Ipolyvölgyi Béla: Az én virágaim (Balassagyarmat, 1879)

Valaki, akit Ipolyvölgyi Bélának neveznek, elképzeli magáról, hogy poétának született és ír olyan dolgokat, melyekben a tehetségnek, hivatásnak még csak egyetlenegy szikráját sem lehet fölfedezni. Ha legalább megmaradna az íróasztal számára, mint fiatalkori vétek, örök titokként rejtőzvén el valamely fiókba. De kiadni őket: a világ elé lépni ilyen sületlenségekkel: ehhez már igazán sok kell. A szerző nagyon boldog volt, mikor első versét megírta s úgy képzelte, hogy dalára

Az iboly kiváncsian dugta ki
A bokor alól pici kis fejét.

De mi azt is láttuk, hogy az „iboly” csóválgatni kezdte kis lila fejét s nem győzött csodálkozni azon, hogy hogy’ írhat valaki olyan silány poémákat, mint Ipolyvölgyi Béla, kinek kedvesét „glóriás varázs” fogja körül „kéjes percenet”-kor s bár szerető „szűje” „romba züll”: azért –

Lombos erdőn madárka-dal:
A sziv húrján magára vall!

Csilló lepkék szállnak a levegőben s a költői lélek merengve kérdezi:

A holdsugár
Szerelmében
Mért volt olyan
Szerencsétlen.

Oh! szerencsétlen holdsugarak s boldogtalan poéta! Előre látható, hogy nem lesz senki, aki sírodra

„Élő virágból koszort kötne”

mert e „porhont” (t. i. a földet) szívtelen emberek lakják. Tehát:

Martyr-kínok bősz tengere
Omolj reám! öntsd el lelkem!

Hasonló zűrzavarral jelenik meg a „barátság”, a „szerelem” s a „hazaszeretet” is e kötetben. Ím, egy barátjához így ír a poétánk:

Mi fűz engem hozzád, azt meg nem mondhatom,
Ah, de szűm érzi a ki nem mondhatót!
- Szeretlek nagyon, kimondhatatlanul
.... Lelkem mélyéből szeretlek,
Szeretlek tisztán, szeretlek szabadon,
Ámbár, a mi fogva tartja még lelkem,
Nincsen lerázva a nyügző porhon!

Mi akar ez lenni, úgy hisszük, az ilynemű strófákat fölösleges boncolgatnunk; elég minden további megjegyzés nélkül a tiszta ítélet elé állítani.
A szerelmi helyzetekből s hangulatokból csak egy versszakot idézünk, mely után el lehet képzelni: milyenek a többiek.

Reszkető szívvel gondolok reá,
Midőn a válásperc elérkezett.
Te mosolyogtál, csakhogy felvidíts...
Oh, engem megöl az emlékezet!

És végül a rettenetes „honszerelem!” Poétánk azt a hozzá méltó feladatot tűzi maga elé, hogy

Ujjáteremti ezt az árva, drága hont!

Bárha „a kor sötét, átkos szelleme, miként órjás szörny utját állja.” (77. l.) Uram ne vigy bennünket a kísértetbe és szabadíts meg a gonosztól, de az ilyen poétáktól kiváltképpen mindenkorra! Nem érdemli meg, hogy egy betűvel is többet írjunk róla!

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)