Fáradtan, ahogy ahhoz illik,
ki nehéz sárból vétetett,
nézem a tündöklő eget,
melyben itt is, ott is kinyílik
egy-egy repülő kis virág:
nézem, hogy jönnek, szikráznak a lepkék
a levegőn, a réten át.
Mint lelkek jönnek, imbolyogva,
az illatpárás domb felett:
mind egy-egy láng, átgyúlt üveg,
repülő, élő kis vitorla,
szárnyas tűz: kék, fehér s arany:
mozgó ragyogás a táj, mint az álom,
és mint az álom, hangtalan.
S ha csupa fény és csupa illat
nekem is ez a délután,
őnekik egész óceán:
benne dőzsölnek, rajta ringnak,
méztől s fűszertől részegen:
repülő lelkek táncos gyönyörétől
repül s táncol a végtelen.
Jönnek a lepkék... Lent a fűben
rab hernyó mászik s fal bután:
de féreg-élete után
- már látom - felszáll üdvözülten,
indul a tündér égbe, fel, -
s eszembe jut a nagy hernyó, az ember,
s a vég, melyre jutnia kell.
És látom: én vagyok a féreg,
aki örökké lent marad,
csak a látás s a gondolat
lidérce tör bennem az élet
mocskain s az anyagon át, -
s felsír a hús nyomorúsága: Hol vagy,
testi megváltás, túlvilág?!
Hol vagy könnyűség?! Csoda kéne
és csoda nincs... Libeg-lobog
a rét, s én, a kitagadott,
csak nézem a néma zenére
táncoló, boldog lelkeket,
reménytelenül, ahogy ahhoz illik,
ki nehéz sárból vétetett.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 76-77. old. - Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése