Tőlem szerelmes dalt ne várjatok,
Én rajtam megfogant egy furcsa átok,
Ábrándos húrja nincs a hegedűmnek
Én senkinek sem adok szerenádot.
Epedve búgó vágyak poétája
Én nem vagyok. Ne kelljek senkinek!
Nem trubadúrnak jöttem én ide,
S nem küldtek engem rózsaligetek.
Az éj s a köd küldötte vagyok én
A szakadékok üzennek egymásnak
Velem. És köt a kietlen parancs:
Magányosan az utak szélén álljak!
Hogy álljak, mint egy pusztai kereszt,
Hogy álljak, mint egy bús Memento Mori!
Hivatásom: az örök fájdalom
Érczbetüit az ős-gránitba róni.
Hogy járjam a lét tarolt erdejét
És versenyt süvítsek a szabad széllel,
S egykor, ha minden dalom elapadt:
Hárfámat a sziklákon zúzzam széjjel!
Forrás: Zord idő 1. évf. 6. sz. 1919. nov. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése