Távol körökben és szüntelenül
úgy kanyarogtak életem körül
a barázdái, mint egy rokoni
és óriás agy tekervényei,
nem emberiek, - barnák-feketék:
azokkal gondolkozott. Benne még
a tett volt az ige, a tárgy a kép
és az anyag a szellem. Nagy, nehéz
szeme néha gúnyolt: azt hitte, hogy
cserbenhagytam. Eső és napsütés
etette, s vér és trágya. Dolgozott
s tűnődött, mint én. Szép kisasszonyok,
nyírfák hajlongtak, édes álmai,
a tavaszában, s szálló képei,
rét, domb, vetés, tó, felhők és akác,
ezrével díszítették dús nyarát...
Most a Napból nézem... Föld? Sár csupán?
Én úgy látom, hogy csillag. A hazám!
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 81. old. - Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése