Vácit kétszer ismertem meg, de lényének java része ismeretlen maradt előttem. Oklevele szerint tanító volt, s kisebb-nagyobb megszakításokkal hat évig gyakorolta a mesterséget. A hitelesített művészi értékrendben költő, de festő akart lenni: festegetett, próbálkozott a Képzőművészeti Főiskolával, sőt zenélt: harmonikázott, harmóniumozott is. Hogy a művészetekből pontosan mennyi szunnyadt benne, az örökre felderítetlen titok marad. Művészi lényének talán önmaga előtt is voltak rejtett forrásai. Én a festegető tanítót ismertem meg először, s elég hosszú idő múltán fedeztem fel a költőt. Ebben persze mások is segítettek.
Sajátságosan ismerkedett az emberekkel, a világgal. Mindent teljesen birtokolni akart. Bármilyen kicsi is volt a mozgásköre, abban az egész világot kereste. A kórházi ágy és a tanyai iskola korlátai között is a nagy mindenség, a kék ég, a világirodalom problémáit feszegette. A kifejezés villámterhes felhőiben a földi kisülési pontot kereste. Ebben az irányban ismerkedett. E találkozásokat a szertelen, fegyelmezetlen túláradás, túlcsordulás töltötte meg. Bár egyformán gondolkodtunk és éreztünk, sőt tettünk is - ha kellett - elkötelezett néptanítóságunkban, művészi, költői kitárulkozásának titkaiba nem avatott be. Nem tartoztam azon igen kevesek közé, akiknek sejteni engedte, hogy ír. Talán ketten, hárman láthatták, olvashatták verseit, költői próbálkozásait. De hallottam első sikereiről, olvastam a versét az Új Hangban, s nagy álmélkodással fedeztem fel magam számára az eladdig inkább festő-várományos Váciban a költőt. Később lányos szeméremmel ő maga hozta el bemutatásra és baráti szóval ajánlotta műveit.
Egy közegben mozogtunk, egy pályán, egy cél felé haladtunk. A 40-es évek végének nagy tüze fűtött mindkettőnket. Annyi évet megülő mozdulatlanság után abban az időben az iskolában minden mozgott. A dolgok az ellenkezőjükre fordultak. Annak is lehetett tanulni, sőt kellett is, aki eddig ki volt zárva. Ezen a ponton kerültünk eszmei ismeretségbe. Ő akkor már öt-hat évnyi tanítói tapasztalattal volt átitatva. Pedagóguslényét ettől kezdődően érzékeltem, elemeztem: kialakult bennem a néptanító képe, és Vácit a magam értékrendje szerint besoroltam az egykori és korabeli néptanítók végtelen sorába.
Sok kérdésben kerestem választ a magam számára. Honnan kapta a pedagógiai indítást? Ki vagy mi hatott rá leginkább? Kényszerpálya vagy hivatás volt számára? Nem tudom, hogy önmagának feltette-e így a kérdést, vagy nyilatkozott-e másoknak róla. Nekem nem. Kettőnk beszélgetése legtöbbször a néptanítóság fogalomköréről folyt. Nagy és beláthatatlan ez a téma, s mindketten magunkénak éreztük minden részletét.
Százszor boncolgattam egyéniségét, gondolkodásvilágát, tetteit. Nem állíthatom, hogy pedagógusnak született. Sőt a pedagógusmesterség klasszikus feltételei a maguk egységében nem is voltak meg benne. A tanítói pályához nyugodtság, jó előadókészség, türelem kell. A gyerekek, különösen kisebb korban, gyakran jó néven veszik a tanító színészi alakításait is. Mindezek hiányoztak belőle. A feszítő közlési vágyból következett gyors, szaggatott beszédmódja; nemegyszer látszólag türelmetlen volt. Gyermeki őszinteség jellemezte, a végtelenségig kendőzetlen magatartás. A megrögzött formulákat is nehezen viselte el. Végtelen tudásvágy fűtötte: mindig többet és többet megismerni a világból, s még többet átadni másoknak.
De hát ki állítja, hogy csak az iskola emelhet a pedagógusmesterség és -hivatás rangjára? Legföljebb csak hitelesíti azt. Sokaknál még ezt sem, mert a tanítás csak kenyérkereset, a gyakran nem is egy egész életen át. Viszont nem ritka az olyan ember - iskolázott és iskolázatlan egyaránt -, aki bámulatosan tud bánni az emberekkel, gondolatait, tudását átadja, hat másokra, formálja környezetét. Vagyis - nevel. A közlési vágy és a nevelés édestestvérek. S bár az utóbbi megfoghatatlan, nem úgy, mint a vers, a regény, a festmény vagy a szobor, mert formálandó anyaga és terméke a mindig tökéletesebbre formált ember, azért a nevelés is művészet. Váci is tudott hatni az emberekre, s hatott is. Hatnia kellett, mert a kifejezés kényszere hajtotta. Nevelt a maga módján, mohó tenni akarással, de nem mindig a pedagógia aranyszabályai szerint, és nemcsak az iskola négy fala között.
Nem valószínű, hogy tudatosan választotta a tanítói pályát, de hát lehet-e ilyet 15-16 éves fiataloktól megkívánni? Tömegesen nem, egyesektől igen. Váci nem tartozott e kivételesek közé. A képzőbe, a tanítói pályára külső hatásra került, a nevelés vágya sokkal később tört fel benne. Nincs eben semmi lebecsülendő, elmarasztalható, de miért is lenne, hiszen környezetünk befolyása alatt élünk. Az indítást innen kapjuk, s Váci ezt mindvégig érezte.
Szülei kezdettől fogva a tanítói pályára szánták. Szegény ember értelmes gyermeke számára ez a felemelkedés első lépcsője volt, de majdnem bizonyos, hogy az utolsó is. A szülők már ezzel is próbára tették önmaguk anyagi, erkölcsi teljesítőképességét. Nélkülöztek, vállalták a nyomort, s aztán szerencsepróbára küldték fiukat az iskolába, a magasabba, a rangosabba. Nagy kockázatvállalás volt ez: ha nem volt értelmes a fiú, vagy ha az iskola nem minősítette annak, vagy nem bírta az iskolai légkört, akkor az oklevél megszerzése előtt kikerült az osztálytársak sorából, s szüleivel együtt céltáblája lett a környezetének.
Szülővárosában, Nyíregyházán az Alvégen élt, a város peremén. A városnak nevezett centrum a középrétegek, a látszatszinten élő értelmiség és a vagyonosodó-rangosodó kereskedők, iparosok negyede. Az Alvégen, a Felvégen a tanyasi tirpákok, különösen szegényebbek éltek fecskefészek-házaikban. 30-40 évvel ezelőtt még így és itt fogta gyűrűbe a tanya a várost, ide merészkedett be a tanyavilág az apró girbegörbe utcácskákat füzérre fonó hosszú utakon. Innen aztán csak szerdán meg szombaton a piacra s vasárnap a templomba mentek. Az otthoni szálakon keresztül állandó, élő maradt a kapcsolat a 20-30 km-re levő, legtávolabbi tanyákkal is. A tirpákok nagy családokban éltek bokortanyáikon, s évszázados szokásszálakkal kapcsolódtak az alvégi, felvégi rokonsághoz. Több mint száz éven át az volt a rend, hogy az öregek a városban éltek, a fiatalok a tanyán. A tanya minden rezdülése érződött a városban. Az Alvéget a tanya táplálta, és a városiasodó város központja vonzotta. Más volt a légkör az Alvégen és a Felvégen, de amiben azonosak, az is különbözött a város egyéb részeinek légkörétől. 35-40 évvel ezelőtt még jól érzékelhetőek a 200 éves ide település szokásai és íratlan családi törvényei. Összetartottak, mert a nyíri homok ellen össze is kellett fogni. Ha megmozdultak, együtt mozdultak. A népoktatási alaptörvényt jószerivel nem ismerték, de a tanyavilágban is szorgalmazták az oktatást. A népoktatásban régi igazság, hogy a nép önmagát tanítja, s ez a Ratio Educationis óta a tirpákokra jobban érvényes volt, mint a magyarokra. Ez a kis szlovák népcsoport a Nyírségben "kinevelte" saját nyelvű papját, tanítóját. Először 1847-től pár évig működött a nyíregyházi evangélikus egyház által fenntartott képző, majd több mint egy fél évszázados szünet következett, s ezalatt messze földről, a hegyek közül, az eperjesi képzőből jöttek a tanítók. 1914-ben újra alapítottak Nyíregyházán képzőt, s ez már állami volt. A tirpák családok fiai hamar idetaláltak. Az alvégi utcák, az egymásra néző családok valóságos versenyben voltak: 1920 és 1944 között fiaik egymást váltották a képző padjaiban. Ezzel a sodrással került Váci egy féltucat alvégi fiúval a Jókai Mór Polgári Iskola után a képzőbe. Félrehúzódva, magára maradva élte át diákéveit: alig akadt egy-két megértő és meghallgató diáktársra, barátra meg még kevésbé. Az egy nemzedék óta városba húzódott Vitál családot a tanyai rokonság nagyon számon tartotta, figyelte. A vasutas apának - bár balesete miatt csak kapus lehetett - rangja volt, s az fia képzőbe kerülésével megnőtt. A Vitálok - majd Váciak - rokonsági értékrendjének emelkedésével vastagodtak az összetartozás szálai is.
Ilyen esetben már szokás volt, sőt dukált a rokoni meghívás a tanyára. Hogy Vácit rokonai hívták vagy sem, nem tudom. A rokoni orientáció azonban hatott. A Manda II. bokortanyai iskolába nemcsak a főtisztelendő úr rendelése folytán ment, hanem mert az majdnem az Alvéggel, a családi fészekkel határos, s a féltucatnyi tanyai iskola közül ez az iskola volt rokonsága mágneses vonzásának középpontjában.
A kélnyszerpályaérzet negyed-ötöd éves korában már hatott. Az iskolai követelményeket könnyedén, az osztály élén járók szintjén teljesítette, de a tudást saját gyönyörűségére kereste. A költészet, az irodalom, a néprajz mély vizű kútjaiból ivott, és örökké szomjas volt. Minél többet ivott, annál inkább ki akart törni a kényszerűségből. A tanítói sorsot bíráló iskolai dolgozataiban már ez mutatkozott meg. Lázadt, de ekkor még csak önmaga ellen, noha ő úgy látta, hogy már mások ellen is kellene. "Ostoba és szemtelen álom"-nak minősíti továbbtanulási tervét a Képzőművészeti Főiskolán és a Szegedi Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolán. Ez az apjának elrebegett bizonytalan terv az első kitörési kísérlet. Határt szab neki az apai, anyai óhaj: "Menj el egy esztendőre legalább, ki a tanyára, keress magadnak egy kis ruhára valót!" A bocsánatkérő apai tanácsot megtámogatta benne "a nagy álmokat, életutakat nyitó ismeretlen tanyabokrok misztikus dallamos neve": a Mandabokor, Badur, Rozsrétbokor, Vadasbokor, Messzelátó, Hosszúhát, Kazárbokor, Varjúlapos, Gerhátbokor, ahol a "tanító volt égen-földön az egyetlen hatalom, a segítő patrónus, ellenség és oltalom, ész és a kultúra s az unokáig élő legendák", a "vecerkák" hőse.
A tanyai tanítók életformája vagy a művészetek? A lélek egyik szárnya "a keserves keréknyomokból" vergődött a művészetek magaslatai felé, a "másik része meg gyermeteg romantikával és önfeláldozó hősiességgel vágyott lekuporodni e fészekaljnyi tanyákhoz". Az eszményített néptanítói rangra emelt tanyai pedagógus sorsa a lélek kavargó mélységének örvényével ragadta meg, és egy költői képben ejtette rabul. A tanító a tanyán "jegenye a fényben", "jel a népeknek". Az első tíz hónap a tanyán nagy belső vívódások közepette telt el. Aztán a háború a tanyáig ért, s ez az embertömeget hajtó szélvihar őt is messze és hónapokra elsodorta innen. Ezután már megpróbálkozott az egyetemmel, de most félénksége hátráltatta meg. Ezzel első kitörési kísérlete lezárult; a kényszerpálya visszatartotta.
Tényleges pedagógiai működése öt-hat évre terjed. Szűkebb köre, amelyhez legmaradandóbb élményei is kapcsolódnak, a Mandabokor, 1943 után 1946 februárjától júniusáig tanított itt újra, majd az 1946/47-es tanévben a Kossuth Gimnáziumban és a rákövetkező két esztendőben a IV. sz. általános iskolában.A pedagógiai élményszerzés szűkebb körébe sorolható még a Pacsirta utcai kollégium igazgatása is. Itt szintén mindennapi nevelési kontaktusban élt. Tágabb köre a tanügyigazgatásban, a megyei tanácson, az Oktatásügyi Minisztériumban és a Tankönyvkiadónál töltött évek. S ennél még tágabb az az általános kultúrpolitikusi tevékenység, amit mint költő, mint országgyűlési képviselő folytatott a népoktatásért, a népnevelésért. E három koncentrikus kör adja néptanítói mivoltát.
Milyen tanító volt? Vagy inkább: milyen tanító lehetett? A választ három forrásból kerestem rá: ismerem személyes vallomásait, írásaiban is elejtett egy-egy személyes megnyilatkozást; nyilatkoztak pedagógustársai, és meghallgattam egy-két tanítványa visszaemlékezését is. Nem volt szokványos és szabályos tanítói egyéniség, ez bizonyos. Nem volt pedagógiai rendszeralkotó, mégis mélyen hatott szűkebb és tágabb környezetében. Minden bizonnyal nemcsak az "unokáig élő" emlékezés hőse. A Mandán 8 osztályban 89 gyereket tanított, 8 tanrend szerint, 20-20 perces időbeosztással. A 89 gyerek egy egész had a fiatal tanító számára, akivel a szó szoros értelmében szemben áll. Ahányan vannak, annyi érdeklődés, tudásszint és gondolatvilág. Ezek a tanyasi gyerekek - jobban, mint a falusiak - magukkal hozták a családi munkamegosztás, a kisebb testvérre vigyázás, a tehén- és disznóetetés mindennapi gondjait. Így a 89 gyerek tengerhaddá sokasodik, és ezzel áll szemben a tanító szándéka: mindent megtanítani. Apáik, nagyapáik ülte, szúette, nyiszorgó padok recsegnek a gyerekek alatt: hatan-nyolcan feszengenek helyet keresően egymás mellett. Egy zajfrontba vegyült gyereksereg ül a tanítóval szemben. Hogy mit jelent ez, azt valójában csak az a tanító tudja, aki ott, a padsorok előtt állva átélte ezt. Sokat kell tudnia, az ábécétől a tudományok pereméig mindent, de sose tudhat eleget. Váci sokat tanult és tudott is. Abban az időben, amikor a képzőben Adyt félve, értetlenül tanították, ő a p ad alatt, lopva és kint a tanyán, lámpafénynél Baudelaire-t olvasta. Eredetiben akarta élvezni a szavak, a rímek dallamát, s azért kereste a szófejtő kollégák segítségét. Tanítótársai közül messzire kiemelkedett. Azt azonban nem állítom, hogy a mesterség minden csínját-bínját, apró fogását ismerte volna. Ide pedig ezek kellettek, mert jól szervezni a tanórát, az időt, fegyelmezni a gyerekhadat és ennek figyelmével gazdálkodni csak beidegzett tanítói szakértelemmel lehet. Ehhez gyakorlat kell, és nem is kevés. A gyerekeknek egy kisebb csoportját lekötötte, szinte elvarázsolta. Két-három gyerekkel együtt járta a csodálatos lankás, homoki tájat, a Nagyszelkó-tó - Nagyszéki-tó - partját.
Ha naptár szerint számoljuk, a Manda II. bokori pedagógiai miliőben mindössze 800-900 napot töltött. Mint a szivacs, úgy szívta magába a pedagógiai élményeket, s tulajdonképpen a "tanító-jegenye" egyetlen költői képébe sűrítette. A jegenye, "a lekötözött csonka félszárny", "a földkötötte lélek olykori sóhaja", "templomtorony az iskola fölött", "az égre épített torony", az "örökösen szóló harangzúgás a néma vidéken" a tanyasi iskola szimbóluma: Az "iskola-jegenye" a táj népének naponta százszor juttatja eszébe azt, a mit számára az iskola jelent.
A tanítói munka bent a városban már jóval egyszerűbb. Egy osztályban kevesebb a gyerek, de még mindig 40-50. Mai szemmel nézve sok. Egyívásúak, egy korosztályból valók. Nem üli meg őket annyi gond, mint a tanyaiakat. És itt jóval komolyabb a szintkövetelmény, nem a Kapi-olvasókönyv a mérce. Vácinak már a tanyán sem ez volt, különösen 1946-ban, amikor senki sem törődött a tanyai iskolák tankönyvellátásával. Nagyon sokszor épített a forrásanyagokra, szépirodalmi és ismeretterjesztő művekre s a természet megfigyeléséből szerzett tapasztalatokra. A Kossuth Gimnázium VI/A osztályában a magyar irodalmat tanítani - vagy inkább előadni - "csupán" tanítói képesítéssel: rangot jelentett, elismeréssel volt egyenlő. Ebben persze közrejátszott az a mozzanat is, hogy a városban 1945 és 1958 között kettős harcban alapozódott meg az általános iskola: az állami és a felekezeti iskolafenntartók, valamint az általános iskola, polgári iskola és a gimnázium alsó tagozata versengett. Az evangélikus iskolaszék ilyen viszonyok között - a demokráciát így is demonstrálva a gimnáziumban - hívta meg őt tanítani.
Nyolc év alatt a Mandabokortól Budapestig nagyívű és széles utat tett meg a pedagóguspályán. Ez hosszabb, mint a Mandabokortól Budapestig kilométerben mérve. Tulajdonképpen sok pedagógussal nem volt dolga, csak annyival, amennyi a nyíregyházi tantestületben éppen adódott. Számára mégis ez volt életének legszélesebb ismerkedési területe a pedagógusokkal. A tanügyigazgatásban, a minisztériumban, a Tankönyvkiadónál ez egy íróasztalnyira szűkült le. Ismeretségeket nem keresett. Nem került bele a tanítói társadalomba, de nem is akart, ez beletörődéssel járt volna. Kívülről nézte és bírálta, de másként, mint Mikszáth, a dzsentrivilágot. A szeretet, a megbecsülés és a szándékos kirekesztődés, a kívül maradás ambivalenciája élt benne.
A tanyasi tanítói sorsot nála szebben senki sem írta meg. A nyíregyházi tirpák tanyák kegyetlen sorsú, hősies hűségű ismeretlen tanítóját énekelte meg prózában. Váci korában, az 1940-es évek elején 32-en voltak. Testületük egy külön világ. Más szemlélet, más törekvés jellemezte őket, egy kicsit más miliőben éltek, mint többi tanyai, községi, állami kollégáik. Más volt kötődésük az iskolához, és különösen más a néphez. a tirpák tanyabokrok patriarkális demokráciájában éltek. Együtt ettek, együtt örültek, vigadtak, együtt kocsiztak a városba a tanyagazdákkal. Ez az emberi közelség, a nagyrokonságban élés a községi és állami tanítók életéből hiányzott. Azok inkább a földbirtokoshoz, a bérlőhöz, az ispánhoz törleszkedtek, s a cselédek iránt legfeljebb szánalmat éreztek.
Váci gyűlölte a rangkórságot, különösen a "más földrajzi övezetben élő" értelmiségben, de fájt az is, amit a tanítók körében tapasztalt. Óhajtotta az emberi közeledést, amely elé először a rangkórság emelt sértő gátat. Talán ebből az élményből fakadt a keserű elmarasztalás: "A tanítók is arra vágytak, hogy egy házasság gatyamadzagjával pucér szégyenükre korcolják az úri osztály fehérneműjét." Valósággal félt "a teljes, az egész, a megbonthatatlan és hiányérzet nélküli" kollégák emberi közelségétől. Lehet, hogy azok nem akarták kirekeszteni - ahogy gondolta -, sőt tudom, hogy mindig volt bennük iránta szeretet és becsülés, de nem értették meg a tanítói szintet meghaladó tudásszomját, művészi hajlamait. Ez utóbbit amolyan fiatalos hóbortnak tartották. Később, a 60-as években, nagy tiszteletté, megbecsüléssé érlelődött a hozzá fűződő érzésük. Nem maradt idegen a számukra, sőt végleg és fenntartás nélkül befogadták, büszkék lettek rá, hogy sorstársuk volt.
A közélet érdeklődés és szereplés integráns része a Váci-portrénak. Prózai írásai szinte kivétel nélkül a közoktatás éppen legégetőbb kérdéseivel foglalkoznak. Öt versének is ez a témája. Humánusan és társadalmi érdekből sürgeti az iskola, a nevelés, a pedagógus támogatását. A pedagógusok körében éppen ezért lett olyan gyorsan - és halála után is növekvő mértékben - népszerű.
A tanyai tanítóskodás ezer élményéből úgy merített, mint a taligán elrázódott, megtikkadt tanyai népség az útszéli kút mohos fagödréből. Szinte minden útjába akadó problmát tapasztalataihoz viszonyítva ítélt meg; oktatáspolitikai realitásérzékének ez az alapja. Legkedvesebb témája a kollégium. Hogy miért? A Manda II. bokori élményeiből csak részben tudjuk megmagyarázni. A tanyai gyerekek társadalmi hátrányát ott és akkor már kétségtelenül felismerte. A társadalmi mobilitás útját és fő eszközét csak később, kollégiumi igazgatósága vagy még inkább kollégiumi előadó korában találta meg. A Pacsirta utcai kollégiumban 60-80 gyerek sorsára volt rálátása közoktatás-politikai szempontból. Szűk horizont, mely kollégiumi előadó korában tágult tovább a megye határáig. Azt mondotta országgyűlési beszédében, hogy örül a származási kategória megszüntetésének. Én hozzáteszem, hogy másfél évtized után. Ő ugyanis ott volt a bevezetésénél, amikor az addig iskolán kívülre rekesztett 600-700, főként parasztgyerek előtt kinyitottuk a Szabolcs-Szatmár megyei középiskolák kapuit; ugyanúgy, mint országszerte, saját akaratunkból meggyőződésünkből tettük a proletárdiktatúra parancsára.
A megye nagy kiterjedését rossz közlekedési hálózata meghatványozta. A szegény tanyasi parasztgyerekek, még ha odalátszott is Nyíregyháza, Kisvárda, Nagykálló, Mátészalka város templomának tornya, aligha juthattak be az ott székelő középiskolákba. Még kisebb volt a lehetősége azoknak, akik e városok látótávolságán túlestek, a Császlóról, Csegöldről, Méhtelekről, Penészlekről, Pócspetriből és még több tucat hasonló helyzetű faluból, tanyáról valóknak.
Bármennyire nagyok voltak is a nehézségek és a gondok, amelyeket egy-egy család tanulni vágyó fiának le kellett küzdenie, a tudásszomj és az akarat felülmúlta. 1949-ben, majd 1950-ben, mint gátszakadás után az ár, úgy ostromolta középiskoláinkat a tanulni vágyók tömege. Kevés volt a középiskola, s a meglevőknek a falai sem készültek gumiból. A tantestületek, a felvételi bizottságok küldték be a továbbtanulásra alkalmasnak minősítettek lapjait a megyeszékhelyre a tankerületi főigazgatósághoz. A felvétel gondjaival, nehézségeivel hárman-négyen birkóztunk. Ezek egyike volt Váci is. Napokon, heteken keresztül, éjszakákba nyúlóan válogattuk össze a középiskolák első osztályosait. Fantázia, szervezőképesség és jó adag bátorság kellett ehhez a munkához. Jelentkezési lapokból ítéltük meg a gyerekek képességeit, hajlamát, irányultságát, a család ambícióját, és ehhez viszonyítva adtuk meg, illetőleg utasítottuk el a kollégiumba való felvételt.
Az elhelyezési lehetőségek szűkös volta és a feltétlen segíteni akarás szándéka ütközött bennünk a reklamációk intézése során. Azoknak a szülőknek a reklamációja hatott a leginkább szívbe markolóan, akiknek a gyerekei nem érték el az iskolát gyalog vagy vonaton. A kérések elintézésére a hivatali szobák és folyosók szűkeknek bizonyultak. Nagy volt a tömeg. Voltak olyan napok 1949-50 nyarán, amikor a méterekre nyúló kérő kezek az íróasztalon át a falhoz szorították az ügyek intézőjét. Kérő kezek voltak ezek, nem fenyegetőek, de azt persze nem lehetett tudni, hogy a kérés mikor csap át fenyegető indulatba. Jól emlékszem egy olyan forró pillanatra, amikor Vácit az emeleti szoba ablakához szorították, s csak úgy sikerült kimenekítenünk a tömeg gyűrűjéből, hogy egy távolabbi szobában ígértünk felvételt. A felvételi ügyek intézésének hullámai az iskolai év megkezdése után is tovább gyűrűztek. 45 férőhelyre nemegyszer 60-65 gyereket kellett volna leültetni, illetőleg a kollégiumi ágyakon lefektetni. Ekkor vezettük be az emeletes ágyak katonai rendjét. Mi bizony 3 emeletes ágyakat is beállítottunk volna, a plafont magasabbra tolva. Félretettünk minden egészségügyi szabályt, csak hogy minél többen tanulhassanak. Hősies idők voltak. Váci akkor, azokban a bizonyos nyári hónapokban szó szerint csak aludni járt haza, mert ebédjét s nemritkán vacsoráját is az egészségéért nagyon aggódó édesapja hozta be a hivatalba. Úgy látom, hogy a kultúrára, az iskolára éhes tömegeknek ez a hallatlanul nagy nyomása kényszerélményként hatott Vácira élete végéig. Oktatáspolitikai írásaiban a tanyák, a falvak parasztjainak kultúrszomja tört fel: szólnia kellett, néma nem maradhatott.
Váci néptanítói egyénisége igen jellegzetesen nyilvánult országgyűlési képviselői tevékenységében. Egy választókerület küldte az országházba, de nemcsak annak a gondjait vállalta és látta el hűséggel. Országos üggyé emelte a tanyasi gyermekek továbbtanulásával való törődést. Élő lelkiismeret volt, s tisztéből fakadó tevékenységével, írói működésével, emberi kapcsolataival nagymértékben erősítette a kialakuló országos tendenciát. Így történelmi tettet hajtott végre. Országgyűlési szűzbeszédét szimbolikusnak tekinthetjük, szép, magvas és szerény. A magyar országgyűlésben előtte és utána sokan mondtak történelmi súlyú kérdésekről nagy hatású, sorsunkat formáló beszédet. De szebbet, szemléletesebbet és érzésekkel telítettebbet kevesen. Hogy mi a sorsa Magyar Jancsikának, Risai Erzsébetnek és tízezer barátjának, világosan megérthetjük következő mondatából: "Nekünk mindent meg kell tenni, hogy akik körülgyalogolják a Földet, elérjenek Magyarországon az egyetemre!"
A kényszerpályán mozgó tanítóságtól félt, menekült. A néhai, de talán még mindig létező tanítói sorsot, azt, amit Gárdonyi Géza Lámpásában Kovács Ágoston vagy azt, amit Móricz Zsigmond Sáraranyában Vásárhelyi Pál sorsa példáz, nem akarta vállalni. Nem akart "Göre Gábor bajuszú", "népbírói hangú", "hiányérzet és kérdés nélküli" tanítóvá sem válni. Nem státusban akart tanító lenni és maradni, hanem tágabb értelemben: aki népét "továbbélésre", "megmaradásra" tanítja, és "európai fénybe" emeli. Akár elemi iskolai, középiskolai vagy nem középiskolai fokon. Erre őt nagy elődök tanították. Köztük legnagyobbnak Apáczai Csere Jánost tartotta, aki európai látókörű tudós, a "hályogszemű nép" ébresztője, "lehullott áldozata ennek a magyar sorsnak". A saját sorsát látta benne. Néptanítói és költő ars poeticája: "Mi tanítók, néptanítók és költők - a nép eszmélete vagyunk... És kötelesek vagyunk itt a nekünk örökül osztott és hivatásunkkal nekünk sorsul jutott nemzetet, népet magas erkölcsi szinten képviselni..."
Budapest, 1973. október 18.
Forrás: Váci Mihály: Jegenye 5-12. old. - Tankönyvkiadó Bp., 1975.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése