Gyulai
Pál külföldi élményeinek hatása alatt írta a Nők a tükör előtt című elbeszélését, melybe Szendrei Mari alakját
is beleszőtte; párizsi tartózkodása
idején (1856. április) ugyan még nem ismerhette* (* Papp Ferenc: Gyulai Pál, I. 1935. 390) Szendrey Marit s így
ismeretségüket a rajzban mintegy antedatálta. Papp Ferenc említi, hogy „Gyulai
mikor látta Szendrey Marit, arról nincs pontos adatunk… 1857… február folyamán
nézhetett körül Szendreyéknél.”* (* U. o.
441.) Érdekes, hogy a Nők a tükör előtt első kiadásának* (* A Nők a tükör előtt kiadásai: 1. 1863. Arany
János koszorúja, I. – 2. 1867. Vázlatok és képek. – 3. 1888. Feszty Árpád
rajzaival. – 4. 1901. Vázlatok és képek. 2. kiad. – 5. 1908. Feszty Árpád
rajzaival. – 6. 1913. Vázlatok és képek. 3. kiad.), mely Arany János
Koszorújában jelent meg (1863), más a befejezése. A rajz után az író még egyéni
reflexiókat fűz, melyek irodalomtörténeti és esztétikai szempontból egyaránt
érdekesek és értékesek. Mivel ez a rész egyetlen későbbi kiadásában sincs
fölvéve, mint irodalomtörténeti kuriózumot érdemesnek tartjuk teljes egészében
közölni:
-
„Mondjak-e még többet? Talán némelyek olvasóim közül kíváncsiak megtudni, mi
lett az én emigráns barátomból. Kiismerte-e, nőül vette-e rejtélyes francia
özvegyét. Bizony nem szolgálhatok vele. Azután többé nem találkozhattunk.
Felgyógyulásom után mindjárt meglátogattam, de nem volt honn, Londonba utazott,
s amint másoktól értesültem, éppen rejtélyes özvegye után. Nagyon sajnáltam,
hogy nem beszélhettem el neki álmomat, melyre alkalmat éppen ő adott. Bár
nekünk se beszélte volna el! – kiáltja valamelyik bosszús olvasóm, ha ugyan nem
unt meg egész idáig kísérni. Párisba menni s nem találni ott más anyagot egy
lázálomnál! Mi érdekes kalandokat, egy hatásos beszélyt vártunk a párisi
életből s nem ily álmos genreképeket, melyekre igazán reá illik Horatius mondása:
velut aegri somnia. Oh, ez nagyon igazságtalan kritika! Igazságtalan és epés
olvasóm, ha a párisi életről akarsz olvasni, fordulj a francia írókhoz. Ők
jobban leírják, mint én tudhattam volna, hat héti tapasztalás után. Vagy ha nem
tudsz franciául, keress olyan magyar novellistát, találsz eleget, ki sohase
járt Párisban, de azért leírja neked oly híven, ,mintha mindent szemével látott
volna. Amiért egyik írónak nincs oly nagy phantáziája, mint a másiknak, azért
még nem kell pálcát törni felette. Jól van, elégedjünk meg hát a párisi álom
hazai képeivel, de hát megfelel-e az álom az ő fennhéjázó elmének? Föl van-e a
tükör előtt tüntetve minden nevezetesb női szenvedély? Legalábbis száz asszonyt
vártunk, mindenesetre valami nagyobb kerekszámot, s íme, meg kell elégednünk
héttel! Bár ki tegye olvasóink közül az ellenvetést, nagyon felületes
gondolkozó. Tehetek-e róla, hogy csak öt-hat órát álmodtam? Száz nőről
legalábbis négy napig kellett volna álmodnom s négy kötetet írni össze.
Nevetség. Azt hiszem ez ellenvetés bővebb cáfolatot nem érdemel. De miért
tüntetett fel ön nagyrészt boldogtalan nőket s azokat is leginkább csak gyönge
oldalaikról? Nem rajzolhatta volna-e ön a női erényt ezer változatban, ön
affectalt szerelmi ábrándjai mellett is nőgyűlölő pessimista s minden felett
unalmas író Ezt a megjegyzést valamelyik írónő teszi. Sajnálom, hogy felelnem
kell reá, bár udvariasságból hallgatnom kellene. Kedves nagysám sem az életet
nem vizsgálja mélyebben, sem nagy költőket nem olvas, vagy pedig ami hihetőbb,
találva érezte magát rajzom által s most bosszút áll rajtam. Nagysádnak tudnia
kellene mint nőnek, hogy a tükör előtt sokkal több női gyöngeség
nyilatkozhatik, mint erény. Mit keresne sokat a tükör előtt a gondos anya, az
elfoglalt nő? Nyújthat-e érdekes rajzra anyagot az olyan nő, ki csinosan
felöltözik előtted s bár nagyon tiszteletre méltó tulajdonai vannak, de semmi
tragikum vagy komikum nincs életében, amin a költő kaphatna. Oh higgye meg
nagysád, hogy nem a boldog s ritka erényű nők azok, kikről jó tragédiákat és
komédiákat lehet írni, sőt még oly genreképeket sem, aminőket álmom vázolt
nagysád elébe, de amelyek nem nyerhették meg tetszését, mit egyébiránt legyen
szabad csak elfogultságnak és bosszúnak tulajdonítnom. Minő formátlan mű, nincs
semmi központja, kerekdedsége, még négy-öt kötetet lehetne hozzá írni s mégsem
lenne vége. Így csak valamelyik írótársam kiálthat fel, ki irigyli művem
hatását és szeretné tönkre silányítani. Ismerem e fajt, e bukott költőket, kik
a kritikára adták magukat s mivel magok nem tudnak teremteni, rontani
igyekeznek, hogy némi hírre vergődhessenek. Nincs egyetlen eredeti eszméjök.
Macaulay, Planche, Lessing, Schmidt Julián nélkül gondolkozni sem tudnak. Aztán
gorombák, mint a pokróc. Minő gorombaság oly észrevételt tenni az én munkámra,
hogy formátlan s még öt kötetet lehet hozzá írni. Hát Cervantes „Don
Quijote”-ja, Byron „Don Juan”-ja, Boz „Pickwick-club”-ja nem formátlanok-e,
nem lehetne-e még hozzájok egypár kötetet írni. E három név súlya lenyom ezer
kritikust, s ha nem restellném, még odahajítnám nyomatékul azt az örök
igazságot, hogy minden írót, minden művet saját magából kell megbírálnunk, nem
holmi önkényes törvények szerint. De mi az ördög lelt engem, hogy úgy dicsérem
munkámat? Egészen belejöttem a szerény írók elő- és utószóinak arcátlanságába,
sőt tovább mentem, egész divatos magyar író vagyok, ki élet halálra védelmezi
művét a közönség és kritika ellen. Hiába, az ember nem állhat ellen a divat
ragályának. Alkalmasint éreztem művem gyöngeségét, egypár szerény igazoló szót
akartam mondani s kipattant szerénytelenségem. Bocsásd meg tisztelt olvasó, nem
fog többé megtörténni, először és utolszor tettem. Ha mástól oly sokszor
eltűrted, tőlem is eltűrheted legalább egyszer!... Eh a nyomdainas! ez az
átkozott ördög fiú ismét a nyakamra jött s kéziratot követel. Mindjárt kész
vagyok fiam, csak egypár percet várj, amíg elolvasom, amit írtam, különben
bolondokat fogtok szedni. Így ni, már kész vagyok. Vedd fiam és siess, de
ügyelj, hogy a mi szedőnknek add át. Nyomdátokban sok politikai lapot szednek,
hivatalost és félhivatalost, névleg függetlent és valódilag függetlent. Ha
eltéveszted a szedőt, beszélyem végét még valamelyik politikai lapba szedik ki
vezércikknek. Mily furcsán tűnnék föl vezércikként az én szerelmi ábrándom!
Mégsem volna éppen oly nevetséges. Olvastam én ábrándosabb vezércikket is.
Azonban vedd fiam és siess. Már világos van, egész éjjel nem aludtam, jól fog
esni egy kis reggeli álom. Valóban jobb alunni, álmodozni, mint virrasztva
álmokat írni le, hogy mások elszunnyadjanak.”* (* Koszorú, 1863. I. 153-154.)
Az
idézett szöveget Gyulai erősen elméleti ízűnek tarthatta s a későbbi
kiadásokból ezért hagyta el. A novellának korhoz kötöttségét maga az író is
érezte és a 3. (külön) kiadáshoz (1887) írt előszóban így menti művét:
„Művemben oly célzások is fordulnak elő, melyek mostani viszonyainkra már nem
illenek… Azonban az emberi szív, amelyet rajzolni igyekeztem, most is a régi s
így művem nem avult el.”
Pólya
Endre, a 40-es évek szorgalmas novellaírója volt: A’ köszörületlen gyémánt című elbeszélésének V. fejezete a Nők a tükör előtt I. részére
kétségtelen hatást tett, mégpedig az elbeszélés legjellemzőbb oldalára, magára
a mese vázára. Pólya „rajzának” hősével, Demby Zsigmonddal történik meg Pestre
jöttekor a következő furcsa eset:
„Az
arany sas vendéglő szűk csarnokának lámpája, mint kórőrnő pislogott, s az
éjszaki szél egy leheletére leélte világát. Nehéz léptekkel haladott egy jókora
tetem, ’s a’ szobákat sorolta. ’Ez az!’ kiáltá, ’s ajtót nyitott. Gyertyafény
lövellt-ki a’ teremből. ’Csakugyan figyelmes ficzkók ezek a’ pinczérek!’ –
mondá Demby felső öltönyét letéve. – Gyertyám ég, ágyam vetve; - ’s vetköződni
kezdett – no de hiszen jutalmuk sohasem maradt el; ez a’ városi nép lelkét is
eladja pénzért; - az ágybeli is tiszta. – Már az igaz, hogy semmi sem haladja-meg
a’ nyugalmas életet, mint a’ toronyőr mondá, midőn őrhelyére állt. – De
aludjunk, mert holnap meggyűl bajunk. Az az átkozott jogászbál, az a’ korcs
Cseri – és Linka – jóéjszakát!’ – ’s Demby e’ névre akkorát sóhajtott, hogy az
ajtó nemcsak felnyílt, hanem egy alak is lépett-be – férjfi? – nem! – nő? igen,
igen. – Úgy e bámulnak szépeim? Demby is elbámult, és Saturn nem volt volna
jobban meglepetve a’ nap látogatásával, mint Demby a’ nő megjelentével.
Lélekzete fennakadt, mozdulni nem mert. A’ nő egy asztali tükör elébe ült;
haját leereszté, ’s fejét karszékére támasztá; mert éjjel tán nem kedveli a’
meleget; gyűrűit szedegeté ’s időnként mosolygott, pirult ’s elkomolyult,
mintha minden gyürű egy egy időszak képét viselné; azután fogait tevé az asztalra,
de csak hamar szorgalommal dugá-el; majd felkelt, ’s már valóságos alsó
öltönyben volt. Egy levélkét vont elő, mosolygott s behajtá igen szép mód
szerint. Imádságos könyvét keresé, ’s midőn megtalálta, ismét eltevé. – „De
hova lett?” suttogá olly hangon, mint ki nehézhurutban sínylik, és sétálni
kezdett. – Demby most egy idomtalan, izom nélküli vázat, egy lényt látott,
melly olly külsejű volt, mint szeszben roszul tartott cseresznye-szem,
mesterségesen kiszárítva, ’s most akaratlanul körülnézett, hova lett a’ másik,
ki előtt bejött; mert az szép, csinos, teljes volt. De hinnétek-e, hogy e’
kettő, a’ szép és csúnya, a’ csinos és idomtalan, a’ göbölyeg és csontváz egy
’s ugyan az! – Lám, mennyire haladt a’ mesterség és művészet, ’s mennyire
aljasult a’ természet.”* (* Regélő, 1840.
I. 3. (jan. 9.) sz. 17-18.)
Gyulainál
ugyanez a jelenet: „ mi ez? Hisz ez nem az én szobám. Hogy jöhettem ide… az
éjjel fölkelve más szobájába tévedtem… akármi történt, ez nem az én szobám. Ez
női szoba. Minő csín, választékosság, fényűzés!... Megnyílik egy ajtó s egy nő
lép be… Mi ez? Nem vett észre, öltöző asztala elébe ült és csenget… Nem tudtam
levenni szememet e szép, de már hervadó arcról… ki komoran nézett tükrébe s
intett komornájának, hogy siessen… bontogatni kezdé haját… s haja zilálva omlott vállára.”* (* Vázlatok és képek, 1867. 60-63.)
Egyező
motívumok: mindkét elbeszélésben férfi téved idegen nő hotelszobájába,
mindkettőben a szobákat keresgélik s azt hiszik, hogy a sajátjukba kerültek,
ebben is, abban is később jön be a szoba tulajdonosa s azonnal tükre elé ül,
haját kezdve bontogatni, mindkettőben a „véletlen” látogatók kezdetben szépnek
látják a nőt s csak később veszik észre, hogy „már hervad”. De egy fontos
különbség is van, az, hogy Gyulainál a jelenetek „álomban” történnek, Pólyánál
viszont a valóságban. Gyulainak csak
a jelenet ötlete adhatott impulzust.
A keretet Gyulai és Pólya is egy eddig ismeretlen német romantikus
elbeszélésből meríthette. Erre vall Gyulainál rajzának szokatlan bágyadtsága és
alakjainak színtelen tipizálása, melyre már Galamb Sándor Gyulai novelláiról
írt alapvető tanulmányában rámutatott: „keretes
novella, amilyen kompozícióra aránylag kevés példa van a magyar irodalomban.
Az író betegen üldögél párizsi lakásán és haza gondol. Egy látogatója, egyik
francia barátja, a nőkre tereli figyelmét és azt találja mondani, hogy
mennyivel jobban ismernők a nőket, ha abban a pillanatban lophatnók meg őket,
amikor tükreik előtt állanak. A tükör a nőnek nemcsak testét tükrözi vissza,
hanem lelkét is. A lázas beteget megkapja ez a gondolat, elszunnyad és álmában
sorra látogatja magyarországi nőismerőseit, mégpedig tükrük előtt. Látjuk az
öregedő asszonyt, ki attól fél, hogy kedvese elhagyja, látjuk a rokonainál
nevelkedett elnyomott árvaleányt, a házasságában csalódott asszonyt, a francia
nyelvmester hiú és naiv leányát, a tehetségtelen költőnőt, Árpádinát, a
szerelem nélkül pénzért férjhezmenő leányt, s végül a költő ideálját, az
egyszerű, kedves Marit… Az egyes képei közötti átmenetek… nagyon vaskosak és
nagyon kiokoskodtak. A női alakok rajzát túlságosan típusokká szűrte.”* (* Gyulai Pál novellái. IK. 1921. 125-126.)
Pólya Endre novellaírói technikájára nézve pedig Szinnyei Ferenc megjegyzi:
„Pólya Endre novellája tartalmi vagy stílusbeli jelekből ítélve gyanús eredetiségű.”* (* Novella- és regényirodalmunk a
szabadságharcig. II. 223.)
A nők a tükör előtt első fejezetén érezni
lehet Dumas Kaméliás hölgyének hatását is. A regény és az elbeszélés között sok
a hasonló vonás: a bukott nő sorsa és ilyen ábrázolása, erkölcsi süllyedése,
hervadó szépsége sokban emlékeztet Gauthier Margitra, különösen amikor
fölsóhajt, hogy szerelmével szeretne elvonulni, „mint ohajtanék veled magányba
vonulni s boldog lenni elfeledtetve, fény és zaj nélkül”. Egyező vonás még az
is, hogy Armand éppúgy fiatalabb volt Margitnál, mint Artúr kedvesénél, s
éppúgy fél az öregedéstől ez, mint amaz. Gyulai már régebben, novellája
cselekvényének korában ismerhette Gauthier Margit történetét, bár színpadon
csak később láthatta, regényben viszont olvashatta, hiszen 1850-ben Rödiger
német fordítása (Die Dame mit dem
Camelien) Pesten is megjelent. (Magyar nyelvű fordítása először csak
1865-ben.) Hogy előbb olvashatta a regényt, ezt az is bizonyítja, hogy ennek
hatása alatt írta a következőt: „A költő, úgy látszik, inkább tud regényt, mint
drámát írni s regényi conceptiókat szorít a dráma szűk korlátai közé, ami
megbénítja a compositiót; regényi motívumokkal akar elérni drámai hatást.”* (* Dramaturgiai dolgozatok. I. 111-112.) (A
Le Demi-Monderól írt
színikritikában.) Gyulainak éppen ebben a rajzában célzás is van Dumasra: az
árva Katalinnak mondja a II. fejezetben, hogy „csak rontanád magad Dumassal.”
Az
elmondottak alapján megállapíthatjuk, hogy Gyulai rajzára Pólya Endre
elbeszélése és Dumas regénye formai szempontból hatással voltak.
Kozocsa Sándor.
Forrás: Irodalomtörténet
28. évf. Bp., 1939.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése