Messze távol, egy déli szigeten,
Ifjú szívű, ősz hajú idegen
Szegődött hozzám társul.
Kis oszteriánk árnyas teraszán
Elbeszélgeténk estebéd után
A világnak folyásáról.
Búcsúzom, mondám egy szép estelen,
A honvágy már erőt vett lelkemen,
Indulok holnap reggel.
Öreg barátom fogta poharát,
Isten veled, - szólt - köszöntsd szép hazád
Nevemben szeretettel.
A Kárpátokat, a Dunát, Tiszát,
Az egyenes föld nyíltszívű fiát,
A délibábos rónát.
A dúskalászú fekete rögöt,
Melyet annyi piros vér öntözött
S a sírva zengő nótát.
A múltat, a gyászost, hősit, nagyot
S tavasz lesz éppen - köszöntsd a napot,
Március dicső napját!
Mikor megzendült az isteni lant,
Talpra állítá dala a magyart
S feltámadt a Szabadság -
Koccintottunk. Szemébe könny szökött.
Te jártál - kérdém - a népem között?
A Duna-Tisza táján?
Hogy így meghódította lelkedet
S könnybe borulni látom szemedet
Dícsőségén és gyászán?
Hallgattad méla nótáink szavát?
Népem örömét, népem bánatát,
Mikor vigadva sírta?
Nem, - felelt ő - nem voltam soha ott,
Csak egy verses könyvet olvasgatok:
Petőfi Sándor írta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése