Ne nyisd ki már szemed’, a táj fakóra érten
Fagyasztó dér alól eped meleg sugárra
S a nyárnak sok bohó dalát mogorva kályha
Gunyolja bent s mi halk emlék: elég a szénen.
Hiába dong a légy, csalóka fény ha reggen,
Szabadba száll s lehull, avarra, dermedetten.
Ne tárd ki lelkedet, szerelme bárhogy’ éget,
A nőnek lelke – mint a táj ma – dérrel ékes
S mihelyt izzón repülsz feléje és megérez
Szinét veszíti s nem találsz te benne szépet;
Érzelmedet ne valld be néki, mert nevetve
S részvételen tekint a könnyező szemedbe.
Szemed’ s a lelkedet szakítsd ki önmagadból,
Tavaszra nem talál az és igazra ez sem!
S mért látnád s érzenéd az életet te szebben,
Miként a többi sok, ki annak így is tapsol?!
S balga lét csak oly botort ha boldogíthat
Kinek mindegy mi leng: tavaszi… őszi illat…?
Forrás: Zord idő 1. évf. 6. sz. 1919. nov. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése