A férfi, ki a nagy hegyről leszáll,
Alant, a bércz tövén előtalál
Egy lányt, ki indul a nagy hegyre föl.
Az ösvény keskeny, egy a más elől
Ki nem térhet; megállnak mindaketten,
Egymással szembenéznek meglepetten;
Aztán a lányhoz közeleg a férfi,
Köszönti, mintha ismerné és kérdi:
Hogy tévedsz ide e nem járt utakra?
Feleli a lány:
Vágyom a magasba,
E bércz ormára.
Onnan jövök épen.
Fény csillan erre a leány szemében:
Beh jó, hogy itt vagy! Oh mondd meg nekem,
Hogy leghamarabb mely ösvényeken
Jutok odáig? Melyiken találok
Merészebb sziklát, pompásabb virágot?
Ott fen,, a fénylő ormon szép lehet,
Ugy-e, az út is szép, mely fölvezet?
Szépnek hiszed? Itt kies, hol kezdődik,
Még látod a lombok üde zöldit,
Az élet még virul, lombos galyak
Fölédbe hűvös ernyőt tartanak,
Piros korallal ékes csipkerózsa
És a kökény, kék gyöngyök hordozója
Hajol elődbe, csak lanyhán kigyózik
Itt fölfelé az ösvény, púha pázsit
Selymes, virágos, tarka szőnyegén
Járhatsz, szökelhetsz gyorsan, könnyedék,
De aztán?
Mondd, mondd, milyen az út aztán?
Aztán merészen fölfelé siet,
Kopár lesz, elborítják tövisek,
Elédbe állnak összevisszahányt
Hatalmas sziklák torlaszok gyanánt.
Alattuk örvények sötétlenek,
Sikamlós kőlap egyen átvezet,
A másik torka már ott tátogat,
Mélyén sötét víz szőr tajtékokat,
Komor szirt ontja zuhatagjait,
Bőszült morajuk messze hangozik.
Veszélyekkel kitartón tusakodva
Elérsz sokára egyik magaslatra;
Vágyódva föltekintsz a hegytetőre
És látod, milyen messze vagy még tőle!
A legrövidebb ösvényt kutatod,
Keresztutak közt állsz, fontolgatod:
Melyiken indúlj? Ép azt, melyre léptél,
Sietve el kell hagynod a felénél.
Ne járj rajtuk! Ne menj föl!
Én megyek!
Nem nyugszom, a míg föl nem érhetek!
Örvényeket hiába emlegetsz,
Mert nem riasztnak vissza engemet.
Bármily nehéz lesz a veszélyeken
Keresztültörnöm, tüstént feledem
A hosszú út sok gyötrelmét, baját,
Mihelyest lábam az oromra hág,
Ujongva fogok letekinteni
Mindarra, mi itt lenn kedvem szegi,
Mindarra, mi itt lenn kedvem szegi,
Sivárságával szorongatja lelkem,
Elérem ott, mi itt elérhetetlen!
Mindent, mi úntat, bánt itt, messze dobva
Gyönyörrel nézek közel csillagokba,
Majd lehajol hozzám a tiszta menny!...
És te, a ki már voltál odafenn,
Te akarsz onnan visszatartni engem?
Én voltam ott. Én láttam én éreztem,
A mit te látni, átérezni vágyol.
De láttam azt is, mikor sűrü fátyol
Ereszkedett le lomhán a mennyboltra,
Fekete felhők húzódtak robogva,
Tüzük czikázott, sziklák ingadoztak,
Ünnepje volt a dübörgő pokolnak!
Szilaj viharral küzködőn, megtépve
És nem találta sehol menedékre,
Éreztem ott az egyedűliséget.
Csitult a vihar. Villámok kiégtek,
Pihenve néztem le a védett völgybe,
Hol felvirult a búzák rengő zöldje
A záportól, mely fent vészben fogant,
Mi átkon volt fent, áldás lett alant.
Körűlem minden néma volt s rideg
Fagy és magány dermesztett engemet,
És én a fénylő szirtoromról, onnan
Ide, e nyájas völgybe vágyakoztam!
Szegény ez a völgy. Nékem hiheted,
Bejártam sokszor én e berkeket,
Nyílnak virágok tarka ezrei,
De bármelyikük bárki tépheti,
A legdurvább láb is tapadhat rájuk,
ugyan mért nyúlnék akkor én utánuk?
E völgy varázsa nem hatott reád,
Mert lelked innen mindig messze járt.
De fordulj vissza, együtt bolygjuk át
A hímes rétet, kalászos határt,
Enyelgő szelők illatot ránk szórnak,
Suttogva a lombok fölénk hajolnak,
Hangos pacsirták nékünk zengenek...
Fölébred szívem s fölébred szíved!
Pompázva ezer színben, visszaszállnak
A megszakított édes hajnalálmak,
Az eddig elszalasztott tavaszok
Minden gyönyöre majd reánk ragyog!
Üdvök, miket a szív reszketve sejtett,
De ekkoráig semmikélp se lelt meg;
Szünetlen szomjtól tikkadt óhajok,
Elölt örömek, elfojtott dalok
„Fölélednek! Lángjuk szivünkbe csap!
- Ne menj föl! Maradj vélem! Oh maradj!
Oh ne marassz itt! Ha reám nem hallgatsz,
S vonz téged, a mit e szűk völgy megadhat,
Maradj lenn! De miért kivánod azt,
Hogy lenn maradjak én is?
Oh maradj!
Csudás szemedből az a tűz sugárzik,
Mely nyughatatlan szívemben lohol,
Ha nékem fénye többé nem világít,
Előttem a világ köddé foszol.
Csak képed szőtte mindig lelkem álma
És mindenütt téged kerestelek,
Most, ily későn, meglellek valahára!
S megint, örökre elveszítselek?
Nem vesztesz el, ha felkisérsz a csúcsra.
Vezess!
Én nem vezetlek ilyen útra!
Éles kövektől féltem lábadat,
Tüskés galyaktól dús aranyhajad,
És féltelek perzselve szúró naptól,
Kavargó széltől, a bőszült vihartól,
Az örvényektől, mik szédítenek
S a csalódástól féltem lelkedet!
Mire eléred a magaslatot,
Mi oda csábít, nem találhatod
S te boldog többé sohasem lehetsz!
Másmerre karom téged nem vezet,
Csak arra, a hol szíved üdvöt érhet...
Ha én boldognak nem láthatlak téged
Ugy inkább ne is lássalak soha!
Nem tarthatsz vissza! Fölmegyek oda!
Ha mellőlem te mégis elmaradsz:
Megérdemled, hogy én elhagyjalak!
Tudom, még vissza fordulsz!
Soha többé!
nem is leljük föl egymást soha többé!
S a lány elindúl fölfelé. A férfi
Tekintetével szüntelen kiséri.
Egyszer csak visszanéz a lány. A nap
Reá pazarul ömleszt aranyat.
Ruhája arcza csillogó arany,
Tündöklik ott fenn káprázatosan.
Csudálatos fényt szór szeme sugára –
A férfi tudja, hogy rá utoljára.
A „soha többé!” csend fülébe még.
Mély ború szállja meg arczát, szívét.
Mintha a földből hömpölygnének párák,
Elönti a tájt méla szomorúság,
Az elhagyott völgy, letiport virágok,
Remegő lombok és hajló kalászok,
Mintha megannyi visszasúgná, nyögné,
zokogná halkan azt, hogy: soha többé!
(Forrás: Vasárnapi Újság 47. évf. 2. sz. 1900. jan. 14.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése