Mentovich Ferenc gúnyverse Gyulai Pálról, a kritikusról

Amikor Gyulai Pál 1855-ben a Budapesti Hírlapban Szépirodalmi Szemle címmel bírálni kezdte kortársainak versgyűjteményeit, a költők a szigorú hangra fölszisszentek s minden oldalról támadni kezdték a nagy kritikust. Éppen e kritikája miatt kellett Tóth Kálmánnal pisztolypárbajt vívni, de még közvetlen baráti köréből is hangzottak fel ellene támadó hangok és mérges kifakadások. Különösen Tompa, Szász Károly méltatlankodtak és az ugyancsak megbírált Mentovich Ferenc Alpári álnév alatt a Divatcsarnokban (1855. II. 39. /jól. 15./ sz. 778.) Egy kis kritikusnak címmel gúnyolta Gyulait. Mentovich Száraz lombok (1854) című könyvéről Gyulai a többek között ezeket írta: „verseit ’száraz lombok’-nak nevezi, nem tudom mi okból. Annyi igaz, hogy e lombokon kevés a zöld levél. Mentovich nagy fogékonyságot látszik mutatni a természet iránt, de csak közönséges abstrakciók s elhasznált hasonlatokban beszél róla. Néha újat és szokatlan is akar mondani, de az egyszersmind nem találó és szép. Ő nemhogy jellemzetesen kedélyébe olvasztva tudná visszatükrözni a természetet, de még az általános költői hangulatig sem emelkedik”. (Kritikai dolgozatok. 1908. 174.) A kritika nagyon bánthatta Mentovichot s ezért is, mint költő elhallgatott, több verskötete nem jelent meg.

I.

Addig tanulmányozád hős

„Toldit”, addig olvasád:

Míg megszeretted rettentő

Buzogányát, kardvasát.

Megszeretted a csatákat,

A vitézi életet:

S jámbor pony-pegazusod

Csatasíkra kergeted!

Hanem gyönge kezeidben

Minek a nagy buzogány?...

S a roppant sarkantyú?... meglásd

Rozinantéd még lehány.

II.

A költészet templomában

A legfénylőbb képeket

Levevén méltó helyökről,

Vadúl összetépdeled.

És kilépvén a templomból

A költészet mezején,

Hol virág gyanánt mosolyga

Szívben ébredt érzemény.

Hol a tájt aranysugárral

Önti el a képzelet:

Fénysugár s virág helyett a

Csontot és húst keresed.

Megtennéd, ha rajtad állna,

Apollónak a bikát,

Nem láttam még soha ilyen

Kálvinista-kritikát.

III.

Elindultál oly mértékkel,

A mely óriási nagy;

Míg magad olyan parányi,

Olyan mákszem-kicsi vagy.

Mindenkihez hozzáméred…

Senki meg nem üti azt,

Tompa is alig haladja

Meg, szerinted, az araszt!

Vajjon, ha magadhoz méred.

Meg fogod é ütni te,

A kinek úgy „fáj az élet”

S oly beteg költészete!!...

Kozocsa Sándor

Forrás: Irodalomtörténet 28. évf. Bp., 1939.