Petelei István: Őszi napsugár

Nagy lettél Mária – mondja félénken egy koppadt, magos, lomha férfi a borjút őrző parasztleánynak.

- Hol jár az úrfi? Nem hódra megy?

- Szép is lettél Mária; hirtelen lettél szép. De nem szeretnél topánkát a lábadra? Felszúrja a tövis.

- Dehogy szúrja – mondja kacagva s talpát játszva végighúzza az ugaron. Gömbölyű bokáit, melyek kibukkannak a vastag szőttes köntös alól, a kezében lévő száraz kóróval vígan csapkodja. „Mit csinálnék én a topánkával?”

- Én adnék – ejti ki akadozva az úrfi -, nálam kapnál Mária.. – zavartan néz szét a tájon. – Tietek ez a borjú? – kérdi aztán. – Szép jószág!

A leány végigdől a zöldülő gyepen, merészen szeme közé néz az úrfinak, s aztán csengve kacag. Fehér fogai kivillannak s fényes fekete szeme ragyog. „Ugyan menjen az úrfi!”

Nem messze onnan az omlásos oldalon, a lombtalan kökénybokor-ágon a leánykamadár ugrál ringva, kis begye reng, dereka hajlong. A kakasmandikó  lilaszín csengettyűi mellől, az omlás alján visszapipeg egy parányi jószág valamit feleletül. Aztán locsogni kezdenek s huss! – tovabillennek a napfényben.

Lenn az aljban a mocsarak szélei zöldülnek. A sás keskeny nyelve kinyúlik a barna vízből s ing a fényes fodrok felett. A mohos ringy-rongy fűzfák honnan, honnan nem, életet lopnak s madarat csábítanak sárgászöld ágaikra. Mint annyi halvány rózsaszín fátyol, olyan párázat válik el a széles víztükörről, s omlik a füzesre, hogy ott ronggyá szakadjon. Nagy, titokteljes, mély csendesség óvja fűnek, fának, szerelmes madár szívének kifakadását.

- A vízre megyek – dadogja az úrfi.

- Isten nevében!

Baktat barázdáról-barázdára lefelé. Hátban egészen fiatal embernek látszik; nyúlánk, karcsú. A puska lóg a vállán s egy lombos, sárga vizsla kering előtte.

- Azt, topánkát – mondja halkan a leány – és aranyos szoknyát. Tetszik neki ez a gondolat. A tükrös házban tánc lenne s „csókolom a kezedet Mária, instállak!” – ezt mondanák.

Keblén összefogja a varratos, durva len-inget, mosolyog és tűnődik. Hátrafekszik, karjait felnyújtja az égnek, s felsóhajt. A nap beragyogja arcát s forrás testét. „Szép lettél Mária!” – súgja. – Szegény úrfi!”

A borjú odalépked a feje mellé s ráfú széles orrán át. – Buci, ne piszkos – kiáltja -, s átfogja nyakát. Aztán himbál a karjánál fogva, amint rángatja az állat.

Félig gyermek még s olyan friss, mint az új rügy a gyertyánbokron. Izmos karjai vannak s barna bőre. A vér átlehel sárgás kezén s szemei fénylők, elevenek, mint a harmatcsepp. A virágos fekete keszkenő lecsúszik gömbölyű nyakára s fekete, erős haja látszik, makrancos, göndör szálaival. Ideges,kissé hajlott, száraz orrának cimpái billegnek, amint lélegzel.

- Huj jé! – kiáltja talpra szökve s megiramlik. Az állat nevetséges ugrások közt követi. – Huj jé! ki tud jobban? – s fel a hegyen, le a völgybe, árkon, barázdán át.

Az úrfi kutyája ugatva szalad fel és a leány pihegve áll meg.

- Nem maga után jöttem úrfi – mondja csengve -, csak a boci kerget. Milyen jó így futni. Na! tudna így úrfi, mi?

- Nem, Mária – felelé halkan –, már én nem tudok.

- Hát miért?

- Miért? – és elfordul. – Akarnál-e tóra jönni, Mária? Tudsz a rúddal, ugye?

A leány vontatva felel. „De mi lenne a bocival?” Érzi, hogy valami kellemetlent mondott, s szeretné megengesztelni az úrfit.

- Megkötjük. Akarj, Mária. Behajtunk a tóba, én nem tudok egyedül… Na, félsz tőlem?

- Én félnék? Miért?

A hitvány csolnakot betaszítják az a partról s az úrfi belép. Mária felfogja szoknyáját s átfut a sás között. – Hopp! – kiáltja beugorva s kezébe kapja a hosszú rudat. A csónak orra csíkot hasít a vízen, amint megtaszítja. Az acélbarna tükrön át a leveles, bogos hínár látszik a sáros fenékről. Gyenge fodrok úsznak a síkon.

A nád tövén réce csusszan végig s átlátszó szárnyú lepke siklik el, megérintvén a víz felületét. Vakkanás hallszik messziről. A hóda szalad át egyik nádcsomóból a másikba. A sás suhog. Glu, Glu…

- Pedig én nem ok nélkül mondtam, Mária, a topánkát. Én nem is tudom, hogy jutott eszembe, de sokszor látlak, s ma valahogy megmondtam. Egyedül, egyes-egyedül abban a nagy házban; tudod. Hiszen jó az úgy, már nekem úgy jó, de ott kettő is jól elférne. Rossz az a ház, rossz -, de jó lehetne, a régi lehetne, tudod… Csakhogy te nem jönnél hozzám, ugye, Mária?

- Miket beszél az úrfi! Ügyeljen, ne mozogjon, mert belefordulunk, na! Beszélje az effélét másnak, magának valónak.

- A nekem valónak! – mondja lassan s int, mintha mondaná – Ki való már nekem? – Aztán kezeit condra kaputjába mélyeszti s rábámul a fodrokra, melyek a csobogó rúd nyomában kelnek.

Nagy csizmái, abba posztó nadrágja van, mint a parasztlegényeknek. Úgy meggörnyedve vénnek látszik. Arcán durva, lomha a bőr s gyér bajusza színetlen ajaka felé hajlik. Telt a képe s szűk a válla, a melle. Homloka felett gyenge, ritka a haj. Olyan – úgy mondják felénk – mint a szegény ember búzája A szeme körül széles barna karika, de ég a tekintete, amint a leányt nézi. Az a két szem fiatal, csak rajta.

Csúfolkodva fordult a leány felé.

- Te kinéztél már valakit magadnak, ugye Mária! Ne tagadd no, nem nagy szégyen. Aztán szereted is, néha meg is csalod – s megéltek. Ő is megcsal, de gyermeketek lesz s koldusok lesztek. Mindegy. Egy nyűvel több, vagy kevesebb, ki veszi azt észre? A bornyútok majd benn lakik a házba veletek s a libák is bennlaknak, - hát még egy gyermekbogár is elfér, mi? Jó na… amiket beszéltem, felejtsd el mindjárt A topánkát, tudod. Mire ide a topánka?

És olyan merően nézte meg a Mária lábfejét, a bokáját, hogy a leány önkéntelenül eldugta köntösével. Miért? Eszébe se ötlött addig, hogy dugdosni való az. Az arcán se takarja el a bőrt íme!

A sás ingott, sóhajtott, amint a szél űzte. A partról integettek be a kökörcsin fehér csengettyűi, s a szentgyörgy virág sárga kis szemeivel benézett. A mély csendben a bogarak zümmögése hallszott s alant a tó végében zuhogott a malom.

- Kifelé hajtom! – mondta Mária.

- Miért?

- A borjúért. Nem szeretek itt egyedül lenni az úrfival.

- Már nagy lettél igazán, Mária. Tudsz félni, látod?

A leány elfordult.

A kutya szűkölt, ugatott a parton, ráugrott a csolnak orrára, mikor az a parthoz ért. Eloldta Mária a bornyút s elindult a tó mentén az ösvényen.

- Várj meg! Menjünk együtt!

A leány összehúzta nyakán a durva inget s sietve, szótlanul haladt, lopva vetve egy-egy kérdő, félig mosolygó tekintetet az úrfira Valami gyenge kacérság is volt ebben a pillantásban. A jó, biztos földön bátrabbnak érezte magát. Mitől se félt, mert mindenesetre ő az erősebb.

Lába egy rögbe ütődött, s felszisszent. Az a topánka! Addig észre se vett volna egy kis göröngyöt.

*

Ez a vad úrfi mit is akar? Mióta a füstös téli lyukból kibújtak a parasztok, s hogy a mezőről leolvadt a hó, s az aszott szálak alól félénken dugta ki sárgás fejét az új fű, untalanul azon a környéken lopja a napot, ahol Mária csavarog a borjúval. Vesztegetett rá tekintet s szót. Káromkodásnál egyebet nemigen hallott pedig más tőle.

- Né – mondta egy rongyos fészekre mutatva megvetőleg -, né! ott laksz s oda bemégysz, ugye? Abba a mocsokba nyomorúságba, ugye? Az ablakotokról, látom, az egyik tábla papirost levertétek, s rossz szoknyával dugták be. Szivárog ki a füst mellette, s te ott megélsz? A penészes földön fekszel, mint egy kutya s az apád megrúg, ha útjába állsz?

A leány lesütötte a szemeit.

- Látod az én házamat?... Gazos, gazos, de fa ég a kemencében s meleg van. Puha ágyban fekszem s a nap arcomra süt reggel. Tükröm van, tudod, s szép régi selyemkendőim. A tehén az istállóban lakik s a tyúkok a kamrában…

- „Hej, Mária, hej! – kiáltotta egy hang -, hol jársz?

Egy legény s szólott a nádkorlát mögül. Egy tömzsi, vállas, hosszú hajú, kicsi szemű, veres képű legény.

- György az ott – mondá halkan az úrfinak a leány -, György, ki feleségül akar venni.  - Aztán kedvetlenül köszönt a legénynek.

- Jó dolgú s az övé az a ház. Apám is akarja.

- Hát te?

A leány felhúzta a vállát s elfordult. Átfogta a borjú nyakát, veregette s a domboldalra nézett, hol az úrfi kőháza feketéllet.

Esteledett. A köd felkúszott a tóból a tetőre. Az oldalokat mintha füst este volna meg. Tehénbőgés hallszott s a tóról valami víz madár elnyújtott búgó hangja. A csupasz hegyek a távolban egymás után takaróztak be az este köntösébe.

- Aztán én mit csinálnék ott? – kérdezte Mária az úrfi házára mutatva s megállott.

Az úton egy ekét vonszolva lépkedett két sovány tehén. Az emberek közül az egyik, kik mellette jöttek, valami nótát fütyölt. Elmentek az úrfi mellett s megbólintották a fejüket.

- He, paraszt – rivallt rájuk hirtelen s kiegyenesedett -, odanőtt az a kalap a fejedhez?

A fiatalabbik visszafordult s végignézte az úrfit a szemével. Aztán nyugton haladt tovább. Az úrfi megkapta a puskája szíját. Mária ijedten lépett félre.

- Ne félj – mondta s bágyadtan eresztette le a kezét -, már elmúlt… Kérdeztél valamit?

A leány nyugtalanul nézett a domboldalra. György, az a tömzsi veres legén lassan jött lefelé, szemével őt ügyelve. Hirtelen az úrfi felé fordult.

- Cselédnek? Ugye, nem cselédnek?

- Akármikor jössz, megvered az ablakot s beeresztlek s akkor a tied lesz az a ház. Neked engedelmeskednek. Tied, ami benned van s a kert is s az almáriomok. A pincében még van bor, de a kamara szegény. Te majd megtöltöd s a gyepes úton ösvényt versz a hársfák alatt. Ott úri delnők jártak hajdanában. A borostyánost mintha szerelmes madár rakta volna fészkeül. Tied lesz a selyem, a tükrök, minden… Hát te mit adsz nekem érte?

A tömzsi legény közeledett. A leány égő tekintettel nézett az úrfira s sebesen felelte:

- Mit adhatnék?

- Szerethetnél?

Mária felhúzta a vállát, mintha azt mondta volna: Tudom is én?

**

Az úrfi haladt fel az ösvényen. A kutya ott baktatott lustán a lába mellett s lecsüngő kezeihez értette olykor a fejér.

Mária utána nézett gondolkozva.

- Mit mondott neked? – kérdezte a törpe legény, kit urául szemeltek ki -, mivel töltötte meg a fejedet? Hé! Hiszen kinézed a szemed mindjárt.

- Ne szorítsd úgy a karomat.

- Az! hát fáj már neked, ha hozzá érek?

Mária haragosan rántotta ki magát a legén kezéből s szaporán indult meg, eldobva mérgesen a borjú istrangját.

A legény megfogta az állatot s a leány után ment. Öreg ember állott a hitvány fészek ajtajában. A leány mintha nem is látná, úgy ment be mellette. György azután odakötötte a borjút a ház előtt a cövekhez.

- Jó dolga van annak – mondta -, csavarog a mezőn ki tudja, hol s ki tudja, mit csinál. Ked tudja? Mer én vak vagyok ugye? Meg se lát, úgy súg-búg avval. Az isten nem tudom, hogy forrassza össze a csontját, ha én szétverem…

- Megbolondultatok? – morogta az öreg.

- Kérdezze meg, mit mondott neki az úrfi? Mit pussogott a fülébe. Hívja ki, hogy nézzek a szemébe, kérdezze, hogy jol jártak? Kellek-e, azt akarom tudni? Csúfra, kacagásra, mire tartanak engem?

- Szólj neki na, Mária.

A leány gyűlöletes tekintetet vetett rá s matatott a nagy, füstös tűzhelyen. Szép fejét durcásan megszegte s felrántotta a vállát.

- Hát szólj hé! – rivallt rá az öreg.

- Mit szóljon? – mondta keserűen György. – Mit beszéljen ő a paraszttal, mikor úrfival ölelkezhetik.

- Az nem igaz, hallod – riadt fel a leány.

- Nem igaz, na látod György.

- A tón voltatok együtt.

A leány leült az ajtóküszöbre, háttal fordulva a legénynek. A sárfal s a nádfedél fényesfekete volt, mint az üveg a füsttől és minden ó, minden avatag s szennyes. A rothadáson nőtt az a gyöngyvirág. A kemencén csillámpolt kékesen a törmelék s keserű füstje úszkált a szobában szerte. Nagy néma szürkület a völgyön. Álmos a hegy, a levelező fa; nyugalomra készül. Csillagok ülnek ki.

Az öreg indulatosan szorongatta az ökleit.

- Szólj, szólj – rivallt rá. Mérgesítette a hallgatás.

- Te szégyen, te kuvasz, te macska, hát hátat vetsz nekem? – és belekapaszkodott a leány hajába s felrántotta. – Talpon állj te rongy, előttem, ide nézz, ide beszélj. – Megtaszította, hogy az ajtóra esett s visszarántotta ismét.

- Ki ez a fiú, h e! ki vagyok én, he!

- Hát mit tettem? – kérdezte sírva a leány.

- Ne bántsa ked – morogta a legény és elfordult. Az öreget ingerelte a csendesítés. Odaverte a falhoz a leányt s kiáltotta: „Itt állj, ide nézz, ide beszélj.”

Egy vénasszony ott ment el az úton.

- Mit csinál kend? – mondta -, nem hagyom ezt a szegényt. – Az öreg ütött nehányszor, aztán bement mérgesen a vacokba.

- Te szegény  - mondta a vénasszony -, látszik, hogy nincs anyád; miért bántott?

Mária leült a vályogolt párkányra, fejét tenyerébe fektette és zokogott. Amint ott előrehajolt, haja lehullott az ölébe s eltakarta arcát, kezeit. A legény megkerülte a házat s a domboldalra heveredett. A sötét égről mint annyi apró szikra, úgy bukkantak ki a csillagok. Egy hímes takaró lesz, mely a mezőségi magas, szakadásos hegyek éleire van megerősítve. Kutyák ugatnak a falucskában szerteszét, felelgetve egymásnak.

- Tűrj, tűrj kutya – zokogja a leány -, rúgd, üsd, kergesd. Hát mit tettem?

- Menj be Mária – mondja az öregasszony.

- Nem én, nem, hogy verjen, rángasson. Nem megyek többet. Inkább kopjék el a kezem idegenek kilincsén, de nem nyitom ezt ki… Látja, hogy tesznek velem. Elmegyek magához, Zsuzsa néni, elhálok a küszöbe előtt, de ide nem… nem megyek.

- Oh báránykám, nem úgy van az. Az uram a korcsmában; utána indultam. Veszett, mikor ittas, csak én tudom s az isten. Hogy jönnél te oda. Hiszen csak apád mégis, vagy mi?

Mária felugrik, szétveti homlokáról a hajat.

- Akkor máshova megye, máshova tudom… azért is…

*

- Itt vagyok – mondja s megveri a kőház világos ablakát.Az öreg asszony, ki odáig kísérte, viaskodik a kutyával.

Az ajtó kinyílik az úrfi kilép.

- Itt vagy, Mária? – A kérdésbe az ijedtségnek némi árnya vegyül. – Itt vagy, hát lépj be. Ki jött veled? Az is lépjen be. Nézd, itt lakom. Miért jöttél?

- Miért?

- Jó, de mi lesz? Itt elférsz Mária. A szemed ki van sírva; bántottak, ugye? Én nem bántlak. Ne félj, megvédelmezlek… Mitől tartsz, te leány? Ide jöttél, most tőlem félsz, lépj be bátran… Mit is csináljak? de ne húzódj, Mária, mintha pestises volnék. Semmi veszedelem nincs e szobában. Ez a vénasszony őrködni fog feletted.

- Én csak idáig nagysás úrfi…

- Ne gagyogj – riad rá -, látod, hogy a leányka fél. Bementek, benn ültek. Nem szeretem a parasztot, ha felesel. Itt nem bánt senki. Én a kertben leszek, aztán elhúzódom valamerre, ne gondolj velem…

A szobában drága kemence mellett egy rongyos, avatag szuszék. Rozzant nagy ágy s előtte piszkos tartóban hitvány faggyúgyertya. Az ablak mellett a földön viseltes ruhák, a zab elszórva. A szegletben nagy pipatartó néhány csutorátlan szárral. Képek a falon szigorú orcájú férfiakat ábrázolók, kik gyűrűs kezeiket a kard markolatán tartják. Egyiknek az aljára nagy betűkkel írva „LAD BOÓR ANN. 1702.” Puskák egy fülkében s mindenféle ringy-rongy vasak, üvegek. A virágos díványon kosarak s zsákok; nehány rossz lábú szék megtámasztva a falak mellé s az ajtó megett megbarnult vízhordó tégely.

Az úrfi magára rántja durva conra zekéjét s kilép a tornác ingó deszkáira.

- Nos – mormogja kezével végigsimítva nagy homlokát s kopaszodó fejbőrét -, nos most mi lesz?

Lemegy a kőlépcsőkön az udvarra.

- Asszony, nálam, e házban asszon. Ez a gaz, ez a pusztulás asszony miatt van. Az átkot, a romlást az hozta fára, kőre, az én fejemre… Asszony ott benn.

Kinyitja az istálló ajtaját s benéz az ürességbe. – Érte üres. A négy almásszürke ott állott, a hámok itt. A nyergesek a túlsó oldalon. A kocsi helye is üres. (A rúdnak vágott lyuk, mint egy szem, úgy néz.) Azon vitték az úrfit. Szép délceg gyerek volt, karcsú, büszke, mint egy tündérkirályfiú.

A gazos, csűrös kert felé fordult. A szamártövisi megszáradt kóró feketéllnek ott. Az asztagok, a szénarakások helyén fű.

A cséplő csűr ajtaja nyitva, mint egy óriási üres száj. Ott akkor rakva volt minden. Az ördög Mihály kajibájának egyik oldala a földre roskadt. A vén hársak bogzanak csak vidáman a korlát mellett. A kasokról leszaggatták a léceket. Azon át lehet a kertbe jutni.

Boós Gergely, az úrfi apja, ott roskadt le a hajdan üveges veranda előtt. A harangozóra, ki a licitálásra verte a dobot, rálőtt s lám a vén ember csak megél. Egy kissé sántít s megérzi az időjárást, hanem Boór Gergelyt az égi golyó eltalálta jól.

Mindezt miért? Egy asszonyért, akit Boór úrfi szeretett a nagyvárosban s akiért elverte az apja vagyonát.

Ah! szép volt A színházat majd szétrepesztették a tapsok, mikor ő kilépett. Sugár magos, mint az a jegenye ott, szeme mély,m int a feneketlen tó és éppen olyan kitanulhatatlan. Ha mosolygott, megvilágosodott körülötte a hely s nevetését hallja, hallja most is…

Megáll s a néma éjbe néz. Szeme, ajka nyitva egy percig. Figyel. Aztán lankadtan, lustán törtet tovább az ösvényen. A szobából a homályos üvegen átszűrődik a gyertya hitvány világa s táncol a barna oszlopokon.

Irigyelték tőle. Minden földi király irigyelhette. Ah! mindenét odaadta az árában. Fiatalságát, vagyonát, erejét, jövőjét Drága volt-e?

És apját is érte…

Öregen jött haza. Tud-e ő gondolkozni is? Utálni tud csak – vezekelni. Mindenütt fáj, a húsa, a csontja, a feje, a szíve… Bűn, kárhozat az asszony… az asszony… az asszony…

És ott benn vagy egy. Valami paraszt kölyök. Egy céda, cafrang eány, akinek egy fél szó kellett csak s otthagyta a szeretőjét. De Boór hogy mondta ki azt a fél szót? Boór: aki réme a falunak, akitől a kutyák is félnek. Aki ha szegény is, de a ködbe vesző időkben lett s ivadékról-ivadékra nemesbedett úr. Akinek bölcsőjénél is kalaplevéve állott a paraszt, mint ahogy az oltár előtt.

Az a kialudt vér s azokban a rossz csontokban a velő megmozdult még egyszer egy percre Bánja.

És e parasztleányka! Ím el mert jönni. Ott van. A vén Boór képe alatt pihen…

**

A hold feljött. Az éj tele volt mindenféle hangokkal. A bokrok között ha végigfutott a kutya, madarak rebbentek fel s vakon verődtek a lombtalan ágokra. A kuvaszok vakkantak fel a faluba. A korcsmából muzsikaszó hangzott ki. A szobában égett a gyertya. Boór úrfi az ablakhoz ment s megkoccantotta.

- Add ki Mária a puskámat. Azt ott a farkasra valót, ott a fal mellett. Vigyázz rá. Ne félj, pihenj le, zárd be az ajtót. Mitől tarthatsz te nálam?

Hiszen ő hívta. Az a leány ott: elveszett. Nincsen a faluban legény, aki többet ránézzen. Idegen hajlékba szökött, s egy éjszakát töltött ott. Hívta, csábította őt, szerencsétlenné tette…

Vállára vetette a puskát s végigment a régi úton. A hegyhát nagy diófái s aztán az elvadult fedetlen szőlőtőkék között, a birsalma bokrok mellett felért az oromra. A hold halványkékes színre festett egy-egy foltot. Kikerülte.

- Hej, te úrfi, hova lettél? – szólott egyszer alant egy rekedt, ordító hang -, hej, te leánybolondító, állj elé, kelj ki az ágyadból, mert fedeledre küldöm a veres kakast!

Boós úrfi megállott. A tömzsi legény kiabált. György, kit a Mária urául szemeltek ki.

- Hej, cudar, az vagy, nem félek se a szemedtől, se a születésedtől, elcsaltad, elloptad. Te rothadás, te nyavalya. Az a leány az én gyűrűsöm. Széjjel téplek érte előbb, kiszedem a csontodat a húsodból.

A legény kifeszítette a mellét s öklével fenyegette a nagy házat. Arca ki volt gyúlva, szemei kikelve a helyükből. Részeg volt.

- Mit fogsz tenni Kis György? – szólalt meg az úrfi hangja a háta mögött s vállára egy kéz nehezedett. A legény megkapta a kezet, aztán visszafordult.

- Mit fogsz tenni? – kérdezte lassan. – Eleresztette György a kezet s szemét a földre szegezve.

- Látod ezt a puskát, György, tele van! Farkasra töltöttem. Meghúzom a ravaszt, látod, s azzal úgy elmúlsz, mint egy kimondott hang. Hát mire ordítsz, György. A kalap a fejeden. Nem szeretem.

Csutolkodva, vontatva beszélt. A legény levette a kalapját. Feje félig kijózanodott.

- Ne félj. A leány ott alszik benn. Ha üvöltsz, felvered. Menj odébb. Ott a nyárfák alatt elmondod, mi a bajod. Ne félj. Gazember vagy, káromkodtál. Ha bot volna a kezemben, végighúznék rajtad. A bot való a paraszt hátára, a puskámtól ne félj.

- Hát mi kell? – mondta, mikor a padnál voltak. – Leányt jöttél kérni. Így kérik azt, hé?

A hold apró darabokra szakadva esett a kicsi térre. A Boós úrfi arcát is megvilágította egyik. Úgy állt ott, mintha úriszéken bíráskodnék egy nemes életére törő jobbágy felett. Puskáját a fához támasztotta. A kutya melléje feküdt. Ami erő aludt benne, megébredt mind, mind visszatért petyhüdt beteges tagjaiba, hitvány csontjaiba.

- Beszélj – mondá -, hallani akarlak. Lassan, okosan szólj, György. Úgy kívánom.

- A leány az én jegyesem, nagysás úrfi – mondta alázatosan a legén -, együtt nőttünk fel s örökké úgy tudtam, hogy senkié másé. Ő is úgy tudta. És én dolgoztam az anyjának is, neki is. Az úgy van, hogy szeretett engem s a házam is készen van. Az apja vett egy ládát virágvasárnapkor a vásáron, azt már hozzám is hozták. Még a fazekakat ő választotta ki s az anyja osztovátáját az én ereszemben  állították fel. Én is árva vagyok s jól összetaláltunk. Máriát a nagyságos asszony – áldott legyen a pora is – taníttatta olvasni s ő mindent is tud. Én megbecsültem volna; a világon csak ő van nekem egyedül… egyes egyedül…

Boós úrfi levette szemét a legény arcáról s a gyepen táncoló holdfényre vetette.

- Soha még kocódásunk sem volt, mert a lelkemet kívánhatta volna s azt is odaadom. Azt senki se tudja, milyen ő, mikor víg, csak én. Mert az apja durva ember, de én csak ma bántottam meg, amért… amért… De úgy volt nagysás úrfi, hogy már most pünkösdkor lesz. A tiszteletes úr tud róla. Megoktatott s ki is kérdezett. S akkor egyszerre valami kicsi szóért otthagy engemet. Hát mért? Hát akkor vegyék el az életemet is. Hogy lenék én nála nélkül?

- Mi van még, György?

- Jól van, el fogok én is veszni, mert mit csináljak? Éjszaka van, de hát az isten mindegyikünket lát… Nem félek én attól a golyótól, nagysás úrfi, nem bántok én senkit, de koldus öltöztessen fel irgalomból a koporsómban, ha élni hagyom azt ott gyalázatban.

Boór úrfi végigtörölte megizzadt kopasz homlokát. Szél surrant végig az  ágak között.

- Lépj utánam, György – mondta halkan -, lépj bátran.

Lassan előre ment. A régi üveges veranda lépcsőjében megbotlott s előre esett.

- Fogd ezt apuskát,György – mondta s átnyújtotta.- Vigyázz, kemény a töltés benne. Tartsd meg.

Erősen a szeme közé nézett, aztán a puskacső üregébe.

Az asztal mellé húzta a széket s a fiókból papírost vett . Fejét lehajtotta az asztalra s nehezen lélegzett.

Kezedben a puska, György – mondta lustán nyújtva a szókat -, elcsábítottam a szeretődet. Annyi az egész, hogy meghúzod a ravaszt. Nem jártál-e puskával soha? Célzol ide a homlokomra, látod, s annyi erővel, amennyi egy makrancos szarvasbogár elmozdítására kell, én senki vagyok immár. Az osztováta a házadban s a tulipántos láda is. Az ágy megvetve vár. Lenne tehened, szekered, szántanál, vetnél. Az asszony ételt vinne a mezőre, megölelne. Gyermekeid lennének szép szeműek, mint az anyjuk, megcsókolgatnád. Télen mesét mondana nekik az asszony s fonna vékony lenet… Mária az én házamban van. Idecsaltam. Kezedben a puska. Hát mi lesz, György?

A legény lesütötte a fejét; odatámasztotta a puskát az oszlophoz s félre lépett.

- Igaz, György, tömlöcbe kerülnél… Hadd el – kezével intett -, hadd el, másképp lesz.

- Itt a gyufa, György, állj mellém és világíts.

Aztán egyenként lobbantak ki a fácskák s Boór úrfi a fényüknél írt sebesen.

„Hagyom minden ingó- és ingatlan tulajdonomat, a mezőboóri ősi házamat, a hozzá tartozó kerttel s minden felszerelésével egyetemben; a pulykaváron lévő öt magyar holdnyi földemet, tórészemet, annak minden járulékával Bab Máriára, Bab György leányára örök tulajdonul és írom és aláírom e végrendeletemet tulajdon kezemmel…”

Aztán nyugodtan behajtotta a lapot s felkelt. Puskáját a vállára vetette s a kerti útra szállott.

- Te nem tudsz írást, ugye György? Nem baj. Azt ott elviszed a bíróhoz holnap. György! Nemesi szavamra mondom neked, hogy Mária ártatlan tőlem. Nem illettem őt egy rossz kézfogással sem. Az isten úgy bocsásson meg nekem.

Aztán sietve ment az úton.

- Ne merj követni! – mondta szigorúan, mikor hátrafordulva látta, hogy a legén távolról kíséri.

Lehaladt a gazos ér mellett, hol az út fut el, s megkerülte a tót. A csónak ott állott, amint elhagyták. A boci ahhoz a tönkhöz volt kötve. A csapáson, mely az erdőcskéből hozza le a vizet a tóba, óvatosan kapaszkodott fel. Egy-egy kő megindult a lába alól s nagy zörgéssel rohant végig. Aztán loccsant a hallgató, fekete nagy tükörben.

A szembe levő kopasz hegy mögül valami halvány, rózsaszín árnyé kelt ki s az ormokról párázatok váltak el.

Boór úrfi visszafordult. Az ősi ház körvonalai látszottak, a nagy kert és a vén hársak. Azok alatt pihennek a Boórok… Mind derék lovagok. Egy se volt hitvány.

A kisparaszt leányka már ébred bizonyosan. Milyen szép. Mint a harmat, olyan friss s akit keblére ölel, ah!... És szemeiben boldogság volt, mikor mentek amott az úton és hallgatta, amit neki Boór úrfi mondott és szívében bizalom. Hozzá menekedett.

Boór felsóhajtott, mélyen. Szemeit nem bírta levenni arról a csúf fekete házról, hol annyit szenvedett.

Panaszos, kétségbeesett szegény szívéből fakadt hang hagyta el az ajakát.

Aztán az oromról lefelé ereszkedett az aljba. Mező-bo r eltűnt előle…

 Forrás: Petelei István: Az élet – Magyar Írók Arany Könyvtára XXV. kötet – Bp., 1908.