- Kolozsvár, 1901. -
Az első szerelem, inkább tán első szerelmes ábránd harminc darabját foglalja magában a csinosan kiállított verskötet. Megérint álmodozó lírai hangjával, meghat érzéseivel és érdekelhet forrongásainak hibáival is. Érdemes erősebb kritikai méltatásra.
Az „Első dal”-ban:
Nem foglak-e átkozni pillanat, melyben
Elezngte a lantom első énekét?
Rossz a következtetés, mikor az előző sorokban a szíve úgy ég a dal után. A következő szép négy sor nem okolhatja meg eléggé:
„Mert hűtlen madárként elszálltak a szivből.
Mely óva növelte kis szárnyatokat,
És messzi röpültök és senki se tudja;
Ki tépte szivéből e kis dalokat.”
Ahhoz, hogy a költő megátkozza a pillanatot, melyben első versét írta; a legnagyobb csalódás is alig elégséges. Mentől nagyobb a csalódás, annál jobban - nemesebb fájdalommal kell, hogy szeresse. A hatásnak ellenkezőjét éri el a feltevéssel. Az „Emlékeztek e még?” című versben, gyöngéd szívre valló a gondolat, hogy a tavaszt járó fiatal költő emlékezésre hívja fel azokat -, akik az első virágos tavasznak már régen átélvezték kellemeit, elandalogtak mosolygásán, érezve sütkéreztek melegénél. Nagy gyönyörűségét, mintegy megosztani akarva érzésteljes egész addig:
„Ha egy elsárgúlt levélre akadtak,
Ugy-e megdobban fásult szivetek?”
Ez a kérdés nem helyén való. Ellentmondó. Elvész itt a gyöngéd emlékeztetésnek édessége – a keserűségben. Kár a szépen festett, idillikus kép hatását megzavarni borongó árnyalatokkal. Itt a derű nem kívánja a borulatot a képen mint ahogy nem az érzés melegsége a feltevés hidegségét a szíven. A kontraszt itt hiba, mert mi sem okolja meg. A fásult szív nem dobban meg az elsárgult levélre, mert sajnos ez a szó, ez a jelző éppen érzéketlenséget jelent. Alább „ne irigyeljétek hát” stb. szintén más irányba tereli a gondolatot. A végén szépen ringat vissza a kellemes hangulatba:
„Itt a tavasz, az én tavaszom!”
Költői a leírás:
„Omló fehér virág öleli a gallyat,
Szikrázik a harmat rügyező faágon,
Langyos szellő lágyan altatja a fákat
Tarkaszárnyu lepke csapong a virágon...”
Itt csak a „szikrázik” szót kifogásolom, mert a harmat nem szikrázhat, hanem csillog. Az „Este” kellemesen naiv kis költemény. Alkonyórán az utcán őgyeleg a poéta. Gyújtják a lámpákat, zeneszó halk, bánatos siráma érinti s az érzés nemességével panaszolja, hogy valaki vesztett boldogságát siratja. Más bánata vegyül belé az ő édes merengésébe, - mikor:
„Két kicsi ablaknak lecsillan a fénye”
S feltűnik a kedves leány karcső, magas árnya. Sokan járnak az utcán is. A megzavart idill véget ér, mert:
„Kiváncsi nézésük szivemet úgy bántja;
Jó éjszakát édes szőkefürtü lányka.
A kis vers a kötet legjobb darabjai közül való. Az „Egyedül” című, már kissé kontempláló versben szintén hiányzik az okozat. Igaza van, - vad, rideg az a tájék s olyan fiatalon az ő képzelme, még az egyedüllét magányában se bolyongjon oda. Igaz, hogy nincs benne rezignáció, sőt inkább fölemelkedés van, de zavaró az eszmetorlódás miatt is. Mindazonáltal értékre is számottevő költemény. Hangjának zenéje is van:
„S a sok felhőből biztatón mosolyg le
Egy kis tenyérnyi folt, de tiszta – kék.”
„Souvenir”, hátrább „Carmen Lugubre”, „De Amore”, „Memento” címűek nem tudom miért idegen címűek? A lényeg nem kívánja. A hangzatosság sem. Talán a moderneskedés? Nem, mert nagy érdeme a fiatal poétának, hogy nem ragadtatja el magát a koros verselők divatos pengetéseitől. Arra nézve mélyebb az érzéke, erősebb a tehetsége s nem lesz verselővé – megmarad ő poétának. Ízlése nem szecessziós, hajlamában romantikus – és magyaros. Nem kutatom a miértet; elengedem most e szeszélyeskedést az apró verseknek Heine-szerű, de azért nem utánzott poentirozásáért. Szerintem legszebb talán a négy szép közül a „Carmen Lugubre”:
„Kavarodó port ver fel az alszél,
Hulldogál a fának sárgult levele.
A hervadó ősznek végső sóhajával
Teli van a szivem, telidestele.
Mért is esik zokon lombjavesztett ágnak,
Sárguló levélnek panaszát hallani?
Mondjátok meg nekem, ilykor mit siratunk,
S mért fáj ugy a szivben valami, valami,”
Az „Álmaimból” rajzolt fantáziák között sok édesen álmodozó strófa van, míg maga az álmodozás helyen-helyen elmosódó. Talán azért, mivel legtöbbnyire maga az álom is az?Különösen szépek a leíró helyek. A kristály-palotában pamlag is van:
„... Lágy, puha zátony, -
Színes moha szőtt rá bársony teritőt,
A kékes zöld vizben, piros korálágon
Fénybogárkák ültek déli pihenőt.”
„Érző idegje elszakadt s a fákon
Egy szomoru dal végmelódiája
Zsongott sokáig. Felsírt a lelke.
Panaszos hangja a szivembe vágott
Felsirt a kristály s tombolásra kelté
Bús zokogással szendergő hullámot.
A szívembe vágott. Mi? A lant hangja? a szív hangja? A lantot a szív húrozza; érző idegje (hagyjuk annak) szétszakadhat, amikor széttörik a fája; de a hang önmagába nem vághat. Nem a fákon, hanem benn a szívben zsonghat sokáig a szomorú dal végmelódiája. A kristály felsírása erőltetett. Költőknél ugyan a kövek is sírnak, Heine-nél: „A márványképletek lármáznak”, de itt az egész palota sír. Heine-nél a kristály-palota csak reszket. Nem egy tömeg: sok szobából álló palota. Zokogással szendergető hullám pedig lehetetlenség. A „Hófehérké”-” így kezdi: „Tündérmesék jutnak eszembe”. Ügyes a technikája, dallamos a hangja, kár, hogy előttem kérdéses marad a vége:
„Pedig te nem vagy olyan árva
S ki üldözzön nincs mostohád...
De érzem én a tenger könnyet
Holt kedvese felett mit önthet.
Édes kis ajka ha bezárva
S királyfia hiába várja
Míg ismét forró csókot ád...”
A rejtély kulcsát nem találom, hibás inkább csak én vagyok, - rég elfeledtem a mesét.
Szeretném egyen-egyen bemutatni a kötet költeményeit, minthogy azt a fiatal poéta tehetsége megérdemli és forrongása megkívánhatná; de az idő olyan irigy; főleg a tér olyan szűk. Kiemelkedőbb versei még a kötetnek: Fata Morgana, Arkádiában, Őszi borongás, Dalos madár, Ha alkonyatkor, Téli rege, Búcsú. A többiek is túl vannak a középszerűségen. Van az egész kötetben öröm, borulat, vágy, remény, hit, kétely, mint a szívben. Van a lelki elmélyedés mellett egy kis misztikus betegeskedés helyen, helyen ellentmondás, szertelenség. Önkényesen jár el több helyen a szómérettel, de zenei összhangot nem sért. Általánosan technikája jó, rímei épek, - elvetve azonban találhatni ilyeneket is: este – elmesélve, mindenik – hetekig. Táján, száján, papíron összeférhetetlenségök miatt nem jók. A költészet szeplői ezek. Az első ábránd csalódásának költészetén báj, méla borongás ömlik el. A lélek gondol, a szív érez, - kívánatos, hogy sokat gondoljon és érezzen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése