2012. jún. 21.

Pekry Károly (1869-1911): „Századok útján. Álmok.”


- Budapest, 1900. –

Költészetünknek nem csekély fogyatkozása, hogy nincs benne elég eszmei tartalom, filozófiai  mélység; könnyen megelégszünk sekélyes érzések, felszínes gondolatok csinos formába öltöztetésével. Pekry Károly a csekély számú kivételek közé tartozik; sőt inkább az a kifogásunk lehet, hogy több elvont bölcseleti gondolatot önt verseibe, mint amennyit a helikoni forrás kristályvize, a költészet, zavarosság vagy salak nélkül felolvasztani képes. Költőnk nem a természet vadvirága, kötetén meglátszik a tanulmány, a szorgalmas önképzés. Fordításai jelzik, hogy főleg a francia költők tettek rá mélyebb hatást, Villontól, a középkori költőtől kezdve, Paul Verlaine-ig. De nemcsak tanulmányaiból, irodalmi emlékeiből meríti az ihletet ; vannak saját érzései, gondolatai, vannak finom megfigyelései, szóval oly költői egyéniség áll előttünk, ki megérdemli a figyelmet, sőt a méltányló elismerést is. Hogy tehetségének igazi értéke szerint nem tud érvényesülni, azt aligha tulajdoníthatjuk másnak, mint annak, hogy nem ura eléggé a nyelvnek, kifejezéseknek s gondolatait sokszor csak bajjal, nehézkesen tudja szavakba foglalni. Kifejezései néha szinte az érthetetlenségig erőltetettek, pl.:

E dalok rózsaszirmok,
a rózsa a szívem;
Pazar kezekkel írtok
Rajt ihlet percziben.”

A két utóbbi sor azt akarja tenni, hogy a költő az ihlet percében Pazar kézzel tépi, szórja a rózsa szirmait. Nyelvérzésének fogyatékosságát az is mutatja, hogy néha egy-egy oda nem illő szóval megrontja versének összhangját. A nyelv ereje, bája, hajlékonysága, a kifejezések világossága, elevensége, plaszticitása végtelenül fontos a költészetben, anélkül a költő, bár egész lelkét beleönti költeményeibe, holt kincset ás el. Óhajtjuk, hogy Pekry Károlynak sikerüljön ezt a fogyatkozását legyőzni; akkor szép költői pálya vár rá. Gyűjteményéből, mely 250 lapra terjedő csinosan kiállított kötetben jelent meg, álljon itt mutatványul egy eredeti költemény:

A Görgői templom udvarán

Ó, milyen édes volt az ottan
A régi templom udvarán.
Ott járok most is gondolatban
És szivem újra-újra dobban,
Mint ott vasárnap délután
A régi templom udvarán.

A tavaszi nap sugarában
Ott sétálgattam teveled,
S míg arczodat, szemed csodáltam,
Édes karod karomba zártam,
Kezembe volt kicsiny kezed,
A szívem szinte reszketett.

Az édes, édes napsugárra
A régi templom udvarán
Kinyilt szivünk és egy a másra
Tekintettünk oly édes lázba
A tavasz langy fuvalatán,
A tavaszi nap sugarán.

Úgy álltál ott hajaodn fővel;
Ábrándos szép aranyhajad
Úszott a tavaszi szellőben,
Valami ki-kitört belőlem,
Csodáltalak, csodáltalak
S megcsókolám aranyhajad.

Megcsókolám, majd erre, arra
A te nevető képedet;
Reáborultál a vállamra,
A szél elől, hogy eltakarja
Azt az aranyos kis fejed
Az édeset, az édeset.

ó, ezt sosem, sosem felejtem
A régi templom udvarán,
Hogy nyilt ki lelkeddel a lelkem,
Egy földöntőli érzelemben
Akkor vasárnap délután
A régi templom udvarán.

Ó, ez örök, feledhetetlen:
Rohanjanak évek tova,
Emlékezünk rá mind a ketten,
lelkünkből ez törölhetetlen,
Nem illanhat tova soha,
Megtartja bűvös mámora.

A tavasz volt, áprili szellő,
Mely sziveinket átfogá,
Ez a csodás, életrekeltő
Fuvalat; ó, ez a teremtő
Napfény, mely bűbájt hinte rá,
És lelkünk bearanyozá.

Ó, milyen édes volt az ottan
A régi templom udvarán,
Ott járok most is gondolatban
És szivem újra-újra dobban,
Mint ott vasárnap délután
A régi templom udvarán.

(Forrás: Vasárnapi Újság 47. évf. 3. sz. 1900. jan. 21.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése