A fáról halk zizzenéssel lebben a levél,
Aranyporban izzik minden körül.
Kékes árnyékok rózsaszint ölelve
Az ég alján, minden csodaszinbe merül.
A barna éjszaka szárnya még messze,
Nagy csöndben csak a gyümölcs ritmikus hullása halszik:
Amint összeölelkezik anyjával a földdel,
Ki telt testü gyermeke nedvéből szomjasan iszik.
Színes lombok között
Ízes, leves, nagyhasu körték csorgó méze csábit:
Festett héju büszke almák kemény husa,
Mint kedvesed keble kelletti magát,
Hamvas kék pora a sötét szilvának ingerel az ágról.
Ifju leányként rejti szemérmesen a bársonyos barack üde arcát.
Mi szivednek drága, jó, a kedv, a mámor s a feledés
Kacagva kinálja jövendő nedüjén
Ötujju kezéből a levél.
Sóhajtva rázza keménycsontu gyermekét a komoly dió,
A porból apró, vidám fejjel
A pergő som piros mosolya kél.
A távolból – enyhe keretül – bükk és makkerdők
aranyló árnya suhog,
Honnan borzas, duzzadt dongók, kövér aranylegyek szállnak feléd.
Lágy muzsikájukra füledbe kedvesed neve zöng,
Míg bágyadt pillájával az alkonyat ide hunyorgat,
Szivedet csöndesre csókolja a csönd.
Dékániné Máthé Mariska
Forrás: Zord idő 1. évf. 4. sz. 1919. okt. 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése