„Tehát, - mondá az államügyész,
Ajánlatomra az ifjúi költő,
Amiért illetlen dolgokat költ ő,
Hét havi börtönnek fenekére néz.”
„S magának ezért még örülni van mersze?!”
„Ugy bizony, mond amaz, persze, hogy persze!
Az erkölcstelenség, ugy-e bár, vétek!”
„Ne mondja!, bizonyítékokat kérek!,
Kiálték mindinkább fokozódó dühvel,
Ellenkezőleg, csak jót és szépet művel!
Rágalmazók, rablók, tolvajok és gyilok
Büneiről tiszta fogalmakat birok.
De az ugynevezett immoralitás,
Ez a szent ősforrás, a teremtő erő,
Mely naponként ujabb éltet teremt elő
Hogy csak áldást hozhat, remélem, nem vitás.
Nem hiszek én Önnek, bármit is perorál,
Ügyész úr, kérem, feleljen imette,
Mire is való a társadalmi morál?” –
Kissé megakadt, de magát összeszedte.
„Mire?, jött belőle habozva a szó,
Hogy a moralitás, az mire való?
A morál szükséges, becsületemre,
Mert különben minden – immorális lenne!”
Ezzel ott is hagyott mély töprenkedésben.
Én meg a morálnak célját keresgéltem
S ilyenre bukkanni sehogyan se tudtam,
Amiért módfelett meg is haragudtam.
„Ugyan melyik marha, kiáltám epésen,
Eszelte ki ezt a legferdébb fogalmat?
Aki szülte, milyen bolond névre hallgat?
És haragos szómat átokkal tetéztem:
Szépnek, művészetnek ezt az akadályát,
A való e piszkos, hazug ködruháját,
Mely szottyanó kedvünk földre huzigálja,
Mely a belsőnek buta, rút parazitája,
Vinné el az Ördög egyszer elevenen!”
És e pillanatban csattogás, sikoly
S mire a számból a fenti átok kifoly,
Az Ördögöt máris magam előtt lelem,
aki vígan kérdi: „Rendelkeztél velem?”
Bevallom, hogy rajtam úr lett a rémület.
De az Ördög mondá barátságos hangon:
Értém a szavakat, mik jöttek bévüled
És én szeszélyidet szívvel szolgálandom.
Sőt akár mindig is leszek szolgád, rabod,
Érted hevül bensőm belzebubi pokla,
Azonban a morált elvinnem nem szabad,
Mert föltalálója én magam vagyok ’la!”
„Magától származik a moralitás?”
„Hát kitől?” – „De hiszen északtól délig
Magát a rossz erkölcs papájának vélik!”
S mosolygott Satanas: „Ago gratias!”
Arca szét huzódott torz vigyorgásokra:
„Kedvesem, mért becsül engem ilyen sokra!
Hogyha apja volnék minden rossz erkölcsnek,
Nem volna már egy nap, mit mint Fene töltsek:
De tovább nem mondok talányokat Önnek,
Úgy érzem, Magához vonz engem valami,
Közlékeny is vagyok, szeretnék vallani,
Elmondok dolgokat sorban, ahogy jönnek!”
Ezzel úrma át egy feuteuillebe veté be,
Ballábát jobbjára emelé,
Szivarra gyujtott és emellé
Ivott egy stamperlit s kezdett ily beszédbe:
„Kedvesem, mondá mosollyal a Sátán,
Bizonnyal tisztában van a családommal,
Bölcsőm, az ott ringott fenn a Mennyek hátán,
Mint angyal születtem szüzi liliommal.
De az unalomtól hamar kimerülten
Éreztem, a mennyben nem birom soká ki,
Komiszkodni kezdtem, eresszenek má’ ki
S valóban, egy szép nap – szépen kirepültem.
A földre pottyantam, jómélyen a sárba.
Zúzódás nem érte drága két lágyékom.
Mellém hullt egy levél pecséttel lezárva,
Áthelyezésemről benne egy dekrétom.
Gonosz-királlyá tett Isten őkegyelme,
Korlátlan urává az alacsony bűnnek,
Amig az emberek vétkezni megszünnek.
No és ez volt szivem leghőbb gerjedelme.
Tehát első napom csakis azzal töltöm,
Hogy vazallust leljek. Hová lettek, hova?
S máris észre vettem, becsapott Jehova,
Mert nem akadt bünös sehol még a földön.
Tudvalevőleg az embert hajtja két vágy:
Érzékiség és az étvágy;
Szerelem kell néki, kicsi hús, főzelék
s jó kedélyének ez elég.
Nagy slamasztikában ültem akkor nyakig
És szegény fejemben fontolóra veszem:
Ugyan honnan szerzek embereket, akik
Bünösek, - míg lassan fényre gyúlt az eszem.
S rövid szünet után mondám: ha az ember
Olyat, ami titkos, cselekedni nem mer,
Tiltsuk el hát teke és tória nélkül
Mindattól, amit tesz, - cselekedetétül!
És lám ezekben a szomoru órákban
A bús hatalomvágy úr lett rajtam már is,
Az erkölcsösséget, ime, feltaláltam!
S vala ez az eszmém fényes, kolosszális!!
Az ember szorongott, kétkedett azonnal,
Kezdett konfliktusos, ferde utat róni
S ezóta dicsekszem dús birodalommal,
Melynek a polgára rengeteg, milljónyi!” –
- - - - - -
Zúgott a fejem. De zavartalan szépen
Folytatá a Sátán: Minden ily találmány
Biztos alapját a sok pénzben találván,
Pénzes hatalmakkal szövetségre lépem.
Hivtam az egyházat, azután a státust
S alkotánk hárman egy szép triumvirátust.
„Uraim, mondám és megremegtek lázba,
Találtam egy tárgyat megadóztatásra:
Az érzékiség a földön a legfőbb kincs,
Amelyből eleddig sehol még egy trust sincs,
Hármunknak jól fizet majd ez a monopol,
Mint ahogy fizet a dohány és alkohol,
Hogyha az állam az emberek közt szítja
És házasság néven egyedárusitja.
A fogyasztó aztán adózzon. Miért ne?
S rá még az egyházi áldást kell kérnie.
S aki ezt nem teszi, erkölcstelen, léha,
Az az – enyém lészen, ördög martaléka!”
Ez ügy az államnak vala kétes tárgyu,
Mivel észjárása nehézkes és bárgyu,
Az egyház azonban azonnal megértett,
Mert az emberekre úgy rakhatna féket:
Állam s reverenda fogja őket hoppon
S mellettük az ördög sem marad éhkoppon!
Igy beszélt a Fene. És reszketve bennem
Hősies tervnek a magja szökött szárba.
Sohasem hordtam még fejem ilyen fennen,
Agyamat elszántság és akarat járta.
„Belzebub!, kiálték hadonázva gőggel,
Pokoli ravaszul megneszelte kegyed
Földi hatalmasok játékát a földdel.
Hanem kifelejtett egyet!
Kifelejtettél, óh Sátán, azért egyet,
Ki felháborodva áll a szined előtt,
Kifelejtetted a satirikus költőt,
Aki nem ismerhet önző érdekeket
Piszkos paktumodat ez leleplezendi,
ez oda fog lépni fiatalhoz, vénhez,
Hiven ragaszkodva magasztos tisztéhez
Tükörben mutatja: Aljasságod mennyi!
Fülébe orditok az emberi nemnek,
Az igaz kutfőhöz amig visszamennek,
A lapok már úgyis kezdik reám kenni,
Hogy a szent haragból nincsen bennem semmi
Hadd, hogy a jó célért jó utam tapossam!
Még ha agyonütsz is, csak ez utat járom!!”
„Ellenkezőleg! a Sátán mond fagyosan,
Becsüllek s csodállak önzetlen munkádon!
A hamis morállal viaskodjál, igen
Ha a hited oly nagy, mint egy szent oroszé,
Hanem fontold csak meg még egyszer iziben,
Hogy az erkölcsösség – valóban oly rossz-é?
Hisz a morál a föld kenyeres gazdája.
Az emberiséget ez összekalapálja.
Csakis a morálból virulnak s tenyésznek
Kisebb-nagyobbrendü erkölcsi rendészek.
Ebből uraskodnak kritikus szemlészek
S az összes nagyságos állami ügyészek.
A jámbor község is a morálból élő,
Frigyközvetitő s az ifjusági egylet
Szintén ebből él és minden erénybérlő,
A hozományvadász, konzuli lánygyermek,
Ebből él a hazug, akárhogy törtet is,
A buta is ebből, ebből élsz meg te is!...
Mert ha a világon mindez nem volna jól,
Ugyan mi lenne a – satirikusokból?!” –
Mondá és eltünt az éjtől leplezetten.
Én meg kipirultan, majd meg elfakultan:
„Menykő csapjon bele!, mondám elborultan,
hogy is, hogy ilyenről elfeledkezhettem!
Menykőbe! s ilyen gond fejembe szökött bé,
Én már most ne irjak költeményt se többé?!
S a világ maradjon satirikus nélkül?
Ilyet csak nem kiván senki szegénykétül!”
És az arcáimba szalad föl a vér
És forrón lüktetett szivemben az ér,
„Nem, nem, kiáltottam, mégis be kell látnom:
Melyen megindultam, hamis az a lábnyom!
Drága javainkat morál tartja össze,
Morálból élünk mindnyájan talán.
Éljen hát a morál s legtovább a csősze!” –
S bocsánatot kérni félős kis léptekkel
Lábaim a derék kis ügyészhez mentek el
S kopogtam alássan, halkan az ajtaján.
Mint egy könyv, akartam beszélni nékie,
Hogy bünbánatomban térdét átöleljem.
De éppen – vizitelt nála egy hölgyike
S igy nem fogadhatott az ügyész úr lelkem…
Ford.: Molter Károly
Forrás: Zord idő 1. évf. 3. sz. 1919. okt. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése