1848
Huszárlovak fölszárnyasodnak,
röhögnek, mezők ellenek
puskás boronákat,
lándzsa döf,
csúszik-szakad sebtérképes költő-arc
a kóborfarkas-szájban.
1867
Háromszor csattogott le a hamis csillag,
háromszor villant
a bölcs azbeszt-szakállán
a cirmos alázat.
Ó, te vastag felejtés,
penészes lomposodás,
hová temetted agyarainkat?
1919
A történelem szétfűrészelése,
ezer idő föláldozása,
munkások halomba-tornyosult ablak-arca,
átvágott szügyű töltéseken
föl-földagadó, nagy, égő zsellér-szív:
jöhet a gyulladásos szemű, kasza-patájú
Európa-tehén.
1944
Ha föllázadsz,
a halál állkapcsát bokszolod,
templomok szemérme szül ágyúlövedéket
a butaság lepedőire;
a kushadóknak, meggörbülőknek
levágják a tökét,
csak ne hallanánk át sírásukat
szerelmünk első gyönyör-vijjogásán.
1945
Lóhúgyfolt a padlón, hullaszag,
vöröszászló-forgószelek:
válaszol lepikkelyezett síkság,
fiatal elmék május-elseji bimbó-dörrenése,
katonaszemek lánca;
föltűrt ruhaujjal a remény
takarítóasszonya
1956
A becsapódása óta üvöltő meteort
szétszerelték a hirtelen
csönd kezei:
hallod? ebben a némaságban
tizenötmillió
szanaszét-dobált, átlátszó
agyvelő ketyeg.
1979
Az orvosságot beadják.
Fonakodik lábunk közé
ugyanaz a vérzsibbasztó szél?
Ne ijeszd el a folyókat:
nyeljék le a kifosztott híreket,
ország-daganatokat
földgömbnyi vonaglással.
Forrás: Tornai József: A
többszemélyes én 11-13. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1982.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése