I.
Az olasz nyelv fordítói szerepe
Az olasz nyelv fordítói szerepe
Petőfi Olaszországban! Mit mondott volna erre a március előtti táblabíró aesthetika pseudokritikája? Talán csak tréfára vette volna. Petőfi maga azonban, fájdalom, sohase járt a szépség honában, Olaszország kék ege alatt, hol még egy Goethe költői phantásiájának is kellett táplálékot keresni. De mi lett volna Petőfiből, ha megérhette volna, hogy olaszországi tanulmányútjához jusson? Belőle, aki élte rövid pályáján, hazája szűk határai közt maradva, oly óriássá lett; az első, magyar műköltőből, ki a külföldi irodalom magas igényeinek megfelelt; aki par excellence academicus költője a magyar irodalomnak s annál fogva halál után csakis egy évtizeddel meghódította egész Olaszországot, a szépség honát! És csakugyan nincs most, Németországot kivéve, föld, hol annyira ismernék Petőfit, mint itt; de még Németországban sem foglalkoznak oly lelkesen vele, mint Olaszországban.
Állításomat tényekkel fogom bizonyítani; de legyen szabad bevezetés gyanánt egy kis tájékoztatást kísértenem meg az olasz nyelv fordítói szerepe, valamint más rokon kérdések körül.
A Petőfi-cultus Olaszországban sokkal fiatalabb, mint Németországban, de azért semmiképp sem áll hátrább. Sőt költőnk hivatott fordítói feltűnően sokan vannak és már ennyiben is meg van haladva a német, különben eléggé tiszteletre méltó Petőfi-cultus. Kétségkívül áll, hogy itt is úgy keletkezett, mint Németországban, a szabadságharc szülöttje levén itt is, ott is. A Magyarország szabadságharca iránt való rokonszenv egyrészt, de másrészt – ami sokkal többet nyomott a latban, s legelőször döntött – a magyaroknak a Garibaldi hadjáratában vett nemes része: ez a két fő momentum készítette el a talajt Petőfinek Italia földjén. És csakugyan az idő, melyben fényes nevű olasz írók legelőször kezdék Petőfi nevét emlegetni, vagy ami egyre megy dicsőíteni, összevág a Garibaldi expedíciójával*. (* Gróf Teleki Sándor ezredes talán bővebb felvilágosítással szolgálhatna e pontot illetőleg.)
Ha valaki azt a kérdést vetné föl: vajon előnyére szolgált-e az internacionális Petőfi-kultusznak, hogy költőnk éppen Itáliában jött leginkább divatba, igennel kell felelnünk tétovázás nélkül. Sokkal kívánatosabb lett volna ugyan, hogyha Dux, Hartman és Szarvady az első, még ma is kvalitative egyedül számba vehető kezdeményezést folytatják és mindenekelőtt a leghatalmasabb fordítói művészet, t. i. a Goethe utáni német hódítja meg Petőfit; de miután ez nem történhetett, sőt maga a fordítói német irodalom is csakhamar elkorcsult, nagy szerencsének kell tartanunk legalább azt, hogy az európai többi nyelvek közt éppen az kezdte felkarolni nagy költőnket, melyet a német után a legalkalmasabb fordítói nyelvnek kell ismernünk, sőt amelynek a német fölött is vannak némely előnyei. És ami több: Olaszországban azonnal akadt első rangú fordító, aki Petőfit az eredeti szövegből olvasva fordította, holott Németországban valóban zseniális fordító csak az egy Daumer (Polydora), ez pedig egy szót sem tudott magyarul. De meg is érdemelte Petőfi, hogy Olaszország hódoljon leginkább szellemének, mert mikor az olaszok még nem is sejtették, már bizonyos köszönettel tartoztak neki. Ma már ismerik Itáliában Cassone szép fordításából Petőfinek Olaszország című emelkedett hangú költeményét, melyet abban az időben, természetesen, nem lehetett nálunk közzé tenni, amiért innen nem is terjedhetett el. Tárgyamhoz bevezetésül alig lelhetnék alkalmasabbat annál a költeménynél, melyet gyanításom szerint Petőfi 1848. évi január havában írt, mihelyt a szicíliai forradalom híre elterjedt. Mily szép ötlete a véletlennek, hogy éppen egy szicíliai születésű költő ismertette meg Itáliában ezt a szép művet.
De miért modhatni, hogy a magyar az olasszal mint fordítói nyelvvel szemben kedvezőbb helyzetben van, mint a többi román, sőt bizonyos tekintetben bármely európai nyelvvel is? Azért, mert egyrészt pszichológiai tulajdonai, másrészt irodalmi költői temérdek kincsei valamennyi román között a legtökéletesebb költői nyelvvé avatták azt az „édes korcslatint, mely csak úgy olvad, mint asszony száján a csók”. A pompás spanyol nyelv sem oly alkalmas a fordításra. A német költői irodalom is, valamennyi modern nyelv között, az olasznak köszön legtöbbet. A francia nyelv maga kevés befolyással volt reá, hanem inkább csak pseudoklasszikus-kori esztétikája s egész irodalma. Az olasz nyelv minden tekintetben fölötte áll a franciának. Ha a germán nyelvek a kompozítumokban sokkal gazdagabbak az olasznál, ennek megint a derivatumokban van sajátságos előnye. Pl. amaz édesgető kicsinyítőket és undorító nagyítókat, melyeket oly széltiben és nagy változatosságban és minden kombinációban használ az olasz, más nyelv alig ismeri. Midőn a nápolyi halkofa arra a kérdésre, hogy mekkorák a halai? ezt a választ adja: „tantucce tantille tante et tantone”, azt Mommsen Tycho csak így tudja németre fordítani: „so ganz klein, so klein, so gross, so ganz gross”. Csak a magyar közelíti meg, amennyiben a három utóbbi fokozatot így jellemzi: „ekkorácska, ekkora, ekkora né!”
Az első is megvan virtualiter, bár sohasem hallani, t. i. „ekkorácskacska”. (Brassai) A verselésben nagy előnye az olasznak még az, hogy az articulust és a névmást könnyen mellőzi – mi éppen a magyarból való fordításban tesz nagy szolgálatot -, tovább, hogy az elöljárót az articulussal összeolvasztja, és még egyéb rövidítések is állanak rendelkezésére, mint pl. az infinitivus véghangzójának elhagyása. Ezen kívül a participiumos szófűzésekben múlja felül a többi román nyelveket. Ezek között pedig a franciát abban, hogy az igeragok végmássalhangzóját ugyan eldobta, de hangzóikat nem tette némává, mivel a hangzatosság nyert igen sokat. A már idézett Mommsen, az antik és modern nyelvek egyik legjobb ismerője azt az „édes korcslatin” nyelvet igen jól jellemzi e szavaival:
„In ihr lebt und webt die reine kräftige Himmelsluft des Südens, die Harmonie seiner Farben, die Schönheit seiner Bewohner, die hinter Lässigkeit verborgene weiche Leidenschaftlichkeit ihrer Seelen. Sie hüpft nicht auf dem zierlichen Fusse der munteren Französin dahin, bewegt auch nicht die kleine Hand so anmutig kriegerisch: eine Ruha und Würde ist in Wort und Vers über sie ergossen. Von ihr durchdrungen, schrieb Goethe seine ersten Ottaven, seine Zueignung (a Faust-hoz) „wie aus ihr heraus Iphigenie und Tasso und weckte dadurch in der Sprache des Teut, wie einst Spencer ebendaher in der Albions, eine bisher ungeahnte Fülle des Wohllauts, eine harmonische Ruhe und tiefere Glut der Farban” stb.
Nem beszélek többet az olasz nyelv szép tulajdonságairól – hiszen nem is szorult az én dicséretemre -, csupán azon sajnálkozásomnak adok kifejezést, hogy e nyelv iskoláját a magyar költői irodalom még ma sem látogatja eléggé, noha nem ártana inkább az olasz énekiskolát venni figyelembe, mint a franciát. A valódi magyar az előtte élő és mozgó olaszról s németről nem tart annyit, mint a messzi franciáról és nem is érti úgy. Már t. i. úgy, ahogy ezt érti. Mert például én bizony nem lelek valami mély értelmet abban, midőn a magyar kritika Lessing szerepét s ezzel kapcsolatban a német irodalomnak a franciához való viszonyát ítélgetvén – talán német forrásának hibás felfogása nyomán -, úgy vélekedik, hogy Lessing a „francia szellem és esztétika” ellen küzdött; holott ő csak a pseudoklasszicismus szelleme és pseudoesztétikája ellen harcolt. A franciának nincsenek az esztétikájában más alapelvei, mint amilyeket más nemzetek is vallanak, s a franciák rég belátták, hogy Lessing az ő érdekökben is működött s az ő esztétikájukra nézve szintoly reformátor-szerepet viselt, mint a németeknél. Lessing kiválóan a dráma terén reformált és Shakespeare-re utalt, tehát működése nem volt, a szó most dívó szűkkeblű értelmében, nemzeties. Hiszen, mint érinteném, az egészséges esztétika minden népnél azonegy; csakhogy vannak periódusok, midőn egyik népnél korcsízlés kap lábra, míg a másiknál egészséges irány és józan haladás mutatkozik. Az egyik nemzet irodalmában talán csak bizonyos ágat tesz nyomorékká a helytelen műelv, holott ugyanakkor egy másik nemzetnél éppen azon ág örvend egészséges ápolásnak. Ilyes eltérés egyszerre több is lehet – és minden attól függ: hogy különböztessük meg őket helyesen, mert nem szabad ám a nemzeties előítéletek hibájába esni és mindent kritikátlanul egybe zavarva, valamely nemzetnél bizonyos irányban észlelhető hibát azonnal generalizálni és az egész illető irodalmat feláldozni a másik nemzet protegált és divatos irodalmának.
Mai nap, midőn az asszociáció eszméje az irodalom terén is annyira elhatalmasodott, az ilyen kérdésekkel sokkal bajosabb az elbánás, mint régebben. Régebben, bár akkor is üggyel-bajjal megmenthették még az egészséges ízlést a Lessingek. De ha ma lépne fel Lessing, a különböző című irodalmi körök és társulatok vagy leszavaznák vagy agyonhallgatnák.
Visszatérek oda, ahonnan kiindultam. Az olasz irodalmat, ismétlem, nem méltatják, agy legalább nem tanulmányozzák kellőleg nálunk. Pedig magával az olasz néppel több érintkező pontunk volt, van és lesz is, mint akármelyikkel Európában, kivéve természetesen tőszomszédunkat, a németet. E szép darab föld nem hiába tartozott hajdan Magyarország koronájához s bizony szükséges volna, hogy ha a számtalan volt és leendő érintkező pontok emlékeül, több is maradna, mint a – picula, csacsi, szamár, narancs, dukál és számtalan más, az olaszból kölcsönzött etimológiai elem, és kissé mélyebb gyökeret verne a két rendbeli irodalom közt való viszony. A modern Olaszország úgyis mindig társa volt, örömben és búban, a modern Magyarországnak s nem hiába van azon egy tricolora az olasz nemzetnek a magyarral. Mert ha megfordítva számítják is a színeket, csak a miénk azok, melyeket Petőfink énekelt, melyekért Petőfink küzdött és vérzett el. Érdekes Petőfinek a magyar tricolorról írt eroticus szimbolizálását összevetni az ismeretes és hasonló, de tisztán patrioticus olasz szimbolizálással. Szalkszentmártoni magányában írá Petőfi Sándor 1845-ben a Szerelem gyöngyei XXVI. darabját, melyet legyen szabad, összehasonlítás végett, teljesen idézni, noha eléggé ismeretes:
Állításomat tényekkel fogom bizonyítani; de legyen szabad bevezetés gyanánt egy kis tájékoztatást kísértenem meg az olasz nyelv fordítói szerepe, valamint más rokon kérdések körül.
A Petőfi-cultus Olaszországban sokkal fiatalabb, mint Németországban, de azért semmiképp sem áll hátrább. Sőt költőnk hivatott fordítói feltűnően sokan vannak és már ennyiben is meg van haladva a német, különben eléggé tiszteletre méltó Petőfi-cultus. Kétségkívül áll, hogy itt is úgy keletkezett, mint Németországban, a szabadságharc szülöttje levén itt is, ott is. A Magyarország szabadságharca iránt való rokonszenv egyrészt, de másrészt – ami sokkal többet nyomott a latban, s legelőször döntött – a magyaroknak a Garibaldi hadjáratában vett nemes része: ez a két fő momentum készítette el a talajt Petőfinek Italia földjén. És csakugyan az idő, melyben fényes nevű olasz írók legelőször kezdék Petőfi nevét emlegetni, vagy ami egyre megy dicsőíteni, összevág a Garibaldi expedíciójával*. (* Gróf Teleki Sándor ezredes talán bővebb felvilágosítással szolgálhatna e pontot illetőleg.)
Ha valaki azt a kérdést vetné föl: vajon előnyére szolgált-e az internacionális Petőfi-kultusznak, hogy költőnk éppen Itáliában jött leginkább divatba, igennel kell felelnünk tétovázás nélkül. Sokkal kívánatosabb lett volna ugyan, hogyha Dux, Hartman és Szarvady az első, még ma is kvalitative egyedül számba vehető kezdeményezést folytatják és mindenekelőtt a leghatalmasabb fordítói művészet, t. i. a Goethe utáni német hódítja meg Petőfit; de miután ez nem történhetett, sőt maga a fordítói német irodalom is csakhamar elkorcsult, nagy szerencsének kell tartanunk legalább azt, hogy az európai többi nyelvek közt éppen az kezdte felkarolni nagy költőnket, melyet a német után a legalkalmasabb fordítói nyelvnek kell ismernünk, sőt amelynek a német fölött is vannak némely előnyei. És ami több: Olaszországban azonnal akadt első rangú fordító, aki Petőfit az eredeti szövegből olvasva fordította, holott Németországban valóban zseniális fordító csak az egy Daumer (Polydora), ez pedig egy szót sem tudott magyarul. De meg is érdemelte Petőfi, hogy Olaszország hódoljon leginkább szellemének, mert mikor az olaszok még nem is sejtették, már bizonyos köszönettel tartoztak neki. Ma már ismerik Itáliában Cassone szép fordításából Petőfinek Olaszország című emelkedett hangú költeményét, melyet abban az időben, természetesen, nem lehetett nálunk közzé tenni, amiért innen nem is terjedhetett el. Tárgyamhoz bevezetésül alig lelhetnék alkalmasabbat annál a költeménynél, melyet gyanításom szerint Petőfi 1848. évi január havában írt, mihelyt a szicíliai forradalom híre elterjedt. Mily szép ötlete a véletlennek, hogy éppen egy szicíliai születésű költő ismertette meg Itáliában ezt a szép művet.
De miért modhatni, hogy a magyar az olasszal mint fordítói nyelvvel szemben kedvezőbb helyzetben van, mint a többi román, sőt bizonyos tekintetben bármely európai nyelvvel is? Azért, mert egyrészt pszichológiai tulajdonai, másrészt irodalmi költői temérdek kincsei valamennyi román között a legtökéletesebb költői nyelvvé avatták azt az „édes korcslatint, mely csak úgy olvad, mint asszony száján a csók”. A pompás spanyol nyelv sem oly alkalmas a fordításra. A német költői irodalom is, valamennyi modern nyelv között, az olasznak köszön legtöbbet. A francia nyelv maga kevés befolyással volt reá, hanem inkább csak pseudoklasszikus-kori esztétikája s egész irodalma. Az olasz nyelv minden tekintetben fölötte áll a franciának. Ha a germán nyelvek a kompozítumokban sokkal gazdagabbak az olasznál, ennek megint a derivatumokban van sajátságos előnye. Pl. amaz édesgető kicsinyítőket és undorító nagyítókat, melyeket oly széltiben és nagy változatosságban és minden kombinációban használ az olasz, más nyelv alig ismeri. Midőn a nápolyi halkofa arra a kérdésre, hogy mekkorák a halai? ezt a választ adja: „tantucce tantille tante et tantone”, azt Mommsen Tycho csak így tudja németre fordítani: „so ganz klein, so klein, so gross, so ganz gross”. Csak a magyar közelíti meg, amennyiben a három utóbbi fokozatot így jellemzi: „ekkorácska, ekkora, ekkora né!”
Az első is megvan virtualiter, bár sohasem hallani, t. i. „ekkorácskacska”. (Brassai) A verselésben nagy előnye az olasznak még az, hogy az articulust és a névmást könnyen mellőzi – mi éppen a magyarból való fordításban tesz nagy szolgálatot -, tovább, hogy az elöljárót az articulussal összeolvasztja, és még egyéb rövidítések is állanak rendelkezésére, mint pl. az infinitivus véghangzójának elhagyása. Ezen kívül a participiumos szófűzésekben múlja felül a többi román nyelveket. Ezek között pedig a franciát abban, hogy az igeragok végmássalhangzóját ugyan eldobta, de hangzóikat nem tette némává, mivel a hangzatosság nyert igen sokat. A már idézett Mommsen, az antik és modern nyelvek egyik legjobb ismerője azt az „édes korcslatin” nyelvet igen jól jellemzi e szavaival:
„In ihr lebt und webt die reine kräftige Himmelsluft des Südens, die Harmonie seiner Farben, die Schönheit seiner Bewohner, die hinter Lässigkeit verborgene weiche Leidenschaftlichkeit ihrer Seelen. Sie hüpft nicht auf dem zierlichen Fusse der munteren Französin dahin, bewegt auch nicht die kleine Hand so anmutig kriegerisch: eine Ruha und Würde ist in Wort und Vers über sie ergossen. Von ihr durchdrungen, schrieb Goethe seine ersten Ottaven, seine Zueignung (a Faust-hoz) „wie aus ihr heraus Iphigenie und Tasso und weckte dadurch in der Sprache des Teut, wie einst Spencer ebendaher in der Albions, eine bisher ungeahnte Fülle des Wohllauts, eine harmonische Ruhe und tiefere Glut der Farban” stb.
Nem beszélek többet az olasz nyelv szép tulajdonságairól – hiszen nem is szorult az én dicséretemre -, csupán azon sajnálkozásomnak adok kifejezést, hogy e nyelv iskoláját a magyar költői irodalom még ma sem látogatja eléggé, noha nem ártana inkább az olasz énekiskolát venni figyelembe, mint a franciát. A valódi magyar az előtte élő és mozgó olaszról s németről nem tart annyit, mint a messzi franciáról és nem is érti úgy. Már t. i. úgy, ahogy ezt érti. Mert például én bizony nem lelek valami mély értelmet abban, midőn a magyar kritika Lessing szerepét s ezzel kapcsolatban a német irodalomnak a franciához való viszonyát ítélgetvén – talán német forrásának hibás felfogása nyomán -, úgy vélekedik, hogy Lessing a „francia szellem és esztétika” ellen küzdött; holott ő csak a pseudoklasszicismus szelleme és pseudoesztétikája ellen harcolt. A franciának nincsenek az esztétikájában más alapelvei, mint amilyeket más nemzetek is vallanak, s a franciák rég belátták, hogy Lessing az ő érdekökben is működött s az ő esztétikájukra nézve szintoly reformátor-szerepet viselt, mint a németeknél. Lessing kiválóan a dráma terén reformált és Shakespeare-re utalt, tehát működése nem volt, a szó most dívó szűkkeblű értelmében, nemzeties. Hiszen, mint érinteném, az egészséges esztétika minden népnél azonegy; csakhogy vannak periódusok, midőn egyik népnél korcsízlés kap lábra, míg a másiknál egészséges irány és józan haladás mutatkozik. Az egyik nemzet irodalmában talán csak bizonyos ágat tesz nyomorékká a helytelen műelv, holott ugyanakkor egy másik nemzetnél éppen azon ág örvend egészséges ápolásnak. Ilyes eltérés egyszerre több is lehet – és minden attól függ: hogy különböztessük meg őket helyesen, mert nem szabad ám a nemzeties előítéletek hibájába esni és mindent kritikátlanul egybe zavarva, valamely nemzetnél bizonyos irányban észlelhető hibát azonnal generalizálni és az egész illető irodalmat feláldozni a másik nemzet protegált és divatos irodalmának.
Mai nap, midőn az asszociáció eszméje az irodalom terén is annyira elhatalmasodott, az ilyen kérdésekkel sokkal bajosabb az elbánás, mint régebben. Régebben, bár akkor is üggyel-bajjal megmenthették még az egészséges ízlést a Lessingek. De ha ma lépne fel Lessing, a különböző című irodalmi körök és társulatok vagy leszavaznák vagy agyonhallgatnák.
Visszatérek oda, ahonnan kiindultam. Az olasz irodalmat, ismétlem, nem méltatják, agy legalább nem tanulmányozzák kellőleg nálunk. Pedig magával az olasz néppel több érintkező pontunk volt, van és lesz is, mint akármelyikkel Európában, kivéve természetesen tőszomszédunkat, a németet. E szép darab föld nem hiába tartozott hajdan Magyarország koronájához s bizony szükséges volna, hogy ha a számtalan volt és leendő érintkező pontok emlékeül, több is maradna, mint a – picula, csacsi, szamár, narancs, dukál és számtalan más, az olaszból kölcsönzött etimológiai elem, és kissé mélyebb gyökeret verne a két rendbeli irodalom közt való viszony. A modern Olaszország úgyis mindig társa volt, örömben és búban, a modern Magyarországnak s nem hiába van azon egy tricolora az olasz nemzetnek a magyarral. Mert ha megfordítva számítják is a színeket, csak a miénk azok, melyeket Petőfink énekelt, melyekért Petőfink küzdött és vérzett el. Érdekes Petőfinek a magyar tricolorról írt eroticus szimbolizálását összevetni az ismeretes és hasonló, de tisztán patrioticus olasz szimbolizálással. Szalkszentmártoni magányában írá Petőfi Sándor 1845-ben a Szerelem gyöngyei XXVI. darabját, melyet legyen szabad, összehasonlítás végett, teljesen idézni, noha eléggé ismeretes:
A bokrétát, melyet nekem adtál,
Háromszín szalaggal kötted át,
Szereted te a hazának színeit,
Lyányka, mert szereted a hazát.
Adok én is három színt cserébe:
A zöld színnek vedd reményimet,
A fehérnek halovány orcámat,
A pirosnak vérző szívemet.
Háromszín szalaggal kötted át,
Szereted te a hazának színeit,
Lyányka, mert szereted a hazát.
Adok én is három színt cserébe:
A zöld színnek vedd reményimet,
A fehérnek halovány orcámat,
A pirosnak vérző szívemet.
Ellenben az olasz, tudtommal, népszerű vers így szól:
Il verde é la speme tant’ anni nutrita,
Il rosso é la gioia di averla compita,
Il bianco é la fede del fraterno amor.
Il rosso é la gioia di averla compita,
Il bianco é la fede del fraterno amor.
Érintettünk már egy s más eltérést a Petőfi-fordító német és olasz irodalom közt. Megjegyzendő elsősorban, hogy ezt a kettőt már csak azért is össze kell hasonlítanunk, mert a többiek csak a legutolsó időben kezdettek Petőfivel (Amiel, Lindh Th., Butler, Öman, Thorsteinsson, Mainez, Jochumsson stb.) tüzetesebben és direkt úton foglalkozni.
Van még egy nevezetes eltérés az idevágó olasz és német irodalom közt: A német Petőfi-fordítókat voltaképpen két osztályba soroznám. Az elsőhöz tartoznának azok, kik az eredetiből fordítottak, a másikba azok, akik mások közbenjárásával fordítottak, vagy más szóval. először fordítók, kik magyarul tudnak, másodszor: fordítók, kik magyarul nem tudnak. Az első osztályba tartoznék Petőfi kronológiailag első fordítója: Dux Adolf stb., a másikba: Daumer, Meissner Alfred, Hartmann stb. (Aki szatirikus akarna lenni, hozzátehetné, hogy van még egy harmadik, mégpedig nagy számú és szájú osztály, mely sem németül, sem magyarul nem tud.) Igen nevezetes tünemény, hogy eddigelé a német Petőfi-irodalomban az aránylag legjobb fordításokat éppen a második osztálynak köszönhetjük. Mily pompások pl. Daumer átdolgozásai,melyeket már alig nevezhetni fordításoknak! De igen csalódnék, ki ebből a Daumer-féle esetből azt a következtetést vonná le, hogy jó Petőfi-fordításhoz voltaképpen a magyar nyelv ismerete mellékes dolog. Ha Daumer csak egy kicsikét tanult volna magyarul, a világnak legelső és legszebb Petőfi-fordítását ő adta volna. Éppen az ő esete a legfényesebb bizonyíték arra, hogy az eredeti nyelv alapos ismerete a jó fordítás conditio sine qua non-ja; - csakhogy nem az egyedüli föltétel. Az olaszoknál éppen ellenkezőleg áll az eset: itt azok a legkitűnőbb fordítók, kik mint a német első osztálybeliek, tudnak magyarul. De azért van első rangú erő azon olasz fordítók közt is, kik a nehéz magyar nyelvvel még nem küzdhettek meg, vagy még csak most kezdenek megbirkózni. Mert az örvendetes tünemény Itália földjén, hogy ott a fordítók nagy része legalább törekszik a magyar nyelvet elsajátítani (Cassone, Cannizzaro, Galati herceg, Milelli,Fraccaroli, Betteloni, Patuzzi, Cipolla magyarul tanulnak.)
Van még egy nevezetes eltérés az idevágó olasz és német irodalom közt: A német Petőfi-fordítókat voltaképpen két osztályba soroznám. Az elsőhöz tartoznának azok, kik az eredetiből fordítottak, a másikba azok, akik mások közbenjárásával fordítottak, vagy más szóval. először fordítók, kik magyarul tudnak, másodszor: fordítók, kik magyarul nem tudnak. Az első osztályba tartoznék Petőfi kronológiailag első fordítója: Dux Adolf stb., a másikba: Daumer, Meissner Alfred, Hartmann stb. (Aki szatirikus akarna lenni, hozzátehetné, hogy van még egy harmadik, mégpedig nagy számú és szájú osztály, mely sem németül, sem magyarul nem tud.) Igen nevezetes tünemény, hogy eddigelé a német Petőfi-irodalomban az aránylag legjobb fordításokat éppen a második osztálynak köszönhetjük. Mily pompások pl. Daumer átdolgozásai,melyeket már alig nevezhetni fordításoknak! De igen csalódnék, ki ebből a Daumer-féle esetből azt a következtetést vonná le, hogy jó Petőfi-fordításhoz voltaképpen a magyar nyelv ismerete mellékes dolog. Ha Daumer csak egy kicsikét tanult volna magyarul, a világnak legelső és legszebb Petőfi-fordítását ő adta volna. Éppen az ő esete a legfényesebb bizonyíték arra, hogy az eredeti nyelv alapos ismerete a jó fordítás conditio sine qua non-ja; - csakhogy nem az egyedüli föltétel. Az olaszoknál éppen ellenkezőleg áll az eset: itt azok a legkitűnőbb fordítók, kik mint a német első osztálybeliek, tudnak magyarul. De azért van első rangú erő azon olasz fordítók közt is, kik a nehéz magyar nyelvvel még nem küzdhettek meg, vagy még csak most kezdenek megbirkózni. Mert az örvendetes tünemény Itália földjén, hogy ott a fordítók nagy része legalább törekszik a magyar nyelvet elsajátítani (Cassone, Cannizzaro, Galati herceg, Milelli,Fraccaroli, Betteloni, Patuzzi, Cipolla magyarul tanulnak.)
II.
A SZICÍLIAI PETŐFI-ISKOLA
A SZICÍLIAI PETŐFI-ISKOLA
A szicíliai Petőfi-iskola kronológiailag ugyan nem áll az itáliai Petőfianusok számos csoportjainak élén, de kétségen kívül valamennyi közül legjelentékenyebb, miért is Petőfi olasz diadalútját legyen szabad vele kezdenem, minél rövidebben tárgyalva, miután más alkalommal úgyis bővebben volt érintve*. (*A szicíliai Petőfi-iskola című esszémben, melynek e szakasz csak concis kivonata, azzal a jelentékeny különbséggel azonban, hogy nem csak egy téves állítás helyreigazításával, valamint fontos kisebb toldalékokkal áll kvalitativ előnyben. A műnek kivonatos fordítása olasz nyelven megjelenik a Palermói tud. akadémia értesítőjé-nek legközelebbi kötetében /Atti. vo. VII./, mely éppen most van sajtó alatt.)
Ez a szicíliai Petőfi-iskola természetesen elsősorban csak fordítói iskola, de tudvalevő dolog, hogy minden idegen költő iskolájának természetesen ez szokott lenni az első stádiuma. Jó, hogy megvan legalább ez, teljes meggyőződésem, hogy ily szép kezdeményezés után a második, a középső stádium, t. i. a nagy költőnk szellemében való öntudatos, önálló költői működés sem fog elmaradni.
Petőfi az ötvenes évek végén kezdette meghódítani Olaszországot. Nemhiába volt ő a „világ-szabadság” énekese és mártírja, mert éppen azzal a viharral terjedt el Itáliában, mellyel ez lerázta nyakáról az idegen igát. Garibaldi légiójában tudvalevőleg magyar vér folyt, és ahol magyar vér foly, ott Petőfi varázsdalai is folynak. Egyébiránt már régebben ismerte Petőfit Aleardi gróf, kire még visszatérek. Azt hiszem, hogy két más felső-olaszországi Petőfianus: Milanóban Massarani, ugyanott a szintén igen híres, de már elhalt nyelvtudós: Maggi adák a legelső külső lendületet a szicíliai iskola létrejövetelére. Mert tény, hogy az első, ki Trinakria földjén utánozta Petőfit, mint az említett két tudós intim barátja, Milánóból vándorolt ki a szigetre.
Milelli Domokos-ról szólok, ki ugyan nem szicíliai, hanem calabriai születésű, de ki már 1867-ben Milánóban (Agnelli publikációjában) lépett föl először mint Petőfi-fordító, majd hosszabb ideig élt Szicíliában a régi Syrakusa szomszédságában, Avolaban, mint tanár. Milelli, teljes nevével: Domenico Milelli De Siena, körülbelül 39 éves, a legerőteljesebb korban levő férfi s In Giovinossa című költői gyűjteményével szerzett hírnevet magának hazájában. Úgy ezen, mint későbbi eredeti gyűjteményein (Gioconda, Hiemalia) meglátszanak Petőfi nyomai, különösen melankolikus darabjaiban. A Perugiában megjelenő Favilla című lap 1l869-dik évfolyamában szintén Petőfi-fordításokat tett közzé. Végül, mi igen karakterisztikus éppen őrá nézve, a Cipruslombok fordításával foglalkozott legbehatóban. Ennek azonban nyomtatásban csak 7, néhol elferdített darabját adá a La Nuova Enciclopedia Italica című havi szemle 1871. decemberi füzetében Rómában.
Úgy hiszem, hogy Milelli-től teljességgel függetlenül, de talán nem sokkal kélsőbb ismerkedett meg Petőfivel egy kiváló költő, ki szintén Szicíliának keleti partját lakja. Körülbelül egy korban lehet Milellivel: Tommasco Cannisara, egyik legsajátságosabb lírikusa nem csak Itáliának, hanem az egész világnak. Ő francia költő is; sőt miután előde híres spanyol költő volt, tökéletesen bírja a spanyol nyelvet, sőt bocsátott is közre spanyol költeményeket. Németül hasonlóképpen tökéletesen ír s az Orc segrete* (Messina, J. d’Amico 1862) című gyűjteményében még német eredeti költemények is találhatók tőle. Mint francia költő Victor Hugo nyomaiban jár; különben teljességgel originális lírikus; elannyira, hogy egy lipcsei német kritikus In Solitudine Carmina (Messina 1877) című vaskos kötete felett a következő, különben is tanulságos dicsbeszédbe tört ki: „... Hier haben wir endlich wieder einmal einen Dichter vor uns, dessen Empfindungswogenschlag hoch über dem des grossen Haufens sowohl, als auch der gewöhnlichen Dichter geht! Was wir von der Lyrik gefordert und aesthetisch-wissenschaftlich bewiesen haben – das kraftvolle Sichhervorheben eines reichen Ich – das finden wir an Cannizzaro auf’s Herrlichste bestättigt. Gibt es doch im ganzen Bereiche des menschlichen nichts, was unsere Theilnahme und Forschung so erregte, als das Persönliche, d. h. als die bedeutende Persönlichkeit und jede Persönlichkeit ist bedeutend, welche durch irgend welche individuellen Züge über das Durchschnittsmaass der gewöhnlichen flachen, sozusagen individualitätslosen Individuen emporragt.” (Wessely Cannirazzaroról.)
Cannizzaro Tamás szicíliai születésű; Angelo de Gubernatis nagy szótára szerint (p. 241 b) 1838-ban Messinában született. A szicíliai dialektust pompásan bírja, s nem hiába gyűjtögette a szép szicíliai népdalokat. Utolsó nagy gyűjteményéhez (In solkitudine) írt terjedelmes előszavában említi Cannizzaro Petőfit is Platennel, Leopardival, Shelleyvel s másokkal, mint olyanokkal együtt, kik az ő múzsájára befolyással voltak. Teljes jogunkban áll tehát a jeles Cannizzarot is a szicíliai Petőfi-iskolához számítani.
Hasonló korú lehet Gaetano Oliva is, ki mint harmadik következik a kronológiai rendben; ő is Messinából származik s valahol a szigeten tanár. Én csak egyetlen egy fordítását láttam, az Il Dicearco című, Messinában megjelent derék havi szemle 1872. januáriusi füzetében (p. 49. b-51. a) a La Colonna című darabot, egyikét Petőfi gyöngébb költeményeinek.
Azonban Szicília szigetét nem hiába nevezték a költészet hazájának. Visszatérve a messinai iskolához, innen egy ugrással a sziget délkeleti pontjára vezet a szicíliai Petőfi-iskola kronológiailag most következő tagja, oda, hol (Andalúzia mellett) Európa legmelegebb éghajlata alatt állunk, hol nem csak a pálmafa, hanem a papirusz és a cukornád is tenyészik. Egyébiránt csak oda tértünk vissza, ahonnan kezdetben kiindultunk. Mert Milelli régibb lakhelyének szomszédságában fekszik Noto, hol Petőfi legnagyobb tisztelője, a legszenvedélyesebb, a legrajongóbb Petőfianus, az én kedves, szerencsétlen barátom: Giuseppe Cassone lakik. Ennek a kitűnő költőnek életéről, fájdalom, csak annyit tudok, amennyit tőle magától elleshettem, természetesen anélkül, hogy indiszkrét kíváncsisággal figyeltem volna nyilatkozataira. Cassone, úgy hiszem, Notoban született, jómódú poldári családból; jogi pályára készült, midőn 1867-ben (?) egyszerre a legborzasztóbb tagbénulás lepte meg. Jelenleg éppen 34 éves, de már több mint tíz év óta teljességgel süket és béna. Legelőször Heine-fordításokkal lépett föl, ő, ki Heine betegségében sínylődik. Németül úgy ért, mint magyarul. Mind a két nyelvet pedig – amint maga írja levelében – tanulta rosz grammatikákból. Bár adná az ég, hogy befejezhesse nagy Petőfijét, melyen közel egy lustrum óta dolgozik. Mostoha körülményei, fájdalom, nem engedték meg eddigelé, hogy a Tündérálom és Őrült két rendbeli fordításán kívül, nagyobb publikációval fölléphessen. Egyes jeles lírai darabok a folyóiratokban jelentek meg tőle. Az említett és önállóan közzétett két fordítást saját költségére nyomatta, ily címek alatt: 1. Petőfi Sándor. Sogno Incantato. Versione di Giuseppe Cassone. (Assisi, 1874.), 2. I. Pazzo. Noto, 1879. (Ez utóbbit AMiel, genfi tanárnak, az ismeretes francia Petőfi-fordítónak ajánlta.)
A mi Cassone-t ez idő szerint Olaszországban, a toscanai tanár: Teza és Cannizzaro kivételével, a legjelesebb Petőfianussá teszi, az, hogy ő a magyar nyelvet talán még Tezánál is jobban bírja. Ezen kívül ő a legnehezebben visszatükrözhető lírai hangulatokkal is megbirkózik. Példa rá az eléggé aethericus Tündérálom, melynek választása őt igen jól jellemzi. ehhez járul még universalismusa, mely ha nem is olyan tág mint a Cannizzaroé, de helyesebb, mert az originalis költői productio heterogén terére nem csap át. Abban t. i. nincs semmi köszönet, hogyha valaki polyglott költői működést szeret kifejteni, mert olyan nincs. Minden embernek egy szíve, egy anyja, egy nyelve van. (A tudomány terén egészen másként állunk. Midőn pl. valamely elterjedtebb nyelven, mely nem anyanyelvem, teszek közzé tudományos fölfedezéseket, csak nevetséges pedanteria, sőt háládatlanság volna az illető nyelvű kritika részéről, ha igaz tételeimet elsősorban nem tartalmi, hanem formális szempontból venné bírálata alá. A költészetben a forma, a tudományban a tartalom a fődolog. A ma divatozó nemzetiségi „Schwindel”, igaz, hogy felforgatta ezeket a finom határvonalakat, de ez az ő kára.)
Ha Cassone kiváló hivatottságát, érdemes fordítói működését tekintjük, és sújtott helyzetéről megemlékezünk, sajátságos fájdalom lep meg bennünket. Íme egy kiváló Petőfi-fordító, s őt is idejekorán megbénítja az irgalmatlan végzet!
Talán nem táplálok igen vérmes reményt, ha tekintve Cassone életmódját, mely a tökéletes bölcs életmódjának mondható, nagy Petőfi-fordításának befejezésére számítok. De bármit míveljen még Cassone a Petőfi-irodalom terén, eddigi művészi fordításai kiváló helyet biztosítanak neki, nem csak a szicíliai Petőfi-iskolában, hanem egyáltalában a napról-napra szaporodó itáliai Petőfianusok között is. Megjegyzem még, hogy Cassone Petőfi életrajzán is dolgozik.
Cassone eredeti költeményei közül egyet sem ismerek. De nem állhatom meg, hogy egyik legutolsó Petőfi-fordításának egyes szakaszait ezen a helyen is ne közöljem, lévén e költemény nem csak a fordítónak, hanem költőnknek is egyik legbecsesebb darabja. Cassone fordításának minden betűjén meglátszik, hogy saját szívének vércseppjeivel írta. Mily ritkák az ekképpen író fordítók!
Ez a szicíliai Petőfi-iskola természetesen elsősorban csak fordítói iskola, de tudvalevő dolog, hogy minden idegen költő iskolájának természetesen ez szokott lenni az első stádiuma. Jó, hogy megvan legalább ez, teljes meggyőződésem, hogy ily szép kezdeményezés után a második, a középső stádium, t. i. a nagy költőnk szellemében való öntudatos, önálló költői működés sem fog elmaradni.
Petőfi az ötvenes évek végén kezdette meghódítani Olaszországot. Nemhiába volt ő a „világ-szabadság” énekese és mártírja, mert éppen azzal a viharral terjedt el Itáliában, mellyel ez lerázta nyakáról az idegen igát. Garibaldi légiójában tudvalevőleg magyar vér folyt, és ahol magyar vér foly, ott Petőfi varázsdalai is folynak. Egyébiránt már régebben ismerte Petőfit Aleardi gróf, kire még visszatérek. Azt hiszem, hogy két más felső-olaszországi Petőfianus: Milanóban Massarani, ugyanott a szintén igen híres, de már elhalt nyelvtudós: Maggi adák a legelső külső lendületet a szicíliai iskola létrejövetelére. Mert tény, hogy az első, ki Trinakria földjén utánozta Petőfit, mint az említett két tudós intim barátja, Milánóból vándorolt ki a szigetre.
Milelli Domokos-ról szólok, ki ugyan nem szicíliai, hanem calabriai születésű, de ki már 1867-ben Milánóban (Agnelli publikációjában) lépett föl először mint Petőfi-fordító, majd hosszabb ideig élt Szicíliában a régi Syrakusa szomszédságában, Avolaban, mint tanár. Milelli, teljes nevével: Domenico Milelli De Siena, körülbelül 39 éves, a legerőteljesebb korban levő férfi s In Giovinossa című költői gyűjteményével szerzett hírnevet magának hazájában. Úgy ezen, mint későbbi eredeti gyűjteményein (Gioconda, Hiemalia) meglátszanak Petőfi nyomai, különösen melankolikus darabjaiban. A Perugiában megjelenő Favilla című lap 1l869-dik évfolyamában szintén Petőfi-fordításokat tett közzé. Végül, mi igen karakterisztikus éppen őrá nézve, a Cipruslombok fordításával foglalkozott legbehatóban. Ennek azonban nyomtatásban csak 7, néhol elferdített darabját adá a La Nuova Enciclopedia Italica című havi szemle 1871. decemberi füzetében Rómában.
Úgy hiszem, hogy Milelli-től teljességgel függetlenül, de talán nem sokkal kélsőbb ismerkedett meg Petőfivel egy kiváló költő, ki szintén Szicíliának keleti partját lakja. Körülbelül egy korban lehet Milellivel: Tommasco Cannisara, egyik legsajátságosabb lírikusa nem csak Itáliának, hanem az egész világnak. Ő francia költő is; sőt miután előde híres spanyol költő volt, tökéletesen bírja a spanyol nyelvet, sőt bocsátott is közre spanyol költeményeket. Németül hasonlóképpen tökéletesen ír s az Orc segrete* (Messina, J. d’Amico 1862) című gyűjteményében még német eredeti költemények is találhatók tőle. Mint francia költő Victor Hugo nyomaiban jár; különben teljességgel originális lírikus; elannyira, hogy egy lipcsei német kritikus In Solitudine Carmina (Messina 1877) című vaskos kötete felett a következő, különben is tanulságos dicsbeszédbe tört ki: „... Hier haben wir endlich wieder einmal einen Dichter vor uns, dessen Empfindungswogenschlag hoch über dem des grossen Haufens sowohl, als auch der gewöhnlichen Dichter geht! Was wir von der Lyrik gefordert und aesthetisch-wissenschaftlich bewiesen haben – das kraftvolle Sichhervorheben eines reichen Ich – das finden wir an Cannizzaro auf’s Herrlichste bestättigt. Gibt es doch im ganzen Bereiche des menschlichen nichts, was unsere Theilnahme und Forschung so erregte, als das Persönliche, d. h. als die bedeutende Persönlichkeit und jede Persönlichkeit ist bedeutend, welche durch irgend welche individuellen Züge über das Durchschnittsmaass der gewöhnlichen flachen, sozusagen individualitätslosen Individuen emporragt.” (Wessely Cannirazzaroról.)
Cannizzaro Tamás szicíliai születésű; Angelo de Gubernatis nagy szótára szerint (p. 241 b) 1838-ban Messinában született. A szicíliai dialektust pompásan bírja, s nem hiába gyűjtögette a szép szicíliai népdalokat. Utolsó nagy gyűjteményéhez (In solkitudine) írt terjedelmes előszavában említi Cannizzaro Petőfit is Platennel, Leopardival, Shelleyvel s másokkal, mint olyanokkal együtt, kik az ő múzsájára befolyással voltak. Teljes jogunkban áll tehát a jeles Cannizzarot is a szicíliai Petőfi-iskolához számítani.
Hasonló korú lehet Gaetano Oliva is, ki mint harmadik következik a kronológiai rendben; ő is Messinából származik s valahol a szigeten tanár. Én csak egyetlen egy fordítását láttam, az Il Dicearco című, Messinában megjelent derék havi szemle 1872. januáriusi füzetében (p. 49. b-51. a) a La Colonna című darabot, egyikét Petőfi gyöngébb költeményeinek.
Azonban Szicília szigetét nem hiába nevezték a költészet hazájának. Visszatérve a messinai iskolához, innen egy ugrással a sziget délkeleti pontjára vezet a szicíliai Petőfi-iskola kronológiailag most következő tagja, oda, hol (Andalúzia mellett) Európa legmelegebb éghajlata alatt állunk, hol nem csak a pálmafa, hanem a papirusz és a cukornád is tenyészik. Egyébiránt csak oda tértünk vissza, ahonnan kezdetben kiindultunk. Mert Milelli régibb lakhelyének szomszédságában fekszik Noto, hol Petőfi legnagyobb tisztelője, a legszenvedélyesebb, a legrajongóbb Petőfianus, az én kedves, szerencsétlen barátom: Giuseppe Cassone lakik. Ennek a kitűnő költőnek életéről, fájdalom, csak annyit tudok, amennyit tőle magától elleshettem, természetesen anélkül, hogy indiszkrét kíváncsisággal figyeltem volna nyilatkozataira. Cassone, úgy hiszem, Notoban született, jómódú poldári családból; jogi pályára készült, midőn 1867-ben (?) egyszerre a legborzasztóbb tagbénulás lepte meg. Jelenleg éppen 34 éves, de már több mint tíz év óta teljességgel süket és béna. Legelőször Heine-fordításokkal lépett föl, ő, ki Heine betegségében sínylődik. Németül úgy ért, mint magyarul. Mind a két nyelvet pedig – amint maga írja levelében – tanulta rosz grammatikákból. Bár adná az ég, hogy befejezhesse nagy Petőfijét, melyen közel egy lustrum óta dolgozik. Mostoha körülményei, fájdalom, nem engedték meg eddigelé, hogy a Tündérálom és Őrült két rendbeli fordításán kívül, nagyobb publikációval fölléphessen. Egyes jeles lírai darabok a folyóiratokban jelentek meg tőle. Az említett és önállóan közzétett két fordítást saját költségére nyomatta, ily címek alatt: 1. Petőfi Sándor. Sogno Incantato. Versione di Giuseppe Cassone. (Assisi, 1874.), 2. I. Pazzo. Noto, 1879. (Ez utóbbit AMiel, genfi tanárnak, az ismeretes francia Petőfi-fordítónak ajánlta.)
A mi Cassone-t ez idő szerint Olaszországban, a toscanai tanár: Teza és Cannizzaro kivételével, a legjelesebb Petőfianussá teszi, az, hogy ő a magyar nyelvet talán még Tezánál is jobban bírja. Ezen kívül ő a legnehezebben visszatükrözhető lírai hangulatokkal is megbirkózik. Példa rá az eléggé aethericus Tündérálom, melynek választása őt igen jól jellemzi. ehhez járul még universalismusa, mely ha nem is olyan tág mint a Cannizzaroé, de helyesebb, mert az originalis költői productio heterogén terére nem csap át. Abban t. i. nincs semmi köszönet, hogyha valaki polyglott költői működést szeret kifejteni, mert olyan nincs. Minden embernek egy szíve, egy anyja, egy nyelve van. (A tudomány terén egészen másként állunk. Midőn pl. valamely elterjedtebb nyelven, mely nem anyanyelvem, teszek közzé tudományos fölfedezéseket, csak nevetséges pedanteria, sőt háládatlanság volna az illető nyelvű kritika részéről, ha igaz tételeimet elsősorban nem tartalmi, hanem formális szempontból venné bírálata alá. A költészetben a forma, a tudományban a tartalom a fődolog. A ma divatozó nemzetiségi „Schwindel”, igaz, hogy felforgatta ezeket a finom határvonalakat, de ez az ő kára.)
Ha Cassone kiváló hivatottságát, érdemes fordítói működését tekintjük, és sújtott helyzetéről megemlékezünk, sajátságos fájdalom lep meg bennünket. Íme egy kiváló Petőfi-fordító, s őt is idejekorán megbénítja az irgalmatlan végzet!
Talán nem táplálok igen vérmes reményt, ha tekintve Cassone életmódját, mely a tökéletes bölcs életmódjának mondható, nagy Petőfi-fordításának befejezésére számítok. De bármit míveljen még Cassone a Petőfi-irodalom terén, eddigi művészi fordításai kiváló helyet biztosítanak neki, nem csak a szicíliai Petőfi-iskolában, hanem egyáltalában a napról-napra szaporodó itáliai Petőfianusok között is. Megjegyzem még, hogy Cassone Petőfi életrajzán is dolgozik.
Cassone eredeti költeményei közül egyet sem ismerek. De nem állhatom meg, hogy egyik legutolsó Petőfi-fordításának egyes szakaszait ezen a helyen is ne közöljem, lévén e költemény nem csak a fordítónak, hanem költőnknek is egyik legbecsesebb darabja. Cassone fordításának minden betűjén meglátszik, hogy saját szívének vércseppjeivel írta. Mily ritkák az ekképpen író fordítók!
Son solo.
Da Petőfi Sándor.
Scende un raggio di sole ad ogni fiore,
Un raggio scende ad ogni fuscellin.
E tu, sole de l’alma, amore, o amore,
Uno non hai per me raggio divin?
- - - - -
- - - - -
- - - - -
Verrai tu sol, nottivago uragano,
A piangere e ulular ci verrai tu,
Poiché, lo sento io ben, solo germano
L’ altero animo mio solo a te fu.
Da Petőfi Sándor.
Scende un raggio di sole ad ogni fiore,
Un raggio scende ad ogni fuscellin.
E tu, sole de l’alma, amore, o amore,
Uno non hai per me raggio divin?
- - - - -
- - - - -
- - - - -
Verrai tu sol, nottivago uragano,
A piangere e ulular ci verrai tu,
Poiché, lo sento io ben, solo germano
L’ altero animo mio solo a te fu.
Az ismeretes – Minden virágnak, minden kis fűszálnak – dalra ki ne ismerne rá, ki valaha csak néhány latin szót tanult életében?
A fordító nem eléggé figyelte meg azt, a költő részéről, igaz, csak öntudatlanul nyilatkozó finom intentiót, mellyel minden strófájának első felében szelíden panaszkodik s aztán fokozatosan adja elő sorsával való megelégedetlenségét, míg minden szakasznak strófáról-strófára erősebb második felében, már nagyobb indulat tör ki belőle, s végre kettős anaphorával az „éji fergeteg”-et testvérének apostropheálja, mint sírját meglátogató egyedüli lényt:
A fordító nem eléggé figyelte meg azt, a költő részéről, igaz, csak öntudatlanul nyilatkozó finom intentiót, mellyel minden strófájának első felében szelíden panaszkodik s aztán fokozatosan adja elő sorsával való megelégedetlenségét, míg minden szakasznak strófáról-strófára erősebb második felében, már nagyobb indulat tör ki belőle, s végre kettős anaphorával az „éji fergeteg”-et testvérének apostropheálja, mint sírját meglátogató egyedüli lényt:
Nem jő megnézni senki síromat,
ezzel mentvén át a legvégső, legindulatosabb panaszára:
Meglátogatni csak te fogsz, hogy elzúgd
Testvéri búdat, éji fergeteg,
Testvéri búdat, mert hiszen testvére
Voltál te lelkem érzeményinek!
Testvéri búdat, éji fergeteg,
Testvéri búdat, mert hiszen testvére
Voltál te lelkem érzeményinek!
Mily próféta volt a költő!
Nem teljesült-e be, fájdalom, betűről-betűre ez a jóslata is?
Az éji fergeteg kétségen kívül a leghatásosabb ritmusi festés. Az éji szóban az é- és i-ben, kivált az azokat megelőző sötét hangzók után, hatalmasan észlelhető a sikoltás.
A vocalisokkal festés, tudvalevőleg, nagyon nehéz feladat a vocalisassimilatiót annyira űző magyar nyelven. De a nagy költők még a legnehezebb, legmostohább viszonyok közt is diadalmaskodnak. És ugyanez áll a valódi fordítókról is.
Cassone kétségen kívül fölötte nehéz feladattal állt szemben, kivált az itten felhozott részleteknél, t. i. a költemény végén. A végén csattan az ostor. De ennek a kettős nehézségnek derekasan megfelelt, s az éji fergeteg lett nála: nottivago uragano, ami a legtökéletesebb aequivalens. Uragano kétségen kívül nyugat-indiai, nézetem szerint onomatopoetikus szó. Az epitheton ornansa pedig nottivago magában véve sokkal szebb a magyarnál. Ehhez járul a következő sorban az ulular onomatopoeticon, mely szintén az eredeti szöveg két rendbeli sötét hangzóinak (elzúgd és búdat) teljes aequivalense. Még az anaphorát is megtartotta a zseniális fordító! – Igaz, hogy nem rabszolga módra, mert ilyesmi a ferdítő-fordító dolga lett volna. Miután a „testvéri búdat” nem ismételhette, ismételte a meglátogatást és mily tapintatosan:
Nem teljesült-e be, fájdalom, betűről-betűre ez a jóslata is?
Az éji fergeteg kétségen kívül a leghatásosabb ritmusi festés. Az éji szóban az é- és i-ben, kivált az azokat megelőző sötét hangzók után, hatalmasan észlelhető a sikoltás.
A vocalisokkal festés, tudvalevőleg, nagyon nehéz feladat a vocalisassimilatiót annyira űző magyar nyelven. De a nagy költők még a legnehezebb, legmostohább viszonyok közt is diadalmaskodnak. És ugyanez áll a valódi fordítókról is.
Cassone kétségen kívül fölötte nehéz feladattal állt szemben, kivált az itten felhozott részleteknél, t. i. a költemény végén. A végén csattan az ostor. De ennek a kettős nehézségnek derekasan megfelelt, s az éji fergeteg lett nála: nottivago uragano, ami a legtökéletesebb aequivalens. Uragano kétségen kívül nyugat-indiai, nézetem szerint onomatopoetikus szó. Az epitheton ornansa pedig nottivago magában véve sokkal szebb a magyarnál. Ehhez járul a következő sorban az ulular onomatopoeticon, mely szintén az eredeti szöveg két rendbeli sötét hangzóinak (elzúgd és búdat) teljes aequivalense. Még az anaphorát is megtartotta a zseniális fordító! – Igaz, hogy nem rabszolga módra, mert ilyesmi a ferdítő-fordító dolga lett volna. Miután a „testvéri búdat” nem ismételhette, ismételte a meglátogatást és mily tapintatosan:
Verrai tu sol, nottivago uragano,
A piangere e ulular ci verrai tu.
A piangere e ulular ci verrai tu.
Ezzel pedig a fordító még azt is eléri, hogy a verrai (meglátogatsz!) kettős r consonnansával mintegy sepri az elhagyott sírra hullott száraz leveleket. Az r t. i. nem csak a német, s számtalan más nyelvben jelzi a gyors gördítést, döbörgést, tekergést, hempergést, röpülést, zörgést stb. (A németben rollen, rädern, rascheln stb.) A kettős verrai-ra tehát a hallgató mintegy forogni látja, a széltől villámsebességgel elragadott sárga leveleket.
Igen messze vinne, ha a fordítás szépségeit mind szemügyre ennénk. Legyen szabad még csak röviden a 4-dik strófára figyelmeztetni, (Petőfinél a 2-dik szakasz második fele). Itt a fordító egyetlen csattanós epithetonnal Petőfinek egész verssorát pótolja éspedig pótolja a legzseniálisabban, egyetlen adjectivummal érvén célt az olasz hallgatóság előtt, midőn Petőfinek a magyar előtt öt különböző szóra van szüksége:
Igen messze vinne, ha a fordítás szépségeit mind szemügyre ennénk. Legyen szabad még csak röviden a 4-dik strófára figyelmeztetni, (Petőfinél a 2-dik szakasz második fele). Itt a fordító egyetlen csattanós epithetonnal Petőfinek egész verssorát pótolja éspedig pótolja a legzseniálisabban, egyetlen adjectivummal érvén célt az olasz hallgatóság előtt, midőn Petőfinek a magyar előtt öt különböző szóra van szüksége:
Magam vagyok, mint a szőlő karója,
Melyről leszáradt a zöld venyige;
Madár nem száll rám, csak fölöttem repdes
Sötét eszméim hollóserege.
Son solo! come nella vigna il nudo
Palo, ove uccello il vol non va a tener:
Stridon soltanto quei, che in mente chiudo
Corvi sinistri, i tristi miei pensier.
Melyről leszáradt a zöld venyige;
Madár nem száll rám, csak fölöttem repdes
Sötét eszméim hollóserege.
Son solo! come nella vigna il nudo
Palo, ove uccello il vol non va a tener:
Stridon soltanto quei, che in mente chiudo
Corvi sinistri, i tristi miei pensier.
A fordító ezen a helyen ugyanis az egyetlen nudo alhangú szóval szemünk elé varázsolja a száraz, szürke (nudo, palo: u-o-a-o) karót, „melyről leszáradt a zöld venyige”. Az ekként megtakarított verssort azonban a fordítónak azonnal vissza kell fizetnie: levén a magyar nyelvű szöveg a repdes és holló serege fölötte szépen festő két puszta szóval előnyben. A fordító ezek hatását csak úgy pótolhatja némileg, hogy most már maga részéről fordít erre egész verssort: az utolsót, hol nem kevesebb, mint tíz rendbeli magas hangzású i-hez kell nyúlnia, hogy a puszta repdes-ést és a hollók szárnycsattogását lefesteni győzze.* (*Corvi sinistri i tristi miei pensier)
Hátra van még egy csoport szicíliai költő, köztük egy pár európai hírű is, kik többnyire csak a legutolsó években ismerkedvén meg Petőfivel, mint Petőfi-fordítók eddig kevésbé szerepeltek, de akiket mégis bátran a szicíliai Petőfianusok közé számíthatunk.
Ezek közül De Spuches di Galati herceg mint Cannizzaro barátja már régebben megismerkedett Petőfivel. Ez azonban még nem volna ok arra, hogy őt a szicíliai Petőfianusok közé sorozzam, ha kezeim közt nem volna a herceg következendő szép fordítása, melyet kéziratából itten közlök először:
Hátra van még egy csoport szicíliai költő, köztük egy pár európai hírű is, kik többnyire csak a legutolsó években ismerkedvén meg Petőfivel, mint Petőfi-fordítók eddig kevésbé szerepeltek, de akiket mégis bátran a szicíliai Petőfianusok közé számíthatunk.
Ezek közül De Spuches di Galati herceg mint Cannizzaro barátja már régebben megismerkedett Petőfivel. Ez azonban még nem volna ok arra, hogy őt a szicíliai Petőfianusok közé sorozzam, ha kezeim közt nem volna a herceg következendő szép fordítása, melyet kéziratából itten közlök először:
Sull’ alto della montagna.
Come cicogna, che si posi al colmo
D’arida maragnuóla, il guardo abbasso
Dal vertice pur io della montagna
Mirando la valléa, dove turbato
Scorre pei campi un ruscelletto, immago
Di questa affranta e dolorosa vita.
Pochi diletti e molte ambasce porta
Il viver nostro, e se in diluvio fosse
Universal mutato il pianto mio,
Sull’ onde interminate un’ isoletta
Galleggiante parrebbe il mio gioire!
Ahi! che non sempre sue melodi effonde
Il variopinto augel tra i rami e i fiori;
Ma spesso ancor rubiginose e smorte
Caggion le foglie a nembo, e uno stridio
Mettono, che allibir fa chi l’ascolta.
Oh! se cader, oh! se morir potessi
Al par di loro! – Ma di me che fia,
Quando spento saró? Deh! ch’io divenga
De la foresta un arbore selvaggio!
Aver patria piú degna io non potrei,
E l’aspre lotte fuggirei del Mondo!
Arbor selvaggio di boschiera landa...
Oh! come esulterei, se tal mi fossi!
Ma trasformarmi in pelago di foco
Fia meglio, e contro l’ Universo tutto
Scagliarmi furibondo, incenerirlo,
E tór vendetta di cotante offese!
Come cicogna, che si posi al colmo
D’arida maragnuóla, il guardo abbasso
Dal vertice pur io della montagna
Mirando la valléa, dove turbato
Scorre pei campi un ruscelletto, immago
Di questa affranta e dolorosa vita.
Pochi diletti e molte ambasce porta
Il viver nostro, e se in diluvio fosse
Universal mutato il pianto mio,
Sull’ onde interminate un’ isoletta
Galleggiante parrebbe il mio gioire!
Ahi! che non sempre sue melodi effonde
Il variopinto augel tra i rami e i fiori;
Ma spesso ancor rubiginose e smorte
Caggion le foglie a nembo, e uno stridio
Mettono, che allibir fa chi l’ascolta.
Oh! se cader, oh! se morir potessi
Al par di loro! – Ma di me che fia,
Quando spento saró? Deh! ch’io divenga
De la foresta un arbore selvaggio!
Aver patria piú degna io non potrei,
E l’aspre lotte fuggirei del Mondo!
Arbor selvaggio di boschiera landa...
Oh! come esulterei, se tal mi fossi!
Ma trasformarmi in pelago di foco
Fia meglio, e contro l’ Universo tutto
Scagliarmi furibondo, incenerirlo,
E tór vendetta di cotante offese!
Ez az egyetlen remek fordítás elegendő arra, hogy véle de Spuches herceg a legklasszikusabb európai Petőfi-fordítók sorában foglaljon helyest, noha ez a darab csak az olasz conventionalis fordítói idomban „versi sciolti”-ban van szerkesztve. Igen sajnálom, hogy állításom bizonyítására egyelőre (a tér szűke miatt) a költemény (Hegyen ülök, búsan nézek le róla) mély pátoszának csak culmináló és végpontjára utalok. Mily festői pl. csak az utolsó sorban az egyetlen tór és a sor caesurája vendetta!
Így tehát örömmel írhatjuk, hogy Petőfi eljutott Szicíliának harmadik, mégpedig legnyugatibb szögletébe is: a fővárosba. Mert De Spuches herceg palermói lakos, lévén az ottani virágzó, hírneves királyi tud. akadémiának elnöke.
Nem szándékom e helyen a legfiatalabb, de életkorra nézve legidősebb Petőfianusnak jellemzését adni. De Spuches Palermóban 1819-ben* (* Di Pietro szicíliai irodalomtörténelmi Lexikonja szerint), jelenleg tehát 61 éves. Sokat nem írt szám szerint, de igenis értékre nézve. Tudós archeológ és kiváló költő, mégpedig nem csak olasz és latin költő, hanem írt igen szép darabokat azon a nyelven is, mely szülőföldjének klasszikus nyelve volt: a hellénen. Eredeti költeményei közül páratlan verve-vel van írva Gli occhi siciliani című szonettje, ennek pointje azt mondja, hogy a szerelem a földről bátran kiveszhetne, s a szicíliai fekete szemek (jóllehet csak az asszonyokét érti) új életre ébresztenék.
Hasonlóan Palermóban él, mint az egyetemen a rhetorika és költészet tanára egy másik kiváló író: Bozzo József, az ottani királyi akadémiában a nyelvtudományi és szépirodalmi osztály titkára, ki előtt Petőfi neve szintén igen ismeretes. Csak futólag említem föl még, mint Boccaccio legújabb editorát.
Visszatérve újból a sziget keleti partjára, éppen az Etna alján, Cataniában, találkozunk egy európai hírű nagy költőjével, ki Petőfinek Tűz című költeményét ültette át olaszba. Rapisardi Mario-ról szólok, kit még nem számítok a Petőfi-iskolába, valamit Bozzot, sőt De Spuchest se; hanem csak a szicíliai Petőfi-barátok vagy egyáltalában Petőfianusok közé.
A szép Szicília élő költőinek és költőnőinek hosszú sorából még több nevet említhetnék fel, mely Petőfi előtt meghajol; de mindez már nem iskola, s feladatom csak az volt, hogy a szicíliai Petőfi-iskolát ismertessem.
Tudvalevő dolog, hogy Petőfi, már mint kezdő költő, vágyódott Itáliába. Még katona korából bírunk tőle egy idevágó igen jellemző vallomást. Egy másik vallomását Tirolra vonatkozólag nem ebből a szempontból kell-e megítélnünk? S mért énekelte meg később éppen Olaszországot olyan szépen? Most már bőségesen jutott neki abból, amire vágyott, - mily korán, s mégis igen későn! Talán nincs nem-olasz költő Shakespeare, Goethe, Moliére s talán még egy-kettőnek kivételével, ki Itáliában annyira elterjedt volna, mint Petőfi. – Hogyha a magyar nyelv izoláltságát és a magyar nemzet kis számát tekintjük, bátran mondhatni, hogy az összes világirodalomból aránylag máris legelterjedtebb költő a „szép hazájában” – Petőfi!
Petőfi az ősi kultúra irányában haladt tovább a szigeten, t.i. keletről nyugatra: előbb az egész keleti part hosszában hódított, tehát ugyanott, hol egykoron személyesen megjelenve Platon, Pindaros, Aeschylos, szellemi testvérei Petőfinek, hódítottak, innen nyomult előre a legnyugatibb csúcsig és foglalta el végül Tpevazpia sziget három csúcsát.
A szicíliai Petőfi-iskolát tehát bátran lehetne Trinakriai-nak is nevezni. Petőfi annyira meghonosult itten, már több mint egy évtized óta, hogy iskolája* (*Atque adeo hoc argumentum Graecissat, tamen // Non Atticissat, verum Sicilicissitat. Plaut. Men. I. 2. 296. Bip. 1779.) előreláthatólag ahhoz a stádiumhoz is eljut, melyen az idegen költőt nem csak fordítják (mint az első stádiumon), nem csak utánozzák (mint a másodikon), hanem önkéntelenül az ő szellemében működnek. Különben is, mióta Cannizzaro e sziget tájbeszédére tanította költőnket, az ember (Plaut. Men. prologusával) önkéntelenül is felkiált: Petőfi sicilicissitans!*
Így tehát örömmel írhatjuk, hogy Petőfi eljutott Szicíliának harmadik, mégpedig legnyugatibb szögletébe is: a fővárosba. Mert De Spuches herceg palermói lakos, lévén az ottani virágzó, hírneves királyi tud. akadémiának elnöke.
Nem szándékom e helyen a legfiatalabb, de életkorra nézve legidősebb Petőfianusnak jellemzését adni. De Spuches Palermóban 1819-ben* (* Di Pietro szicíliai irodalomtörténelmi Lexikonja szerint), jelenleg tehát 61 éves. Sokat nem írt szám szerint, de igenis értékre nézve. Tudós archeológ és kiváló költő, mégpedig nem csak olasz és latin költő, hanem írt igen szép darabokat azon a nyelven is, mely szülőföldjének klasszikus nyelve volt: a hellénen. Eredeti költeményei közül páratlan verve-vel van írva Gli occhi siciliani című szonettje, ennek pointje azt mondja, hogy a szerelem a földről bátran kiveszhetne, s a szicíliai fekete szemek (jóllehet csak az asszonyokét érti) új életre ébresztenék.
Hasonlóan Palermóban él, mint az egyetemen a rhetorika és költészet tanára egy másik kiváló író: Bozzo József, az ottani királyi akadémiában a nyelvtudományi és szépirodalmi osztály titkára, ki előtt Petőfi neve szintén igen ismeretes. Csak futólag említem föl még, mint Boccaccio legújabb editorát.
Visszatérve újból a sziget keleti partjára, éppen az Etna alján, Cataniában, találkozunk egy európai hírű nagy költőjével, ki Petőfinek Tűz című költeményét ültette át olaszba. Rapisardi Mario-ról szólok, kit még nem számítok a Petőfi-iskolába, valamit Bozzot, sőt De Spuchest se; hanem csak a szicíliai Petőfi-barátok vagy egyáltalában Petőfianusok közé.
A szép Szicília élő költőinek és költőnőinek hosszú sorából még több nevet említhetnék fel, mely Petőfi előtt meghajol; de mindez már nem iskola, s feladatom csak az volt, hogy a szicíliai Petőfi-iskolát ismertessem.
Tudvalevő dolog, hogy Petőfi, már mint kezdő költő, vágyódott Itáliába. Még katona korából bírunk tőle egy idevágó igen jellemző vallomást. Egy másik vallomását Tirolra vonatkozólag nem ebből a szempontból kell-e megítélnünk? S mért énekelte meg később éppen Olaszországot olyan szépen? Most már bőségesen jutott neki abból, amire vágyott, - mily korán, s mégis igen későn! Talán nincs nem-olasz költő Shakespeare, Goethe, Moliére s talán még egy-kettőnek kivételével, ki Itáliában annyira elterjedt volna, mint Petőfi. – Hogyha a magyar nyelv izoláltságát és a magyar nemzet kis számát tekintjük, bátran mondhatni, hogy az összes világirodalomból aránylag máris legelterjedtebb költő a „szép hazájában” – Petőfi!
Petőfi az ősi kultúra irányában haladt tovább a szigeten, t.i. keletről nyugatra: előbb az egész keleti part hosszában hódított, tehát ugyanott, hol egykoron személyesen megjelenve Platon, Pindaros, Aeschylos, szellemi testvérei Petőfinek, hódítottak, innen nyomult előre a legnyugatibb csúcsig és foglalta el végül Tpevazpia sziget három csúcsát.
A szicíliai Petőfi-iskolát tehát bátran lehetne Trinakriai-nak is nevezni. Petőfi annyira meghonosult itten, már több mint egy évtized óta, hogy iskolája* (*Atque adeo hoc argumentum Graecissat, tamen // Non Atticissat, verum Sicilicissitat. Plaut. Men. I. 2. 296. Bip. 1779.) előreláthatólag ahhoz a stádiumhoz is eljut, melyen az idegen költőt nem csak fordítják (mint az első stádiumon), nem csak utánozzák (mint a másodikon), hanem önkéntelenül az ő szellemében működnek. Különben is, mióta Cannizzaro e sziget tájbeszédére tanította költőnket, az ember (Plaut. Men. prologusával) önkéntelenül is felkiált: Petőfi sicilicissitans!*
(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése