Ambrus Zoltán (1861-1932): Ottó élete és halála

 

Nálunk, a külső városban csütörtökön és pénteken szeretnek meghalni az emberek, hogy vasárnap lehessen a temetés. Mert a vasárnap munkaszünetje épp úgy hozzá tartozik a temetés díszéhez, mint a fáklyafény meg a muzsika. Mit ér a leggyönyörűbb temetés is, ha nincsen közönsége:

És pénteken egész tolakodás van, hogy ki haljon meg előbb. A legügyesebbek úgy intézik a dolgot, hogy az ő temetésükre vasárnap délután háromkor vagy négykor kerüljön a sor. Ezek a gála-temetések.

Ilyenkor a gyászoló gyülekezet megszaporodik a kiránduló közönséggel. A halottat, a többi szobaúr kívánságára, leviszik a lakásából az utcára, ha lehet: a Kálvária-térre; s mialatt a kíséret átlépked a síneken, a villámos illedelmesen várakozik. A pap jön, lát és győz; aztán Szent-Mihály lova megindul a kőbányai temető felé. A gyászoló gyülekezet gyalog követi; az egyleti omnibusz csak a dekórum kedvéért bukdácsol a menet után. De a halottas kocsi mellett fáklyások lépdelnek, s odább a veteránok zenekara Dom Sebastian gyász-indulóját fújja.

Némelyik halottnak a kedves nótáit is eljátsszák. Végre elérte, hogy egyszer kimulathatja magát.

Az emberek különböző okokból halnak meg. A legtöbben puszta kénytelenségből. Nálunk, a külső városban nem így van. Nálunk sokan azért halnak meg, mert nem tudnak okosabbat tenni; mások időtöltésből, a legtöbben a szép temetésért.

A halál egy ünnepélyt ígér nekik, amelynél ők a fő-személyek, nagy sokadalmat, bámuló közönséget, fáklyát és zeneszót; s mindezt az ő tiszteletükre. És a halál becsületes fickó, aki megtartja a szavát. A szép temetés olyan öröm, amelyre bizton számíthatnak, ha az egyletben pontosan fizetik a tagdíjakat. Azért mennek oly boldogan a temetésekre, mert bizonyosak benne, hogy annak idején ők is számíthatnak erre az ünneplésre.

A temetés az egész külső város öröme. Az esküvő már csak kevesek mulatsága, mert az esküvő drága. A vőfélyek sokat esznek, s a kétlovas komfortáblik megfizettetik azt az időt is, amikor az ember nem ül a kocsiban. Az esküvőt rendesen egy-egy könnyelmű pillanat s nevezetesen: nagyobb fokú heveny alkoholmérgezés szokta megelőzni a vőlegény részéről. Aztán az esküvőben csak az ér valamit, hogy az új pár lefotografáltatja magát. A narancsvirágos menyasszony odaállítja maga elé mind az öt gyerekét, a vőlegény a helyzethez illő tisztes ábrázatot vág, s a masina egy pillanat alatt megörökíti a menyasszonyi fátyolt, a narancsvirágot és az egész családot.

Az esküvő inkább csak a gyerekek egy nagyobb szabású karácsonya, s az élet három nagy momentuma közül egyes-egyedül a temetés az, amelynek ünneplését át szokás adni a nagy nyilvánosságnak. Mert ha az esküvő ritka és szűk körű, a születések dolgában már éppen a legnagyobb homály szokott uralkodni.

Mi például azt hittük, hogy Ottó a negyedik emeleten lakó esztergályos-legénynek a fia. Ez a hiedelem nem volt minden alap nélkül való, de kiderült, hogy az esztergályos-legény nem volt Ottónak az apja, sőt kiderült az is, hogy az öreg asszony is csak mostohaanyja volt Ottónak. Ottó úgy maradt rá az elsőtől, aki nem tudni honnan hozta.

Igen hamar készen leszek Ottó életének az elbeszélésével. Mint nálunk a külső városban már egyáltalán szokás, Ottó is csak a halálával tett szert némelyes nevezetességre.

Nem rajta múlt szegényen, hogy nem sikerült az élet színpadán feltűnést keltenie. A házban kikötött minden cseléddel s igen rossz fiú hírében állott. De ezen a módon a mi tájékunkon bajos érvényesülni.

Nem csak feltűnnie, megélnie sem sikerült. Az úrias néven kívül fölötte keveset örökölt a földi jókból. Télen-nyáron egy szál zeke volt rajta, s ez a vékony zeke addig járt az iskolába, míg egyszer alaposan átjárta az északi szél.

Még akkor is hallgatott róla a krónika, mikor már delíriumban feküdt a szobájukban. Életének erről az utolsó és rövid időszakáról csak az incidens került nyilvánosságra. A doktort elhívták, de a háznépnek munkára kellett menni, s Ottót egyszerűen becsukták fantazmagóriáival. A doktor eljött, de nem tudott a beteghez bemenni.

Az egyleti doktor úr haragját nem írom le, tessék elképzelni. Mikor újra előkerült, Ottó már csak hébe-hóba volt rongyos kis eszméleténél, s egy született mezítlábas makacsságával vonakodott a doktor úr kérdéseire értelmes feleleteket adni. A doktor úr úgy találta, hogy Ottó aligha tagja a nemzeti kaszinónak, s azzal fenyegetőzött, hogy ha meg nem embereli magát, a tettlegesség mezején lesz kénytelen találkozni vele. Minthogy fenyegetését nem váltotta be, az incidens nem keltett semmi szenzációt, s azóta már elfelejtődött volna, ha Ottó véletlenül meggyógyul.

Ottó azonban oly engedetlen és rossz fiú volt, hogy meghalt. Gyertyákat gyújtottak meg mellette, a ház összes asszonyai bementek hozzá, egyszerre mindenki róla kezdett beszélni. Ottó meghalt.

És itt kezdődik az ő históriájának nevezetesebbik része.

Egyszerre nyilvánvalóvá lett, hogy Ottó a legszebb halott a világon. Sőt, kitudódott az is, hogy életében is nagyon szép fiú volt. Szép, jó és barátságos fiú. Mindenki tudott valami kis történetet, mely kétségtelenné tette, hogy Ottó maga volt a szívesség és az előzékenység. Ottó egyszerre barátja lett mindazoknak, akik nemrégiben még pofonokat ígértek neki.

A látogatók egymásnak adták a kilincset, s megegyeztek benne, hogy Ottót szépen kell eltemetni. Előbb csak a negyedik emeleten beszéltek róla, de másnap már az egész ház tele volt életének és halálának apró körülményeivel. S az egész ház előre örült a szép temetésnek.

Mindenki hálás volt iránta, hogy oly jó volt s lehetővé tett egy újabb megható ünnepélyt. A negyedik emelettől a pincelakásokig mindenki büszke volt a ház halottjára.

A temetés délelőttjén Ottó oly nagy emberré vált, amilyen észrevétlen, üldözött kis lény volt világéletében. Ottó soha, lázas álmaiban sem ábrándozhatott ekkora világhírről.

Vasárnap délután, fáklyafény mellett temették el; a veteránok Dom Sebastian gyászindulóját fújták s az egész ház kikísérte a koporsóját. Egy babvirágos ruhájú úri asszonyka, a harmadik emeleti órás felesége, aki sokszor leküldötte a kisfiút a fűszereshez, meg is siratta.

Ó, hogy bámult volna a szegény Ottó, ha véletlenül, mint Dom Sebastian a tulajdon gyászszertartását, megláthatja vala ezt a temetést! De az egyetlen jóról, amely vele történt, az első jóról, amelyet irigyeltek tőle, nem is álmodott soha.

Forrás: Jövendő 1. évf. 1. sz. Szerkeszti: Bródy Sándor. Főmunkatárs: Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza. 1903. márc. 1.