„Létel, te boldogság ezer veszélyben is,
Nemlétel, te pokol, még nem érezve is!”
Csokonai
Nemlétel, te pokol, még nem érezve is!”
Csokonai
Brrr!... beh hirtelen kerekedett ez a förtelmes téli zivatar! még sejteni se lehetett ezelőtt egy negyedórával, mikor a nagymama a kismamával elment komaasszony-látogatóba. Én itthon maradtam házpásztornak, vigyázni a szöszke fejű Pipikére, meg a fekete hajú Güzikére, mostoha leánykám s mindannyiónk apró szentjeire.
A kélt kis csacska jószág kedves neszelődése és csicsergése behallik hozzám a benyílóból, s kellemesen zsong fülembe, amint íróasztalom előtt ülve gondolat nélkül bámulok ki az ablakon.
Kinn az utcán, az ólomszínű levegőben a sűrűn lebegő hópelyheket őrült kalamajkában forgatja, csűri-csavarja a zivatar; s ez eszeveszett vitustánchoz a füstölő kéményen – e fekete szopókájú dudán – fújja a nótát. A füstöt le-lecsapódó foszlányokban a fehér hópelyhek közé keveri, mintha még ezzel is rémültebbé akarná tenni őket; belül fűlő kályhámmal pedig vissza-visszanyeleti a meleg légvonat zuhogását, mint a haldokló maradozó hörgését a halálvívódás!
Ablakom alatt az utcán a térdig érő friss hóban egy kifordított subájú ember – sapkájából a füle se látszik ki – küszködik a szemközt jövő viharral, mely a fagyos hótól cafatos subája szárnyait – mint könnyű fátyolt – lebegteti, csapkodja két oldalt hátrafelé.
Ahol ni!... most visszanyomta, de ő lesütött fejjel, mintha bújni akarna, még egyet lép előre tántorogva, most subája alá csap a szél, válla körül kerekre kiteríti és visszáról a fejére borítja. Kénytelen a viharnak hátat fordítva vesződni a hűtelenné vált gúnyával, míg karjaival egy darabig hiába hadonászva ismét összefoghatja két kézzel a mellén.
Fogadni mernék, hogy az imádkozással semmiféle atyafiságban sem levő szavakat mormol összefoghatja két kézzel a mellén.
Fogadni mernék, hogy az imádkozással semmiféle atyafiságban sem levő szavakat mormol összecsikorított foga közt. – Szélnek dőlve, nagy nehezen elbandukál ablakom alól, azután nem látom...
Hová hajtja ez az őrült vihar e keveregve lebegő hópelyheket?...
El – messze... talán a végtelenbe!...
Hohó!... végtelenség!?..... örökkévalóság?!... Ezek fölött gondolkozni is lehetne... Most nagyon van ráérő időm; de meg olvastam is valamikor, hogy ezen eszmék fejtegetésében már sokan megkábultak; megkísértem én is, jó lesz valami más narkotikum helyett...
- Az évezredek billiárd – eh! akarom mondani – billióinak milliárdjai még csak másodperceknek se válnak ugyan be az örökkévalósághoz viszonyítva, de ez mégis azok elgondolhatatlan tömérdekségéből áll!
Az évezredek: egymásra verődött századok. A századok: rakásra gyűlt évtizedek, ezek felszaporodott évek, melyek a hónapok – ezek a hetek, a hetek: a napok -, a napok az órák, percek és másodpercek takarékpénztárai!...
Mintha egy teleszkópba a vastagabb felén benézve, az örökkévalóságot másodpercekké kicsinyítve látnók a vékonyabb vége előtt!
Ezen hasonlítás elmésen bebizonyítja, hogy a szempillantás alatt lüktetve eltűnő másodperc is részecskéje az...
- Bátyótám!... bátyótám!
- No, mi az?
- A Pipite lehúszta a babusta tunitáját!
- Tyüh! Hadd lám!
A kis barna Güzike duzmanos képpel hozza be a corpus delictit, mely a Pipike komornasága miatt alig prezentálható toiletteben van. – Amint ezen derangírozott kisasszonyt Güzike a kélt kis kezével az orrom alá tartja, látom, hogy cseresznyeszája végei – mint a csurgóra álló újhold szarvai – lefelé íveződnek. – No, most mindjárt eltörik a mécses-cserép!...
- Pipike! gyere be!
Pipike – két éves fiatal úri ember – a legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül kocog be a porolópálcán, melyet ostorral csapkodva, s szöszke fejét mint a csótáros csikó fel-felvagdosva, nagy kanyarodásban belovagol a szoba legtávolabbi szögletébe.
- Állj elő vén Márkus!
Egy iramattal előttem terem, megrántja a porolópálca-paripa száját, hogy az ezen hyppodromi fogás miatt felágaskodva, megemeli a még egyszárú nadrágot.
- Megmondtam már, hogy a Güzike babáját nem szabad bántani!
Pipike komolyan néz a szemem közé; látszik, hogy lelkét nem terheli bűntudat, mert egész flegmával replikáz:
- A tunita nem Guzié, azs a babustáé.
- De a babuska maga is a Güzikéé.
Ezen érvelést Pipike azzal teszi tönkre, hogy a babát kikapja a Güzike kezéből s azt, leírhatatlan indiszkrét helyzetben, lábainál fogva meglóbálva, elhajítja.
Ezen lovagiatlan eljárás csakugyan eltöri a mécses-cserepet, s Güzike keservesen elpityeredik.
- Ejnye, te – te lázadó bosnyák! Vedd föl szépen a babuskát, add oda Güzikének; azután csókold meg és kérd meg szépen, hogy ne haragudjék.
Ezen rendeletek végrehajtása után megköttetett a békesség és a fegyverszünetet kötött hadviselő felek saját táborukba vonultak vissza.
Hol is hagytam el az örökkévalóságot?...
Úgy, amint a teleszkóp vastagabb felén benézve, másodperccé kisebbedve látszott.
De mit nekem a rövidke másodperc! Én az örökkévalóságról akarok gondolkozni; ez okért megfordítom a messzelátót, és most a vékonyabb végén kukkantok bele...
No már ez tágasabb kilátás!...
Itt már kedvemre nyújtózkodhatom a végtelenségben, nem vagyok kénytelen összehúzni magamat, mint a kínai óriás a közönséges termetű emberhez szabott nyoszolyában...
Gondolatnak is iszonyú – ezt a végetlen örökkévalóságot véges elmével...
- Bátyóta?
- Mi az már megint?!
Pipike, a lázadó bosnyák, pityergéshez készült pofácskával, gyalog szalad hozzám – s még csak elképzelni is rettenetes! -, hozza a kedvenc négykerekű almásszürke lovát, melynek farka helyén volt fütyülőjét – az előterjesztett tényvázlat szerint – Güzike kicsavarta!
No, ezt helyre kell tenni, mert különben nem lesz békesség ebben a tartományban!
Előveszem a tollkésemet, s kezdem az almásszürke sípnak szánt részét célravezetőleg idomítani.
Pipike, hogy ezen chirurgiai operációt közvetlen közelségből szemlélhesse, addig ágaskodik, kapaszkodik, míg apránként szerencsésen felkúszik az ölembe.
Az operáció mély csendben történik s Güzike a benyílóból nem tudván mire vélni a dolgok ilyetén fordulatát, vagy talán érzékeny lelkiismerete a súlyos bűntudat által is háborgattatván, lassan besompolyog és semmiféle megtorlási vágyat nem obszerválván arcomon, Pipikével szemközt szintén az ölembe mászik.
Így egyik bal-, másik jobb felől kicsi karjaikkal átölelik a nyakamat, s én halántékaimon érzem gyönge pihegésöket.
- Bátyótám! nem fáj majd a futyuló a cocótánat? – kérdi bűnbánó részvéttel Güzike...
- - - - - - - - - - - -
Most a zörgők csörgése hallik a kapubejárásnál, megjött a szán, meghozta a nagymamát, kis mamát, kis papát.
- Mödgyüttet! – ujjong Güzike.
- Ott a cinosz möd a dáma! – kiált Pipike s olyan gázolást visznek rajtam véghez, mintha hordós-káposztát taposnának; de azért szokásuk ellen nem mozdulnak az ölemből, s nem repesnek az érkezők elé, mert még nincs helyen a síp!
A szobába lépők egy dugat fűteni való melegét neutralizáló hideget hoznak be magokkal és égő szemmel, pirosra csípett arccal jönnek felénk.
Én nem mehetek eléjök, fogva tart a nyakamba csimbeszkedő apróság!...
De a kis mama a Pipikének, a kis papa a Güzikének gőgicsél...
A kedves nagymamácska az én fejem fölé hajol, hosszan, édesen homlokon csókol, s én nem érzem, hogy a hideg hópelyhek arcomba hullanak fejkendőjéről, csak szótalanul nézek nyájasan reám mosolygó szemébe.
- - - - - - - - - - - -
- Hát az örökkévalóság!?...
Majd, ha – mint a tudósok kiszámították – évezredek múltával a lassanként kihűlendő földgömbön megszűnik az élet – s maga a földgömb is kiégett meteorként a világűrt betöltő s megrázkódtató robajjal darabokra szakadozva az őt vonzó napba hull -, s nem élnek többé egymásért dobogó szerető szívek... Mit ér akkor az örökkévalóság!?...
Eh! ... gondolkozni sem érdemes felőle!
A kélt kis csacska jószág kedves neszelődése és csicsergése behallik hozzám a benyílóból, s kellemesen zsong fülembe, amint íróasztalom előtt ülve gondolat nélkül bámulok ki az ablakon.
Kinn az utcán, az ólomszínű levegőben a sűrűn lebegő hópelyheket őrült kalamajkában forgatja, csűri-csavarja a zivatar; s ez eszeveszett vitustánchoz a füstölő kéményen – e fekete szopókájú dudán – fújja a nótát. A füstöt le-lecsapódó foszlányokban a fehér hópelyhek közé keveri, mintha még ezzel is rémültebbé akarná tenni őket; belül fűlő kályhámmal pedig vissza-visszanyeleti a meleg légvonat zuhogását, mint a haldokló maradozó hörgését a halálvívódás!
Ablakom alatt az utcán a térdig érő friss hóban egy kifordított subájú ember – sapkájából a füle se látszik ki – küszködik a szemközt jövő viharral, mely a fagyos hótól cafatos subája szárnyait – mint könnyű fátyolt – lebegteti, csapkodja két oldalt hátrafelé.
Ahol ni!... most visszanyomta, de ő lesütött fejjel, mintha bújni akarna, még egyet lép előre tántorogva, most subája alá csap a szél, válla körül kerekre kiteríti és visszáról a fejére borítja. Kénytelen a viharnak hátat fordítva vesződni a hűtelenné vált gúnyával, míg karjaival egy darabig hiába hadonászva ismét összefoghatja két kézzel a mellén.
Fogadni mernék, hogy az imádkozással semmiféle atyafiságban sem levő szavakat mormol összefoghatja két kézzel a mellén.
Fogadni mernék, hogy az imádkozással semmiféle atyafiságban sem levő szavakat mormol összecsikorított foga közt. – Szélnek dőlve, nagy nehezen elbandukál ablakom alól, azután nem látom...
Hová hajtja ez az őrült vihar e keveregve lebegő hópelyheket?...
El – messze... talán a végtelenbe!...
Hohó!... végtelenség!?..... örökkévalóság?!... Ezek fölött gondolkozni is lehetne... Most nagyon van ráérő időm; de meg olvastam is valamikor, hogy ezen eszmék fejtegetésében már sokan megkábultak; megkísértem én is, jó lesz valami más narkotikum helyett...
- Az évezredek billiárd – eh! akarom mondani – billióinak milliárdjai még csak másodperceknek se válnak ugyan be az örökkévalósághoz viszonyítva, de ez mégis azok elgondolhatatlan tömérdekségéből áll!
Az évezredek: egymásra verődött századok. A századok: rakásra gyűlt évtizedek, ezek felszaporodott évek, melyek a hónapok – ezek a hetek, a hetek: a napok -, a napok az órák, percek és másodpercek takarékpénztárai!...
Mintha egy teleszkópba a vastagabb felén benézve, az örökkévalóságot másodpercekké kicsinyítve látnók a vékonyabb vége előtt!
Ezen hasonlítás elmésen bebizonyítja, hogy a szempillantás alatt lüktetve eltűnő másodperc is részecskéje az...
- Bátyótám!... bátyótám!
- No, mi az?
- A Pipite lehúszta a babusta tunitáját!
- Tyüh! Hadd lám!
A kis barna Güzike duzmanos képpel hozza be a corpus delictit, mely a Pipike komornasága miatt alig prezentálható toiletteben van. – Amint ezen derangírozott kisasszonyt Güzike a kélt kis kezével az orrom alá tartja, látom, hogy cseresznyeszája végei – mint a csurgóra álló újhold szarvai – lefelé íveződnek. – No, most mindjárt eltörik a mécses-cserép!...
- Pipike! gyere be!
Pipike – két éves fiatal úri ember – a legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül kocog be a porolópálcán, melyet ostorral csapkodva, s szöszke fejét mint a csótáros csikó fel-felvagdosva, nagy kanyarodásban belovagol a szoba legtávolabbi szögletébe.
- Állj elő vén Márkus!
Egy iramattal előttem terem, megrántja a porolópálca-paripa száját, hogy az ezen hyppodromi fogás miatt felágaskodva, megemeli a még egyszárú nadrágot.
- Megmondtam már, hogy a Güzike babáját nem szabad bántani!
Pipike komolyan néz a szemem közé; látszik, hogy lelkét nem terheli bűntudat, mert egész flegmával replikáz:
- A tunita nem Guzié, azs a babustáé.
- De a babuska maga is a Güzikéé.
Ezen érvelést Pipike azzal teszi tönkre, hogy a babát kikapja a Güzike kezéből s azt, leírhatatlan indiszkrét helyzetben, lábainál fogva meglóbálva, elhajítja.
Ezen lovagiatlan eljárás csakugyan eltöri a mécses-cserepet, s Güzike keservesen elpityeredik.
- Ejnye, te – te lázadó bosnyák! Vedd föl szépen a babuskát, add oda Güzikének; azután csókold meg és kérd meg szépen, hogy ne haragudjék.
Ezen rendeletek végrehajtása után megköttetett a békesség és a fegyverszünetet kötött hadviselő felek saját táborukba vonultak vissza.
Hol is hagytam el az örökkévalóságot?...
Úgy, amint a teleszkóp vastagabb felén benézve, másodperccé kisebbedve látszott.
De mit nekem a rövidke másodperc! Én az örökkévalóságról akarok gondolkozni; ez okért megfordítom a messzelátót, és most a vékonyabb végén kukkantok bele...
No már ez tágasabb kilátás!...
Itt már kedvemre nyújtózkodhatom a végtelenségben, nem vagyok kénytelen összehúzni magamat, mint a kínai óriás a közönséges termetű emberhez szabott nyoszolyában...
Gondolatnak is iszonyú – ezt a végetlen örökkévalóságot véges elmével...
- Bátyóta?
- Mi az már megint?!
Pipike, a lázadó bosnyák, pityergéshez készült pofácskával, gyalog szalad hozzám – s még csak elképzelni is rettenetes! -, hozza a kedvenc négykerekű almásszürke lovát, melynek farka helyén volt fütyülőjét – az előterjesztett tényvázlat szerint – Güzike kicsavarta!
No, ezt helyre kell tenni, mert különben nem lesz békesség ebben a tartományban!
Előveszem a tollkésemet, s kezdem az almásszürke sípnak szánt részét célravezetőleg idomítani.
Pipike, hogy ezen chirurgiai operációt közvetlen közelségből szemlélhesse, addig ágaskodik, kapaszkodik, míg apránként szerencsésen felkúszik az ölembe.
Az operáció mély csendben történik s Güzike a benyílóból nem tudván mire vélni a dolgok ilyetén fordulatát, vagy talán érzékeny lelkiismerete a súlyos bűntudat által is háborgattatván, lassan besompolyog és semmiféle megtorlási vágyat nem obszerválván arcomon, Pipikével szemközt szintén az ölembe mászik.
Így egyik bal-, másik jobb felől kicsi karjaikkal átölelik a nyakamat, s én halántékaimon érzem gyönge pihegésöket.
- Bátyótám! nem fáj majd a futyuló a cocótánat? – kérdi bűnbánó részvéttel Güzike...
- - - - - - - - - - - -
Most a zörgők csörgése hallik a kapubejárásnál, megjött a szán, meghozta a nagymamát, kis mamát, kis papát.
- Mödgyüttet! – ujjong Güzike.
- Ott a cinosz möd a dáma! – kiált Pipike s olyan gázolást visznek rajtam véghez, mintha hordós-káposztát taposnának; de azért szokásuk ellen nem mozdulnak az ölemből, s nem repesnek az érkezők elé, mert még nincs helyen a síp!
A szobába lépők egy dugat fűteni való melegét neutralizáló hideget hoznak be magokkal és égő szemmel, pirosra csípett arccal jönnek felénk.
Én nem mehetek eléjök, fogva tart a nyakamba csimbeszkedő apróság!...
De a kis mama a Pipikének, a kis papa a Güzikének gőgicsél...
A kedves nagymamácska az én fejem fölé hajol, hosszan, édesen homlokon csókol, s én nem érzem, hogy a hideg hópelyhek arcomba hullanak fejkendőjéről, csak szótalanul nézek nyájasan reám mosolygó szemébe.
- - - - - - - - - - - -
- Hát az örökkévalóság!?...
Majd, ha – mint a tudósok kiszámították – évezredek múltával a lassanként kihűlendő földgömbön megszűnik az élet – s maga a földgömb is kiégett meteorként a világűrt betöltő s megrázkódtató robajjal darabokra szakadozva az őt vonzó napba hull -, s nem élnek többé egymásért dobogó szerető szívek... Mit ér akkor az örökkévalóság!?...
Eh! ... gondolkozni sem érdemes felőle!
(- Kiséri -)
(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése