Petelei István: Az utolsó levél

„Napok óta bolyongok, Ilona! és nem fogok visszatérni hozzád.

Csak olyan drága vagy a szivemnek, mint akkor, mikor a kezedet a kezembe tette a pap az oltár előtt - és elmegyek mégis valahová és elkeveredem valamerre, hogy sohase lássalak titeket. De hogy se gonosznak, se bolondnak ne láss... mielőtt elfutok a boldogságom elől - szólanom kell hozzád. Irok. A keserűség elborít. Vajjon megértesz-e?

A gyermekünk űz el mellőled, Ilona! a mi gyermekünk, a kit alig láttam még. Szorongva gondolok csillámpoló kék szemeire, pelyhes koponyájára, ránczos kezecskéjére. Igen boldogtalan vagyok s a mint rovom e sorokat, hallom az altató dalocskát, a mit felette dudolsz - és sírok.

Igen érzékenyek az idegeim, vagy beteg vagyok. Tudom is én?

E lobogó gyertyaláng visszavilágít arra az estére, mikor mellőled elhívtak az operáló asztal mellé - és félek magamtól.

Emlékszel-e?

...Valamit játsztak a színpadon. Nem tudom, mit. A szivem csordultig volt veled, Ilona! Téged lélegzettem, téged láttalak, téged hallottalak, benned éltem, gondolkoztam; irígyeltem a levegőt, mely reád sugárzik. A páholynyitogató asszony a felvonás között bejött s így szólt hozzám: „Doktor úr, sietve hívják... egy haldokló gyermek anyja vár idekinn”.

Alig értettem még a szót, de te azt mondtad: „Miért nem megy?” Valamit szerettem volna éppen akkor súgni neked... a mi azért akart kivirágozni az ajakomon, mert a te biztató mosolyod melegitett rá... Ezért vonakodtam a hívó szóra mindjárt elmenni s így szóltam: „Egy beteg gyermek anyja keres? Miért nem vár? Honnan való?” „A kórházból való asszony, - így felelt. - Oh, megfulad a gyermeke... azt mondja.” „Hát miért nem siet?” Így szóltál te reám és én felugrottam a te szemrehányó tekintetedre s kalap, kabát nélkül rohantam le a lépcsőn.

- Oh, megfúlad a leánykám, megfúlad mindjárt a leánykám! - nyöszörögte egy keszkenyős asszony a színház előtt s megragadta a kezemet. Fussunk, fussunk, mindjárt meghal. Az ápoló mondta, hogy a doktor urat itt a színházban találom meg. Fussunk... meghal mindjárt...

Éles hideg szántott át a hajadon fejemen. „Várjon, - mondtam, - a kalapomért futok fel s megyünk rögtön...”

De a mint visszarohantam hozzád, Ilona - a helyemen ült egy úr, a kit utáltam. Tán csak akkor lépett be a páholyba, - de te rámosolyogtál és a kezed az ő kezében pihent. Mintha gyilkos kés sikkadt volna be az agyamba. „Bocsánat”, hebegtem. A lélekzetem elakadt, valamit akartam mondani és lekaptam a kalapot a fogasról és kirohantam. Tudom, hogy elhomályosodott a folyosó előttem s alig bírtam lebotorkázni a lépcsőn.

A kétségbeesett anya megragadta a kezemet és a mint hurczolt a végtelen sikátorokon, támolyogtam, mintha fejbevágtak volna. A kórterem ajtaja előtt már hallottam a sípoló, kínos, éles hangot, mely a fuladozó gyerek torkából sikolt ki.

Mind el kell mondanom e részleteket, hogy megérts, Ilona! Félek, hogy belezavarodom e dologba...

Csak benéztem az ajtón. Az ágyon hentereg a beteg gyermek. Az arcza színe szederjes kék; a szeme bágyadt, beesett s a mint rápillantok, látom (óh most is látom) behúzódó, emelkedő, vonagló mellét és hideg verejtéktől gyöngyös homlokát. Oh! a másvilágból való harmat ez már... Nem sír, és hangot se ad, csak sípol, sípol a torka és hánykolódik egy vánkos tetején.

- Mindjárt - mondtam. Megfogtam a kezét. A fejem egyszerre kijózanodott. A csipeszekért, a késért, a canul után fel kell futnom az emeletre, hogy megnyissam a gyerek porczgyűrűit. „Ne féljen, - szóltam az anyához - ne féljen... megmentem őtet... Várjanak, egy percz sincs veszteni való.”

Az ápoló künn csavargott valahol. „Fogja meg a gyermeket, - mondtam az anyának - ne féljen.” És egy ugrással voltam fenn, hogy megkeressem az eszközöket.

Az anya kétségbeesetten borult a gyermekre. Erőszakkal kellett felemelni róla. Görcsösen belekapaszkodott, mintha azt hinné, hogy semmiféle halál nem férhet az ő gyermekéhez, míg ő öleli őt...

Világos fejjel, biztos kézzel nyultam a gyerekhez. Egy percz az egész operáczió. Bemetszettem. Ekkor így szóltam: „A canult adja ide...”

- Mit? - kérdezte az anya meredt, értelmetlen tekintettel s szorítja a karomat: „Mit?” - kérdezte. – „Az Istenért - kiáltottam, - a kezemben fulad meg a gyerek.» Kifeszítettem a vágást a csipeszszel. Tudtam... tudtam, hogy megmentettem őt... «A canult, - kiáltottam, - siessen.” A szederjes arczból kérdezve néz reám két fájdalmas gyermekszem...

- Nem tudom, mi kell, - dadogta az anya s mind a tíz körmét belekapcsolta a karomba.

- Oh! A fejem szédülni kezdett. Mit tegyek? Ekkor így szóltam: „Tartsa e fogócskát... tartsa, elmegyek... megkeresem a canult.”

Hol lehet? Tán fenn feledtem az asztalon. A fejem meg volt kínozva. Az anya eszeveszetten kapaszkodott belém: „Hova megy? - sikoltotta. - Nem eresztem... nem, nem... meghal, ha itthagyja.”

- Ereszszen, - riadtam rá, - nincs veszteni való időnk. - S kiszakítottam magamat a kezéből és rohanok fel... A canul az asztalon nincsen... a szekrényben nincsen...

És ekkor a kapkodásban egy világos, puha kalapra téved a szemem. Ah, minden ördög ellenem szegül. A kalapot kicseréltem a színházban... Azon emberé ez a kalap, a kit gyűlölök s a kire te mosolyogtál, Ilona. Elcseréltem a kalapot a zavarban. És ő ott maradt melletted... míg én viaskodom a rettenetes halállal. Hozzád szól... füledbe suttog... érinti az ujjadat... Minden vérem az agyamra szökkent. Vajjon nem kicsinált gazság-e az, hogy éppen engemet hívnak ide? S míg én emésztődöm itt, - tégedet a mézes szók nyálával burkol be úgy, mint a pók a hálóba kerített legyet. Óh, gazság... gazság... Azt hiszem, felordítottam kínomban. Mit tegyek? Odarohanjak-e, hogy megfojtsam a gazt? Nem tudtam gondolkozni. A kórterem csontvázai rámvigyorogtak. Nem. Kijózanodtam. A gyermek halódik ott lenn. Mentsük meg előbb.

Végre.

Ott állott a canul az asztal közepén egy üvegtálczán. Megdörzsöltem a szememet, hogy lássak. Felragadtam és rohantam le.

Az anya az ágy mellett állott. Odaléptem. Akkor az anya megfordult, mint egy őrült s reám rohant.

- Gazember! - ordította. - Megölted a gyermekemet... Te gaz, gaz... - sikoltotta. - Az Isten verjen meg minden szenvedéssel. Gyilkos vagy, gyilkos...

A gyermek mozdulatlanul pihent. A szeme felakadt. Mintha üvegből fújták volna. Az ajaka félig nyitva. A nyakán finom vérerecske szivárog le. Míg fenn tétováztam... megfuladt...

*

Ekkor hagytam ott a kórházat, Ilona, s menekedtem a falura. Nem tudtam volna folytatni a mesterségemet. Leszek paraszt, szántok-vetek. A hogy elfelejtett engemet a kegyelem, akképen elfelejtem a tanult mesterségemet, melylyel öltem. Elbúvok az emberek elől, a bűnbevivő szerelem elől...

De lehet-e felejteni?

Azt az üvegből fújt gyermekszemet; egy kétségbeesett anya sikoltozását - el lehet-e felejteni? Éjjel és nappal környékeznek. A pacsirta énekében is az anya sikoltozását hallom s a nyiló vadvirágban is ama szemet látom. Minden erősebb szó összerázkódtat s minden sóhaj elérzékenyít. A kandalló-tűz duruzsolása, a nap perzselésére perczegő búzamező... őket juttatja az eszembe.

Tudtam, hogy össze fogok zavarodni.

Vizsgáltam magamat; rendetlen érverésemet, összezavarodó agyműködésemet. Könnyen felejtek; mindenért felizgódom; és mindjárt sírni tudok, ha félek, ha elbúsulok... Erőtelen leszek most és kifeszül minden idegem a következő perczben, hogy meg tudnék fojtani egy bikát. Éreztem, hogy el fogok veszni, el kell vesznem.

Orvosságot kerestem.

Mint a hogy a fuladozó kapkod a mentődeszka után, szinte öntudatlanul, elkezdtem görcsösen keresni a kiutat és - óh, ne utálj meg, Ilona - így nyujtottam ki a kezemet ismét utánad...

Nem a szerelmes szív sóvárgása vitt vissza hozzád ismét, hanem a rettenetes félés... az iszonyú sötét semmitől való ijedelem. Ez vitt vissza hozzád.

De csak addig, Ilona, a míg megláttalak. Ekkor a régi érzés lobbant fel ismét bennem, mint a hogy a hamuval betakart senyvedő üszök az első érintésre.

Te reám mosolyogtál. A régi mosolylyal, - úgy láttam. Lehet, hogy csalódások, lemondások árán ereszkedtél le hozzám: elfonnyadt, szegény, szenvedő emberhez. Mi hozott vissza tégedet? Én kerestem-e a feleletet erre?

És miért keressem? Hiszen boldogultam. Édes melegség járta át ismét a szivemet; a vérem megpezsdült s úgy láttam, hogy benned minden bú, félelem, kétség és fájdalom felolvad... Ilona! te vagy a bátorság, a feledés, az élet.

Elvittelek magamhoz. Az én vén házamba, a hol az apáim megelégedetten, boldogan éltek annyi időkön át.

Szorítottam a kezedet, ha a torkomat fojtogatta az alattomos ijedelem és megbátorodtam; megérintettem a köntösöd libegő fodrát, ha szorongtam, hogy sírni fogok - és megvigasztalódtam; és hadarva, hangosan fecsegtem, ha azt éreztem, hogy lenyűgöz a csendesség.

És kiláboltam volna a betegségemből. Én tudom, hogy kigyógyultam volna.

De akkor jött ama gyerek.

Az enyém.

És a mint jött a világra, panaszos, síró hangjával, - óh - tudtam, hogy végem van.

A bábaasszony behozta hozzám.

- Fiú - így szólt.

A gyermek összecsucsorította az ajakát, a szeme körül ránczok képződtek, a gégéje megmozdult és felsírt.

Rettenetes.

Láttam ama gyermeket a kórházban, a ki megfulladt.

És elrohantam hazulról. Megőrülnék, ha hallanám a sírását tovább.

Az életösztön űzött el mellőled hazulról. Sírj érettem.

Sohase fogsz hallani rólam. Neveld a gyermekünket a kötelességtudásra. Én abba vesztem el, hogy mikor kötelességem lett volna egy gyerek életére ügyelni - tégedet szerettelek...”

Forrás: Petelei István: Az élet – Magyar Írók Arany Könyvtára XXV. kötet – Bp., 1908.