A búzafények áramló mennyében
szinte dúdolva jött a gyalogút
ezerfelől - és vezetgette kézen
a tarisznyába botló kisfiúk,
s a pipacskendős kislányok hadát.
Jöttek a gyerekek, s gyíkot keresve
lesték, hol remeg az útmenti fű,
s ha csirkéit sírva hívta a fürj:
a suhogó búzába törve, messze
kószáltak - odahagyva az utat.
Fejük felett összecsapott a fénytelt
kalászok íve, - ám egyik se félt,
hogy eltéved, mert a fészekhez-térdelt
gyerek is, ha felvetette fejét,
minden tájról látta a jegenyét,
amit zöld gyertyaként még nyolcvan éve
tűztek le az iskola tövinél,
hogy örök-érzékeny szelekben égve
hívja azt, akit öröme sző fénybe,
vagy gondja barázdáin mendegél.
S a jegenye - zöld máglya - égre lobbant
a pusztában: - s hol tornyok nincsenek,
harang se zeng, hirdeti roppant
hitét, kiáltva, fényben, viharokban:
- Gyermekek, népek, erre jöjjetek!
Százezer külön mozdulású vágy van
benne - de minden ággal egy irányba,
csak fel! - a fény egébe tör zokogva,
hogy lángra gyújtsa, hívja, felemelje,
azt, ki fáradtan hullna a homokra.
Vad, tragikus fohászú lélek: - éber
ezüst tükröket a Mindenségbe tart,
és felelősen minden levelével
figyel, jelez hajnalt, távol vihart.
Csak vándormadár száll rá néha; éjjel
hulló csillag reszket meg levelén:
hozzá a por szürke leple nem ér fel,
sem a csalán s a gazok tövise.
Csak vihar töri s villámmal a fény.
Ilyen kívántam lenni én is, ott, a
homokba szúrt nyárfa: - a tanító,
ki fénybe tör, ragyogó hit a lombja,
irány azoknak, jel és biztató,
kik jönnek barázdákban botladozva.
Forrás: Váci Mihály: Jegenye 13-14. old. - Tankönyvkiadó, 1975.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése