A kötet egy borús színezetű költeménnyel kezdődik; szerző halottak napján, sírok között találkozik a lánykával; a szél síró danája kesergett a hulló lombok fölött, de a borún átragyogott a nap s az őszi hervadásban a tavasz virága lett övé. E vers jellemző az egész gyűjteményre, mert bár a melankolikus búsongás is jó nagy helyet foglal, van benne elég napfény, virág és különösen szerelem.
A kötet első fele, „Szerelem” és „Laura” című két ciklusával, kizárólag a szerelmet ünnepli. A „Különfélék” gyűjtőcím alá nagyon eltérő jellegű költemények vannak foglalva, míg az utolsó ciklus „Cinikus dalok” darabjai többé-kevésbé kihegyezett szatírák s a májusi virágok és tavaszi zöldségek szomszédságában valóságos csalánbokrot képeznek.
Erdélyi Zoltán szereti a természeti képeket s azokba, mint egy-egy keretbe állítani saját érzelmeit (pl. „Altató”, „Jó éjszakát”, „Sóhaj” stb.); de egyéni szín nem sok van költeményein, sőt még egy határozott költői irány sem érvényesül azokban, meglehetősen elvont, szentimentális s a század első felében divatos költeményekre emlékeztető versek mellett ilyen egészen modern dolgok is fordulnak elő:
És elkérdezgetjük egymástól:
„Hogy is van Nagysád? mondja csak.”
„Köszönöm jól! és ön?” – „Kisztihand.
Egészséges, miként a makk.”
Erdélyi Zoltán tehetségének valódi értékéről bajos ítéletet mondani; most még elég kiforratlan, de van benne nem egy helyt költői hév és lendület, sőt némi szatirikus ér is, s ez alapnak és kezdetnek mindenesetre elég. A kötetből bemutatjuk a következő költeményt:
Egy zárdába készülő lánynak
Apácza léssz, beszélik rólad,
Czellába zárod el magad,
Torzképét látva a valónak,
Elásod sírba multadat.
A bús lemondás nagy keresztjét
Hurczolva gyönge válladon,
Terjesztesz áldást, égi békét,
Neved lesz: jóság, irgalom.
Oh! szép ez ábránd álmodónak,
Kinek nehéz, bús álma van,
Kinek a regg is oly fakó csak,
Mint éj, s mely – csillagtalan.
Ki ifju bár, de a mivel birt,
Elveszté mind az ég alatt,
Ki nem keres fényt, nem keres hírt,
S nem érez égő vágyakat.
Oh, szép az isten lánya lenni,
Jó lenne annyi rossz között,
Fejedre szűzi pártát tenni,
Lerázni port, sarat, rögöt.
Oh! szép rajongás: istent hinni,
Imában lelni csak gyönyört, -
De mégis szebb: meleggé tenni
Az otthont, a családi kört.
Madárt ha látsz kalitba zárva,
- Merengj el bár az éneken –
Nem sejted-é, hogy bús dalába
Panasz csendül lágy-édesen?
S nem fáj-e, hogy repülni tudna,
Mert szárnya van és – nem lehet...
Arany kalitka koldús foglya,
S hiába szomjaz kék eget!?
Elismerem:szép lelked álma,
S hiú a látsza’, külvilág, -
De nőnek ott a hivatása,
Hol fészket rejt a lombos ág.
S a míg a ringó bölcső mellett
Zengsz édes altató danát, -
Csak oly közel istenhez lelked,
Miként ha mondnál hő imát!
Ha van tehát még a világon,
Mi a világhoz kötni tud,
Ha van való, mi balga álmon
Túladva közeledbe jut, -
Maradj te nő, s hidd el nékem,
Hogy gyermektől e szó: mama!
A legszebb szó itt len, s az égben
A legbuzgóbb, leghőbb ima!
(Forrás: Vasárnapi Ujság 39. évf. 44. sz. 1892. okt. 30.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése