Ki elvittél a pusztaságba,
Oh, vezess vissza engemet!
Vezess vissza az emberekhez,
A míg szivem ilyen áldott, jó s meleg.
Bár örömest hagyám el őket,
Ölükbe vágyom ujra ím,
Beszélni nyájasan hozzájok,
Elrejtve tőlök súlyos álmaim.
Oh, mert ez álmok voltak, a mik
Biztattak, hivtak messzire,
Oda, hol nincs, csak pusztaság, köd,
Hol sir és fázik az ember szive.
Ez álmoknak köszönheted, hogy
Oly könnyen mentem el veled,
El, el, egy sívár rengetegbe,
El, el, hol zúgnak rettentő szelek.
De elég volt! Remegni kezdek.
Fázom. Félek, hogy megfagyok.
Vígy vissza ismét ő hozzájok!
Ne legyek ilyen árva s elhagyott.
Oh vígy vissza, ki elraboltál
Tőlök s magamtól, oly korán!
Hallgatni vágyom csevegésök’,
Csüggvén kis lelkök gyermek-szózatán;
S megosztni vélök vágyat, ingert,
Mosolyt, örömöt, érdeket;
Kifárasztott e zord magány, hol
Nem járnak, csak az istenek.
Oh vígy vissza! Ne légy kegyetlen!
S ők megbocsátnak tán nekem;
Még tán nem késő, még szivökben
Örök gyűlölség nem ég ellenem.
Nem, nem! Hisz én is megbocsátom
Kiátkozásuk, mely kisért.
Vígy vissza! vagy tépd össze lelkem’,
Te csábos, irigy, bús eszményiség!
(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése