Küzdöttem
én is.. Ah elég volt!
Tovább
kibírni nincs erőm!
Villámokat
szórt rám az égbolt,
Hogy belevágytam
vakmerőn.
S az ég
magából fenn kizárván,
Itt lenn
is minden elhagyott –
Magamba’
bolygok búsan, árván,
Ah, s
olyan nyomorult vagyok!
Kinek
kiáltsam? Az egeknek?
Az
embereknek: irdalom!
Az ég
süket s az embereknek
Szívébe’
nincsen szánalom.
Ha lelkem
még életbe’ lenne
Bár
összezúzva, mint előbb:
Akármilyen
kicsit, de benne
Találnék
hitet és erőt.
Vége! A
földi lét malasztja
Nekem már
többé úgyse’ kell;
Keblem’
egyetlen vágy dagasztja
Hogy minél
előbb vesszek el!
Vagy élni,
élni és hevülni
Örökre
tehetetlenül?
Százszor
inkább megsemmisülni
Elhagyva,
szeretetlenül!
Hallgassatok!
Álbölcsességtek
Szavára én
nem hallgatok!
El nem követtem
semmi vétket,
Engem ne
vigasztaljatok!
Vagy mi
bűnöm van! Hogy hevültem?
Mindenért,
ami tiszta, szent!
Meglakolám
ezt! Ím kihűltem,
A dőre
álom füstbe ment!
Olyan
vagyok, mint a koporsó
A kripta
rémes csendiben,
Amely
üresen s az utolsó
Szögletbe
dobva ott pihen.
Oh jaj! Ha
már a sors jövőmnek
Elzárta
minden sugarát
S a síri
féreg így őröl meg:
Halottam
volna legalább!
Forrás: Élet és irodalom 1885.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése