Óh, távolba hunyó ősz hegyormok,
Ottan lehetnék, elrejtve, boldog,
Völgyetek s szakadásitok között,
Hírem s nevemet elnyelné a köd.
Mindenestül eltűnve, mi voltam,
A világra már elveszve, holtan,
S mint, ki homályos álmot emleget,
Idézném eddigi életemet.
Hegyek és sziklák közt ködbefúlva,
S mind mélyebb, mélyebb éjbe vonulva,
Mint ki nagy rémtől fut, az üldözött,
Mind jobban elveszve a hegy között.
Sebesen, lihegve és szünetlen,
Embertelen, múlttalan s jövőtlen,
Mint a levegő, a fák és a vad,
Csak az ős szálhoz fűzve magamat.
Mint lázképet, őrült ízű szendert,
Őrizve, mi volt, a múltat, embert,
Kába napoknak rémtörténetét,
Mint nyomást, mi úgy foly reggelre szét.
Futva, sebzetten, szirttel hasítva,
Forrást ad odú s mohát a szikla,
És beborítnak a zöld levelek,
S dús földszaggal hűl hevem, a beteg.
Forradásos fák éjszínű csendjén
Elrejti utam hosszú fű, repkény,
S duzzadt zölddel falasul a bozót,
Világtól elzárva a bujdosót.
A bujdosót, kinek lelke ég még
Sebtől, láztól: de már veti végképp,
S áll vágytalan, harctalan, múlttalan,
S mindennel gazdagabb, mi odavan.
Mint eszeveszett, gyűlölt kalandból,
Futva mindenből, régi magamból,
Hűs erdők, lápok, nedves csalitok
Elfedik a nyomot, hol haladok.
S szedrek és málnák s mogyorósok ti,
Hol az áfonyák bújnak bogyózni,
Kék csurgó-táj, melytől fagyos a lég,
Kristály, dús, szívtisztító menedék.
S vadon, hol éj, nap zölden foly egybe,
Róka és farkas s lágyléptű medve,
S szárnyasok a fák zord magasain -
Világfutó vadak, óh, társaim!
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 68-69. old. - Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése