Carducci Petőfiről

 

Giosuè Carducci (Valdicastello, 1835. július 27. – Bologna, 1907, február 26.) olasz költő, klasszika-filológus, az olasz irodalom első Nobel-díjas alkotója (1906)

Az olaszok Petőfi Sándor iránt serény érdeklődést tanúsítottak. Már a Perseveranza (1860.) és az Alleanza (1866-7.) közölnek költeményeket Petőfitől. Tesa Emil a nagy költő tizenöt dalát adja ki 1863-ban. Átültetői között ebben a korban még Milelli Domokos és Maggi Péter József szereznek érdemeket. Tesa Emil és Pantieri Frigyes költeményekben ünneplik Petőfit. Ezeket a magyar-olasz irodalmi kapcsolatokat a kutatás már megvilágította.* (* Baróti Lajos: Petőfi az olaszoknál. Petőfi a világirodalomba c. könyvben /Petőfi-Könyvtár, XXVII-XXVIII. füzet, 1911. 125-140. l.) De nem tudtunk egy jelentős mozzanatról: Carducci Petőfi-kultuszáról. Az olasz költészetnek és irodalomtudománynak ez a vezérszelleme az egyívású lélek rokonérzésének és –értésének nemcsak lendülő erejével, hanem hódoló szavával is szól a magyar költészet halhatatlanjáról.

Carducci Józsua (1836-1907) a XIX. század második felének legkimagaslóbb olasz költője. Mint jóval régebben nálunk Berzsenyi Dániel, úgy emelkedik ki Carducci Itália költészetében a klasszikai versalakoknak az ötvösművészek mesteri anyagmegmunkálására emlékeztető remeklésével. Nemzeti költészete erőt, tisztaságot és derűt sugároz. Gondoljunk az Odi barbare három sorozatára! (1877-1889.) Mestere a prózának is mind bírálataiban, mind essayiben; az olasz irodalomnak is ékesszavú tanára volt a bolognai egyetemen évtizedeken át. Prózai írásai közül a Mameli Godofrédnak szentelt essayvel foglalkozunk: ebben méltatja Petőfit s jellemzi költészetét.

Szeretettel s megértéssel ír Mameliről. Már azért is kedves Carducci lelkének, mert mint ő maga, Mameli is lelkes híve Garibaldiinak. Mameli, a katonaköltő, tűzön-vízen át követte azt a Garibaldit, akiről Carducci egyik legmesteribb ódájában (A Giuseppe Garibaldi, 1880.) így énekelt:

Oggi l’Italia t’adora. Invocati

la nuova Roma novello Romolo,

tu ascendi, o divino: di morte

lunge i silenzii dal tuo capo.

Garibaldi vitéz katonája, Mameli, a Fratelli d’Italia desta ihletett lantosa, 1849 júniusában, a római Villa Pamphiliben halálra sebezte, lehelte ki lelkét.

Mamelit szép essayében Carducci Petőfivel és Körnerrel hasonlítja össze (Goffredo Mameli*) (* Ezt a tanulmányt 1872-ben írta, később a Prose című kötetben jelent meg, Bologna. 1906. 433-482. l. A Petőfire vonatkozó helyek a 436., 479-481. lapokon.) Erős a meggyőződése, hogy Róma síremléket emel majd annak a Mamelinek, ki e város védelmében ontotta vérét; hamvait úgy fedezze az, int ahogyan Körner Tivadar pihen Wöbbels falvának szép tölgyfája alatt, vagy Petőfi Sándor teteme Segesvár mocsaraiban (… como quelle di Alessandro Petoefi nelle paludi di Shaessburg, eve probabilmente si perdé la vita del poeta magiaro e ogni traccia del suo cadavere). Petőfi európai nagy hírnevére is rámutat, mikor erre utal: „De franciák, angolok és németek csodálják Petőfinek nyelvükre lefordított költeményeit” (Ma francesi e inglesi e tedeschi ammirano tradotte nelle lingue loro le poesic del Petoefi). Említi Körnernek hazájában való népszerűségét is, majd azon sajnálkozik, hogy az olasz földön kívül Mameli költeményeit nem ismerik.

Miután melegen méltatta Mameli költészetét, így végzi: golyó ölte meg őt, az osztrákok ellenségét. Megismétli sorsának a Körnerével és Petőfivel való rokonságát: Körner 1813. augusztus 27-én halt meg német nemzetéért, Petőfi magyar hazájáért esett el (per la patria magiara). Még egy mozzanatban látja a hasonlóságot: mint ahogyan Mameli Garibaldinak vezérkari kapitánya, Körner Lützov segédtisztje volt, úgy Petőfi a hős Bem mellett teljesített tiszti szolgálatot.

Miután Körner érdemeit méltatta, ezt emeli ki: „Igazabb költő Petőfi. Költészetében megvan a vad pusztának minden napfénye (tutte ti sole della puszta selvaggia), a magyar ló prüszköléser, a magyar bor tüze és a magyar leányok formás szépsége; mennyire szereti a derült természetet, a bort és leányokat, írja még. Említi, hogy Petőfi megénekli a magyarok istenét is (il die dei magiari), azt is, hogy minden nép szabadságáért lelkesedik. Úgy látja, hogy a szabadság szeretetében Petőfi annyira a 48-as idők embere, mint Mameli (egli in questo é Puomo del quarantotto como il Mameli). Sajnálja, hogy mint Körner, Petőfi is szertelenül vad örömmel áhítozott (vagheggi) a csatatér „vörös rózsái” után. A pátosz hangján mondja, hgoy elesett Petőfi, miután a hazai borból sok pohárral ürített, sok magyar leányt ölelt, sok osztrákot és kozákot levágott.

Lelkesen vallja Carducci, hogy Petőfi olyan költeményeket hagyott maga után, melyek az utolsó negyven ég legszebb lírai alkotásai között foglalnak helyet (mori lasciando un librto di poesie che vanno tra le piú belle liriche degli ultimi quarant’anni). Rapszódiás hangulatban kérdi: meghalt-e Petőfi? „Nem – feleli -, eltűnt, mint Görögország egy szép istene.” Említi, nem találtak Petőfi tetemére. Szól a hagyományról is: „A magyar paraszt biztosnak tartja, hogy a honvédek költője (il poeta degli honved) nem múlt ki, visszatérhet egy szép napon.” Majd zamatos nyelven Deák Ferenc ellen feddőzik: „A magyar parasztnak más gondja van, mintsem Deák politikájáért menjen ökölre (… che a fare ei pugni per i voti del Deák).

Carducci meleg, lelkes önmaga mámorától nekitüzesedett Petőfi-méltatása a mai, bensőséges magyar-olasz barátság idején, csaknem kínálkozik arra, hogy napvilágra törjön. Tagadhatatlan, hogy arcképében Carducci Petőfinek egy-egy vonását inkább a költői hevület elragadtatásával ecseteli, mint a figyelő képíró szigorúbb és elmélyedő módján. De két mozzanatot ki kell emelnünk: a hazafias érzelmű költő ünnepi hódolatát Petőfi megdicsőült elhunyta előtt, másfelől alkotásai világirodalmi értékének elismerését. Ez a második jelenség már azért is lenyűgöző, mert Carducci hazája költőjéről szólva, mintegy képzettársítás  költészetébe. Büszkék vagyunk Grimm Hermann Petőfi-értékelésére, szívesen hivatkozunk Coppée-ra is, de világirodalmi jelentősége miatt a külföld nagyjai közt első helyen mai tudásunk szerint Carducci neve fényeskedik.

Elek Oszkár.

Forrás: Irodalomtörténet 28. évf. Bp., 1939.