 |
| Tannhäiser mint a Német Lovagrend tagja |
- Modernizált mythosz -
I.
A nemes Tannhäuser lovag, akinek regényes élethistóriájával Wagner Rikhárd annyira visszaélt, hogy muzsikát csinált hozzá, ott ült a külváros egyik félreeső utcájának padlásszobácskájában, és verseket faragott.
A nyitott ablakon keresztül langyos tavaszi szellő hozta fülébe a belvárosi harangok tompa zúgását és egy-egy elkésett gyorsvonat egyhangú zakatolását. Meleg, csodálatosan világos éjszaka volt, mely a derék lovagot azokra a rég letűnt időkre emlékeztette, mikor Vénusz asszony varázsbarlangjában szidta a pápát, és csókolgatta az istennő ajkát, fehér nyakát.
A mécses kialudt, és a derék lovag, akinek annyi pénze sem volt, hogy gyufát vegyen magának, kénytelen-kelletlen abbahagyta a versfaragást. Nagyot sóhajtott, azután kikönyökölt az ablakon. Lenn az utcán két kóbor kutya veszekedett valami hulladékon, néha-néha hangos ugatással fordulva egy harmadik ellenség, a vigyorgó holdvilág felé. Fönn a háztetőn pedig éktelen nyivákolással kergették egymást a macskák. Az utca néptelen volt és kihalt.
A nemes Tannhäuser lovag fejébe csapta a kalapját, azután, a róla elnevezett opera nagyáriáját dúdolva, lesietett a keskeny csigalépcsőkön, ki az utcára, ki a boulevard-ra, ahol még ragyogtak a gázlámpák, ahol még nyüzsgött a színházakból, orfeumokból, bálokból jövő emberáradat.
A derék lovag belevegyült a tömegbe. Teli tüdővel szívta magába a tavaszi éjszaka tiszta levegőjét, melyet az utca pora, a kémények füstje nem mételyezett meg, és boldog volt.
Boldog volt, mert ebben a zajban, az életnek ebben a pezsgő zűrzavarában elfelejtette, hogy éhes, és hogy annyi pénze sincs, amennyiért gyufát vehetne magának...
II.
A boulevard végén megállt, és filozofálni kezdett. Amint ezt a hosszú utat végigmérte, gyönyörködbe abban a szeretni vágyó, élvhajhászó népségben, melynek lármája az egymást kergető macskák nyivákolását juttatta eszébe, arra gondolt, hogy Vénusz asszonynak piros ajka volt és fehér nyaka.
És amint végignézte azokat a kifestett arcú leányokat, akik szemérmetlen mosollyal surrantak el mellette, szinte mosolyogva mondogatta magában:
- Neked nincs piros ajkad... neked nincs fehér nyakad...
Hirtelen összerezzent. Magas, karcsú nőalak fordult be a szomszéd utcáról a boulevard-ra. A sarkon álló gzlámpa fénye pillanatra reáesett, és megvilágította kalap nem födte, szőke haját, rózsás arcát, piros ajkát és fehér nyakát, mely a kissé kivágott tavaszi kartonruhából kivillant. És amint a derék Tannhäuser lovag önkéntelenül is követni kezdte az előtte haladó nőt, szemei odatapadtak azokra a vörös szattyán papucsokra, melyek, a fehér harisnyákkal rikító ellentétben, vidáman kopogtak a sáros járdán.
Hol láttam én ezeket a papucsokat? - kérdé magában a derék lovag, aki mind nagyobb érdeklődéssel sietett az ismeretlen nő után.
A derék Tannhäuser lovag azonban néhány száz év alatt annyi vörös szattyán papucsot látott, hogy minden erőlködés dacára sem tudott magának erre a kérdésre megfelelni. Érdeklődése azonban nem csökkent, sőt, lépten-nyomon nagyobb lett. Most már a szőke haj is ismerős volt előtte, a fehér nyakon pedig csókjainak nyomát vélte föllelni.
A derék Tannhäuser lovag azonban annyi szőke fejecskét pihentetett a vállán, és annyi fehér nyakon hagyta csókjainak nyomát, hogy nagy zavarba jött volna, ha név szerint kell elősorolnia ezeknek a szőke fejecskéknek és ezeknek a fehér nyakaknak a tulajdonosait.
Észre sem vette, hogy az ismeretlen nő a külvárosba tart. Csak ment, ment, gondolatokban elmélyedve, utána, mindaddig, míg a nő egy ház előtt meg nem állt.
- A patvarba! - mondá a derék Tannhäuser lovag - hiszen ez az én házam.
Ekkor az ismeretlen nő a derék lovag felé fordult, és a szemébe nevetett.
A hold még mindig ott vigyorgott a kémény fölött, a macskák még egyre nyivákoltak a háztetőn, csak a két kutya pusztult el az utcából.
A derék lovag hátralépett, és kissé elhalványodott. Aztán ő is elnevette magát, karját az ismeretlen nő karjába fűzte, és fölsietett vele a keskeny csigalépcsőkön a sötét padlásszobácskába, melynek nyitott ablakán keresztül langyos tavaszi szellő hozta az éjféli harangok zúgását.
III.
Vénusz asszony - mert ő volt - leült a derék Tannhäuser lovag ágyának a szélére, mert szék nem volt a szobában.
A derék lovag pedig fölült az asztalra, ahol összegyűjtött költeményei hevertek szerteszéjjel szórva. A hold besütött az ablakon.
És ekkor megszólalt Vénusz asszony, és a hangja olyan volt, mint az ezüst csengettyű csilingelése, vagy mint a fülemile dala:
- Ott állok a múzeum régiségtárában, a szobrok között... Senki sem tudja, hogy én vagyok, senki sem tudja, hogy élek. Közömbösen, hidegen néz végig mindenki, és azt mondják rám, rossz utánzat. Én pedig unatkozom, és ha senki sem látja, ásítok is. Nappal nem szabad megmozdulnom, így tehát csak azzal mulatok, hogy megkritizálom azoknak a hölgyeknek a toilette-jét, akik az enyémre megjegyzéseket tesznek... Mondhatom neked, nemes lovag, szebb idők valának azok, melyeket a barlangban töltöttünk...
A derék Tannhäuser lovag, aki melankolikusan lóbázta lábait, lehorgasztotta a fejét:
- Csak ne vezették volna arra a vasutat. Még most is ott élhetnénk, és nem kellene egymástól elszakadva bolyonganunk az öt világrész valamennyi városában. Micsoda megpróbáltatásokon mentem én keresztül! Neked jó, te márványból vagy, és nem éhezel. De én, mint mondjak én? Most például annyi pénzem sincs, hogy gyufát vehetnék magamnak...
- És miből élsz? - kérdezte Vénusz asszony részvevően.
- Verseket írok - sóhajtott fájdalmasan a derék lovag. - Verseket írok hozzád. Kár, hogy a mécsesem kialudt, és nem tudom meggyújtani, fölolvashatnék neked vagy hármat.
- Hát élőszóval nem tudod elmondani azt, ami azokban a versekben áll? - kérdezte Vénusz asszony.
És a derék Tannhäuser lovagnak eszébe jutott a szőke haj, a piros ajak és a fehér nyak. És amint Vénusz asszony ott ült, abban az egyszerű kartonruhában, melyet az egyik őr leányától csent el, és azokkal a piros szattyán papucsokkal, melyeket egy másik őr leányától csent el, a derék lovag nem tehetett egyebet, csak leborult a mosolygó istenasszony elé, és deklamált:
"Szerettelek... most is szeretlek
Szeretni foglak, míg szívem dobog..."
IV.
A nemes Tannhäuser lovag azonban egyre éhesebb lett, és arra gondolt, hogy holnap is éheznie kell. Nagyon szomorú volt és hallgatag.
Vénusz asszony nagy részvéttel nézte a szegény lovagot, akinek az éhség könnyeket csikart ki a szeméből.
- Mit csináljunk? - kérdé az istennő búsan.
Tannhäuser nem felelt.
- Nincs egy krajcárod sem? - kérdé újra Vénusz asszony.
- Nincs. Egész vagyonom az a kalapács, az a szög és az a darabka kötél -mutatott Tannhäuser a szekrény tetejére.
Vénusz asszony nem szólt semmit, csak odament a szekrényhez, elővette a kalapácsot, és odanyomta a nemes Tannhäuser lovag kezébe.
- Így - mondá -, most üsd le a két karomat.
Tannhäuser rábámult az istenasszonyra.
- Üsd le - mondá Vénusz türelmetlenül.
A nemes lovag magasra emelte a kalapácsot, és letörte az istennő két fehér márvány karját.
- Ebből hónapokig elélhetsz - mondá kacagva az istennő, és odaborult a nemes Tannhäuser lovag keblére.
V.
Nagyon jól emlékszem arra az időre, mikor a múzeumban még a knidosi Vénusz szobra állt. De hogy az mikor tűnt el onnan, és hogy mikor került oda helyére a milói Vénusz szobra, azt még az őrök sem tudják megmondani.
Forrás: A Hét 1892., II. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése