Illyés Gyula: A ház végén ülök...

A ház végén ülök, a padlás-grádicson

s ilyeneket hallok: na te paradicsom

most keresztbe váglak.. s mégegyszer keresztbe,

így ni... most azután, huppsz, be a levesbe.

A kis öreganya, ő beszél egyre itt

magamagában, azt hiszi, nem figyelik.

De ha hallgatják is, ahogy tipeg-topog,

amihez hozzányúl, azzal eltársalog.

Ne ficánkolj te tűz, ne füstölj már, hallgass,

mit kapkodsz kezembe, mint egy mérges kakas.

Egy marék só is kell, hol vagy te sótartó?

Hozok egy kis rúzsét, az alsó udvarból.

Fölszedünk majd, krumpli, ne félj hogy megfázol.

Gyere már ki, te ág, ebből a rakásból...

Feleselve így jő a barackfák alatt,

a csillogó gallyak

lehajolnak hozzá, suttognak kedvesen,

örömkönnyek folynak a kis leveleken.

Fent felhők emelik, mint papok az ostyát,

az alkonyi napot s tömjénfüstbe tartják.

Isten, aki mondják, fűben, vízben, fában

bujkálsz, mint a mosoly a szerelmes lányban,

ki a költőkénél jobban kinyitottad

nagyanyám két fülét ezer szózatodnak,

nekem, ki mint süket s vak tétova lábon

dülöngtem utánad e pörgő világon,

tedd meg nékem is, hogy úgy mint ő füleljek

szavadra s szavadra oly bátran feleljek.

Íme már az alkony, mint hatalmas állat

rámhajol s hűvösen végignyalja vállam.

Nézd, az udvarunkból a szederfák alatt

hét tányér levesből száll fehér áldozat

feléd... Mosolyodnak s rejlő szavaidnak

őrzői, ládd, meleg hittől áradoznak.

Mint rég  ama zsidók végső vacsoráját,

áldd meg e megpróbált család vacsoráját.

Ki búzákba, fákba árasztottad véred

és mondtad, egyétek,

hadd bekanalaznom e békés igéket

s mint a tizenkettők, lángjaidtól égjek.

Íme a folyókban már az éj közeleg.

Hűs sodrában meg-meglengnek a levelek.

Holnap útrakelek. Engedd, hogy mentemben,

menjek fűvel, fával, vízzel beszélgetve

s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok.

Kiknek uruk előtt nézésük is dadog,

oly gyámoltalanok. Szavaik elbújnak.

Tanuljam el amit mondani sem tudnak.

S mit a némán rángó vonások kérdeznek,

a nyílt kérdéseknek meg is felelhessek

és szavaim, mint nagyszülémnek szájában

hangozzanak egyre bátrabban, tisztábban,

nem törődve azzal, nevetnek-e rajtuk,

nem szokták meg itt még a szívbéli hangot.

Tisztán, mint a kérő kisdedek szemei,

könnyeznek a néma csillagok fényei

rajtunk... A virágok helyett vigasztalni

éjszaka ők nyitnak reményt árasztani.

Mint ezer kérdező kék szem tekint felém

a harmatraj is a káposzták levelén.

Íme, útra készen, ma este úgy érzem,

állok egy igéző tekintet fényében.

Mosolygó és síró pillantások alatt

biztatgatják egymást cihelődő szavak

bennem, hogy magukkal kézenfogva bátran

vigyenek e zavart, dadogó világban. -

Én, aki egy földrelapult ház végéről

állok fel, a világ forró mélységéből,

félve nézek közül, remegbe szívemben

most sejteni merem, hogy kiszemeltettem.

A holdfényben kétsort hajladozó ágak

az útra fekete csokrokat dobálnak.

Elült krumpli-bokrok közt vigyázva lépek,

nehogy alvó, meleg fészkeikre lépjek.

Búcsú nélkül megyek. Ha észrevennének

ezüst csibe-hangon sírni kezdenének.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 82-85. old. - Ifjúsági Könyvkiadó