Endrődi Béla: Petőfi és Arany levelezése

I.

 A tizenkilenczedik század elején lantos költőinket a romantika holdfénye ringatta dalba. – A romanticzizmus ebben az időben végigvonul egész Európa irodalmán. Francziaországban Chateabriand és Dumas, Angolországban Walter Scott, a németeknél Heine Henrik áll a romantikus irók élén, nálunk Kisfaludy Sándor regéiben születik ujjá a magyar középkor. ez az uj áramlat jótékonyan hat a mult század felvilágositó törekvései után, színes és szelid hullámai nyugalomba zsongatják a kifáradt kedélyeket.

Magyarországon ennek az iránynak követői csakhamar visszaélnek a romantika szelidségével és érzelmességével. A Bajza József körül csoportosuló költők feszes és szabályos mozdulatokkal verik a lantot, minden szenvedélyességet és erőt gondosan eltakaró megindultsággal. Beteges érzékenységükben szinte menekülnek az élet zajló, nyugtalan valósága elől, százszor átcsiszolt, százszor átgondolt formákban és hangulatokban zengve el finom fájdalmaikat. Kisfaludy Károly és Czuczor Gergely – mint e korban a népies formák egyedüli művelői – nem elég erősek ahhoz, hogy minden tekintetben vezetők legyenek. Úgy tünnek fel, mint előhirnökei egy későbbi átalakulásnak, de nem úttörők, csak irányt mutatók. Igy a költők javarésze képzelt és érzett fájdalmak közt vergődik s teljesen a német romantika lágy hangjait visszhangozza.

Ez a képe az akkori magyar lirának. Bár a közönség elfogult jóakarattal lelkesedett érte: dagályos szenvelgése nem lehetett maradandó. Az uj irodalmi áramlat Angolországból indul, hol Percy régi népdalgyüjteménye – már a tizennyolczadik század végén – nemesitőleg hat a népköltészet megismertetésével a műköltőkre is. A francziáknál Beranger, a szabadság és a demokráczia költője fordul rajongva a kunyhók népe felé. A németeknél Auerbach és követői avatják regényhőssé a parasztot. Ez a népies demokratikus irány, mely uj eszméivel egész Európán végigreszket, hazánkban is uralkodóvá lesz politikában, irodalomban egyaránt.

A reform-kor, Széchenyi és Kossuth kora, mely a nemzeti erőt uj öntudatra ébreszti, meghozza a politikai átalakulásokat. Miként e politikai átalakulások az úrbér eltörlésével, az adómentes nemesség megterhelésével s a nem nemesek hivatalviselési jogainak kimondásával, teljesen a nép érdekében történnek, úgy az irodalom iránya, törekvései, valamint termékei szintén teljesen demokratikusak. – 1841-ben alapitja Kossuth a Pesti Hirlapot, 1843-ban mondja ki a Kisfaludy-Társaság népköltészetünk gyüjtésének szükségességét, 1846-ban jelenik meg Erdélyi János népdal-gyűjteményének első kötete s ugyanez évben Tompa Mihály ragadja el a közönséget népregéinek friss, népies hangjával. Ez a nemzeti irány teljes erejével pompázik fel Petőfi Sándor költészetében s ugyanez teszi nagygyá Arany Jánost is, örökre élő nemzeti eszmékké kristályosodva mindkettejük költészetében.

S ez, hogy „a magyar népköltészet ugyanegy sugalmain lelkesültek válik tulajdonképpeni alapjává a két költő mindvégig árnynélküli barátságának, ebből sarjad levélváltásuk, hol derűs, hol borongó, de mindvégig egymást megértő jellege. ezzel a levélváltással, Petőfi Sándor és Arany János levelezésével akarunk bővebben foglalkozni.

II.

Petőfi és Arany nemcsk a tizenkilenczedik század, de az előző és későbbi korok költői közt is kétségkivül a magyarság legerősebb dalnokai. Költészetükkel felragyogtatták a hőskor és a történeti mult legdaliásabb korszakait, egyéniségük erejével pedig aj övendők irodalmi alakulásait irányitották. Az utánuk következő kor költői nagyrészt mind az ő sajátos befolyásuk alatt állnak s ma már tisztán látjuk, hogy Petőfi a magyar lira, Arany a magyar elbeszélő költészet élő, modern klasszikusa. A magyar érzések fanatikus fellángolása, a magyar erények és hibák, lobogások és csüggedezések és főképp a mélységes hazaszeretet megnyilvánulása, mely mindkettejük költészetén átszűrődik: jóformán élőbbé teszi őket ma, mint szereplésük idejében. Arany szinpompás nyelve, epikájának hatalmas belső gerendázata mindig példa és gyönyörüség lesz, Petőfi lírája minden időkben utólérhetetlen tisztasággal fog csengeni a magyar rónákon.

Magánéletük mozzanatait is klasszikus fényben látja a későbbi kor. Amily egyszerű volt az mindkét részről, úgy födte költészetük és sohasem vonta be a hétköznapiasság emésztő patinája. Baráti jobbjukat,m ióta az első „meleg kézfogás” megtörtént köztük, nem vonták el egymástól, szeretetük állhatatos és erős volt s mint minden tettüknek, úgy ennek is hatalmas emlékjele maradt: egymással való levelezésük.

A sűrű levélváltás, mely a két költő közt kifejlődött, egyike a legértékesebb magyar olvasmányoknak. Egymáshoz való viszonyuk, jellemük, lelkületük különböző sajátosságai s a különbözőség ellenére is igaz és őszinte barátságuk érdekessé és széppé teszik a velük való foglalkozást. Nemcsak alkalmat adnak, de határozottan okot szolgáltatnak az elmélyedésre, az odaadó figyelemre, amelylyel soraikat olvasni kell. Mily érdekes a hasonlóság czéljaikban e czélok eléréséért. Mennyire más mindkettő természetben és akarásban, szeretetben és haragban s mégis mily harmónia lengi át soraikat. Egy áttetsző lelki pongyola ez a levélváltás, melyen át kutató szemmel egyéniségük, érzéseik körvonalait sejthetjük.

Az őszinteség és fesztelenség, melylyel e sorok iródtak, tagadhatatlanul előnyére szolgál a későbbi kutatónak. Sem egyik, sem másik bizonyára soha nem gondolt arra, hogy e levelek a közönség elé kerljenek s ezáltal segítségünkre legyenek két költői lélek könnyebb megitélésében s koruk irodalmi törekvéseinek tisztább megismerését czélozzák. Mint a nagy levéliró Kazinczy: egyik sem csiszolta leveleit, még fogalmazványukat sem őrizték meg. Természetesen, szivből ömlenek azok s eltekintve Arany néhány magyarázó jegyzetétől, melyeket szintén inkább magának rótt: nem kiséri őket semmi fölösleges szó. Beszélnek maguk a levelek.

Igy teljesen be lehet látni soraik közt a műhelybe, hol a költészet kohójánál aranyat vált ki a régi salakból ez a két istenadta költő s pörölyük csattogása riadóként süvölt bele a „nagy magyar magányba”…

Szalonta és Pest távolsága, Arany helyhez kötöttsége, Petőfi vándor élete s később, házassága után, a szabadságharcz forgataga: távol tartotta őket egymástól. Barátságuk még ismeretlenül kezdődik, csak munkáik révén látnak egymás lelkébe, de ezáltal is oly közel jutnak egymáshoz, hogy a személyes ismeretség nem volt föltétlen kellék a barátság megszilárditására. Mindössze ötször találkoznak, ismeretségük is rövid, levelezésük tartama két év és öt hónap, de a legérdekesebb két év és öt hónap Petőfi életében, költői virágzásának teljes pompájában s a legérdekesebb két év és öt hónap Aranynál: fellépése, első sikere, irodalmi pályafutásának hajnalkora. A háttér, a kor, az események: egy forrongó század delelőjén zajló változások, uj irodalmi eszmék felsugárzása s egy eltünő politikai rendszer vészes alkonyatja. Két év és öt hónap a magyar történelemben, mely messze kiható erőket érlel magában, hónapokig forrong, kitör 1848. márczius 15-én és pillanatra vérben enyészik el a Világosnál lezörrent fegyvereken. Két év és öt hónap: indulataival, változásaival, bizakodó harczával és csalódásával maga egy egész emberélet.

E két év és öt hónap minden fontosabb irodalmi eseménye végigzajlik a levelezésen. A költői triumvirátus eszméje itt érlelődik és mulik el. A Toldi megjelentetésének körülményeit itt beszélik meg, ugyancsak itt formálódik ki Murány ostroma megéneklésének nemes költői versenye. E levelezés kapcsán nyeri meg Jókai Mór Aranyt az Életképek dolgozótársának, itt ösztönzi Petőfi az „Aranyok Aranyát” a Toldi estéjének megirására, sőt a Toldi szerelmének ködös terve is itt reszket már. Itt osztják ki egymásnak a Shakespeare forditás szerepeit, itt szidják, birálják, dicsérik egymást, itt temeti el Petőfi örökre Tompát, itt értekezik Arany a népies komoly époszról, - szóval a levelezés költői terveik megkapó hűséges panorámája.

Magánéletük gondja, baja, Petőfi szilaj megbántódásai, Arany csöndes csalódásai a levelek soraiban ömölnek szép vigaszt várva és találva a másiknál. Arany itt sirja el fájdalmát a szalontai tűzvész fölött, Petőfi itt tombolja ki dühét Tompára, Vachot Imrére s jövendőbeli apósára. Érzelmeik és indulataik váltakozó játékának, megelégedettségüknek és csüggedéseiknek, örömük, lelkesedésük, fájdalmuk és haragjuk hű tükre ez a levelezés. E hatvankét levél lapjain ott csillog a magyarság minden erénye, lelkesedése; átka és panasza itt sötétlik fel Petőfi soraiban. Első lapjai: derű és álom, az utolsók szavát már fegyverzaj nyomja el. Egyre tüzesebb, harcziasabb és sietőbb minden, azután halálos csönd s a csönd után Arany fájdalmas sikolya:

Behantozatlan áll

Hamvai fölött a hely.

Hol, merre nyugszik ő,

Nem mondja semmi kő,

Nem mondja semmi jel.

a segesvári csatatér halottjával Arany még találkozik álmaiban* (* Arany László említi a levelezéshez irt előszavában, hogy atyja többször beszélt el neki egy-egy ilyen álmot, mely többnyire olyas valami volt, hogy repülve szálltak ketten együtt a levegőben.), s ha lantja megszólal. De a levelezés félbeszakad, töredék marad, bár igy is két élet végtelenül nemes ölelkezése egymással.

III.

Petőfi Sándor és Arany János levelezése az 1847. évben veszi kezdetét. Petőfi költői nagysága ekkor már delelőn van, Arany napja kelőben,de egyesíti őket lelkük egy czélért való lobogása, költői irányuk egymást kiegészitő tulajdonságai.

A Kisfaludy-Társaság 1847. január 23-i ülésén Arany János pályadíjat nyer Toldival s az egyszerű szalontai jegyző ezzel egy csapásra legelső költőink sorába emelkedik. Petőfi is önzetlen lelkesedéssel örül a sikernek, még kéziratban elolvassa Toldit s nehány nappal később – február 4-én – irja első levelét Aranyhoz. Ez a levél veti meg barátságuk alapját, melynek méltó megnyitó zenéje az a gyönyörü költemény, melyet Petőfi első leveléhez mellékelt. Elragadtatását Toldi felett, kellett, hogy verssorokba tördelje s épp ez mutatja ennek az elragadtatásnak legnagyobb, szinte meginditóan mély őszinteségét.

A barátság kezdetén –mint emlitettük – Petőfi neve már ismert és bálványozott. Akadnak ugyan irigyei és ellenségei, de a nemzet érzi nagyságát és csodálja lángelméjét. Nagy változások küszöbén állnak az uj idők kapujába olyan emberek, mint amilyen ő volt. Sokan tudták már e változások kérlelhetetlen bekövetkezését akkor, érezték, jósolták a forradalom kitörését, jósolta maga Petőfi is. Szinte óhajtotta a közeledő átalakulásokat, mert jót remélt tőlük, ha vér és küzdelmek árán is. Azonban a felszin még nyugodt volt, csak az irodalmi mozgalmak élénksége, ereje árult el valamit a jövő nyugtalanságából.

Mindig az irodalom sejti meg látnoki szemmel a politikai jövendőt, terve amaz tetteinek, megálmodja annak cselekedeteit. Igy volt itt is. Petőfi irodalmi álmai: Kossuth politikai cselekedetei. Nem mintha egyik a más befolyása alatt állna, de mindkettőt a század kérlelhetetlen sodra hajtotta titokzatos erők hullámcsapásain.

Petőfi költészete: a demokráczia lirája, az eszményi nemzeti költészet. Arany költészete: a magyar népköltészet, nemesebb tartalmú, művészi formában. Fellépése még jobban megerősiti Petőfiben a népköltészet diadalra juttatásának gondolatát. „hiába, a népköltészet az igazi költészet” – írja első levelében. „Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék s ez a század feladata, ezt kivivni czélja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint mártirkodnak milliók, hogy egypár ezren henyélhessenek és élhessenek. Égbe a népet, pokolba az aristokratiát!”

Az üdvözlő költeménynek is, melyet Petőfi ez első leveléhez mellékel, ez az alapgondolata:

Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,

De oly tiszta is, mint a puszták harangja,

Melynek csengése a rónákon keresztül

Vándorol s a világ zaja nem zavarja.

Ime, a rónák hangulatának dicsőitése Arany költészetében, melyet ilyen találóan és röviden sem előtte, sem utána nem jellemzett senki, a lángelme itéletének egyszerüségével.

Arany válaszol az üdvözlő levélre prózában és versben. A válasz prózai része elkallódott, a költői levél ellenben megmaradt. Arany ugyan nem itélte méltónak arra, hogy megjelentesse költeményei közt, halála után azonban napvilágot lát és a tartózkodó, a szerény Arany János minden boldogságát sugározza magából Petőfi barátságának elnyerése pillanatában.

… lelkem lelkéig ér,

Hogy drága jobb kezed osztályosa vagyok!

zengi meghatottan.

Mind a két költő értékelte tehát a vonzalmat, mely kettejük közt ébredt. Megbecsülték és meg is tartották mindvégig ezt a barátságot s életük váltakozó körülményei között hiven támogatják egymást. Petőfi keres Arany munkáinak kiadót, Arany őrzi Petőfi családját szives vendégszeretettel, a szabadságharcz bizonytalan forgatagában. Petőfi segiti úgyszólván Aranyt a Nép Barátja szerkesztői állásához, viszont Arany ugyanebből a jövedelemből támogatja egyszer kölcsönnel Petőfit. Ez apró szivességek mellett azonban itéletben, tervekben, mások iránt való vonzalmukban sokszor egyeznek, soha egy rossz szóval nem érintik egymást s mikor Petőfi Tompával összezördül s Arany békiteni akarja – látva, hogy barátjának kellemetlen az ő békitése -, felhagy szándékával. Petőfi lobbanékony, szenvedélyes természete élénk ellentétben áll Arany mérsékletével és higgadtságával, de épp ez a nagy különbözőség hozza őket oly közel egymáshoz a baráti elnézés erejével támogatva.

E két különböző egyéniség teljes összeforrását sokan és sokfélekép magyarázták. Hogy soha nem kerültek szembe egymással, az részben a különböző erőnek is köszönhető, melylyel a külső élet hatásait fogadták. Tekintsük ifjuságukat: az élet nyomorúságai mindkettőt kipróbálták, Aranyt talán leverték, Petőfit makacsabbá tették. Mindkettő bolyong, vándorol, szinészkedik, Arany belefárad, letelepül s azontúl nem igen mozdul ki; Petőfiben tovább is él a bolyongási vágy, bejárja az országot,külföldre is szeretne menni. Arany önszántából hagyja ott a szinészéletet, Petőfit csak nagyobb irodalmi sikerei vonják el a szinpadtól véglegesen. Aranyt leveri, Petőfit dühbe hozza a kritika, Arany megbocsátó, Petőfi engesztelhetetlen.

S ahogy a külső élet körülményei másképpen hatottak a két költőre, bár e körülmények – mint láttuk – mindkettejüknél hasonlók voltak, úgy irodalmi czéljaikért – bár a czél egyazon – különböző módon küzdenek, mindig egymás mellett, soha mint vetélytársak. „Nevetséges és kisszerű minden irodalmi versenyzés” – irja Petőfi. – „Én sohasem mondtam, hogy ez meg ez eddig fut, tehát én egy mértfölddel még tovább nyargalok; hanem föltettem, hogy eddig s eddig megyek, ha mehetek, a többivel aztán nem gondolok, nem nézek sem jobbra, sem balra. Vége van annak, kit csak a versenyzési vágy kerget s nem lelke vihara ragadja!”

Arany is ijedten hárit el magától minden versengési gondolatot. Ő is, Petőfi is egyszerű szülők gyermekei, bölcsőjük mellett a nép dajkameséi zengtek, gyermekkorukat a népköltészet forrásánál élték, ám később mindkettő más serleggel merit a forrásból, mindkettejüknél máskép kristályosodnak művészivé a népköltészet formái. Petőfi az alföldet magát, a magyar földet dicsőiti, Arany az alföld tipusait, az embereket, a magyar embert, amint az ő szemükkel néz s az ő felfogásuk szerint elbeszél. Petőfit a jelen élet változatainak és érzéseinek ihlete ringatja, Arany komoly költészete a mult eseményein borong. Petőfi lirai erejében öntudatossá nemesedik a népdal közvetlensége, egyszerüsége, ellesi szerkezetük, felépitésük titkait; Arany a nyelvet teszi zengőbbé, amivel a dalok szólnak, de kompoziczió tekintetében a nyugati költők után indul, ezért tökéletesebb Arany és közvetlenebb Petőfi s épp ez, hogy Arany elbeszélő ereje s Petőfi lirai heve sohasem találhattak egymással ütköző utat már a dolgok természete szerint sem - úgy gondolom – épp ez volt legfőbb biztositéka barátságuk mindvégig felhőtelen voltának.

„Mint két kerék egybevágó fogai” – irja Arany László -, úgy illett össze természetük sok ellenkező vonása. És tényleg: Arany engedékenysége paizsa Petőfi hevességének, higgadtságán ellágyul amaz szenvedélye, szerénységén a másik merész önbizalma. Arany tiszteli Petőfi fiatalságát, látva erejét és sikereit, Petőfi meghódol Arany csöndes vágyainak vidéki bajai panaszolkodásában. Egymás természetével és személyével való föltétlen kibékülésük és egyetértésük feledteti hibáikat és tiszteli erényeiket.

Petőfi és Arany barátságát legszebben jellemezte Gyulai Pál a Kisfaludy-Társaság 1883. október 28-iki ülésén, Arany János felett tartott emlékbeszédjében. Helyes jellemzés czéljából e helyen az egész idevonatkozó részt idézni kellene. „A barátság, amely a két költőt összefűzte” – mondja Gyulai -, „éppen oly nemes volt, mint őszinte. Mily különbség köztük s egy eszme és érzés rokonszenvénél fogva mégis hévvel forrnak össze sziveik. Petőfi heves, szilaj ifjú, erélyes szellem, akinek a daczban, küzdelemben mintegy kedve telik. Arany nyugodt férfiú, megtört erélyű, aki kerüli a zajt s inkább magában évődik, mintsem küzdjön. Petőfi költészete az ifjuságé, Arany költészete az érett koré. Amabban megtaláljuk az ifjuság soknemű bús és derült felindulásait, eget ostromló vágyát, édes csalálmait, gyönyörét, büszkeségét, sőt hóbortjait is, emebben az élet egész komoly hangulatát, férfias küzdelmét, csalódásait, vigaszát, humorát és megnyugvását az erkölcsi rend vaskényszerüségében.”

Arany és Petőfi barátsága mindjárt keletkezése pillanatában benső és őszinte. Érdemes továbbidőzni és külön foglalkozni első leveleikkel, melyekből mind e következtetést levontuk. Önkénytelenülés biztosan ébredt a vonzalom, a szív csalhatatlan megsejtéséből és a baráti bizalom törhetetlen ragaszkodásából. „Amely házba bemegyek – irja Petőfi második levelében -, szeretem magamat hanyattvágni a ládán… miután tehát nálad bekopogtattam s te ajtót nyitottál: megengeded, hogy egész kényelmemet használjam, annyival inkább, mert már barátomnak neveztelek s te engemet viszont, és én, részemről, nem szoktam e szót mindennapi értelemben használni s remélem, te sem igy alkalmaztad reám. Igaz, hogy ismernünk kell annak jellemét, kit barátunknak választunk; de hiszen, gondoltam, te az enyémet már ismerheted munkáimból, valamint én kiismertem a tiedet Toldid-ból. Aki ily dicsően festette a gyermeki szeretetet, annak magának is jó fiunak kell, vagy kellett lennie s aki jó fiú, az nem lehet rossz ember, az szép, tiszta, nemes lélek. Ilyennek tartalak téged s ezért neveztelek mindjárt barátomnak…”

Ime mily súlyos és határozott szavakkal köti magát Aranyhoz Petőfi. Mintha hatalmas kalapácsütésekkel róna hidat kettejükközt. Mennyi hit ezekben a sorokban a csalhatatlan érzés tudatával érezve. Mennyi büszkeség és egyuttal mennyi ellágyulás annál, aki nem ajándékoz meg barátságával mindenkit, akinek barátsága valószinüleg úgy, mint gyülölsége és szerelme: drága gyöngy, melyet nem vet minden szemétre.”

„Ezért neveztelek barátomnak.” Hozzátehetjük: nem méltatlanul.

IV.

Petőfi és Arany levelezését természetszerüleg két részre oszthatjuk. Irodalmi levelekre és magánjellegű episztolákra. Ezek korántsem elegyesek egymással, hanem egy határozott választóvonal metszi ketté a levélváltást: a szabadságharcz. Ezen innen a két barátot pusztán irodalmi terveik érdeklik, a politikai eseményeket is – márczius 15-ét, a 48-i választásokat csak futtában érintve -, azon túl nem annyira közérdekű események, mint inkább családjuk biztonsága, egymás hányódó, bizonytalan sorsa a harcz váltakozó forgatagában.

A szabadságharcz előtt Petőfinek több az alkalma baráti szivességeket tenni Aranynak, mint viszont. Ő a központban él, szavának ereje és súlya van, ő jár el a kiadóknál Arany dolgaiban, ő viszi a czenzorhoz és pártfogolja ott Arany munkáit. A szabadságharcz kitörése után azonban Arany közelebb él a békéhez, mint Petőfi. És a körülmények úgy alakulnak, hogy mindazt, mit Petőfi irodalmi értelemben Arany jólétért és boldogulásáért tett, a levelezés és baráti összeköttetés idejének második részében bőven meghálálja Arany, Petőfi családja iránt való szeretetével és szivességeivel. E második részben nincsenek többé irodalmi megbeszélések és békés szemlélődések a körülöttük zajló események felett. A kritika elhallgat: nincs min tépelődni és csüggedezni, a lapok tele vannak a szabadságharcz eseményeivel, az irodalom szavát trombitaszó nyomja el, kortársak és költők, vetélytársak és versenyzők vagy békés visszavonultságban, vagy a harczmezőn. A postai összeköttetés rossz: a levelek gyéren jönnek. A tartózkodási hely bizonytalan, Petőfi kevés és jórészt rövidebb levelet kap, viszont ő is csak futtában irhat, pillanatnyi pihenő, aztán a tábor tovább vonul, vagy ha családja köréből ír, ott még drágább az idő, sietni kell. Igy csak a legfontosabb kérdések és kérések: a hozzátartozók állapota és jóléte a fő, mind a többi mellékes. Arany is csüggedezőbb, neki nem eleme a harcz, közbe Petőfi is veszt népszerüségéből, visszavonul; ezek és teljesen családi jellegű dolgok megbeszélése a főtárgy.

Az első rész kétségkivül érdekesebb és már kortörténeti szempontból is fontosabb. A második rész a családi tűzhely védelmében iródik s mint ilyen, inkább a két költő magánéletébe enged pillantást vetnünk. Értékben nem áll az előbbi mögött, csak a jellege más: melegebb, bensőbb, közvetlenebb.

A levelezés első kora, mint emlitettük, hü tükre irodalmi terveiknek és a velük párhuzamosan működő emberek irodalmi erényeinek és gyöngeségeinek dicsérője és ostorozója. Három főesemény színfalai mögé láthatunk itt be: az irodalmi triumvirátus tervébe, a Murány ostroma költői versenyébe és a Nép Barátja megindulásának és elterjedésének első pillanataiba. Ezenkivül itt merül fel a Toldi trilógia első terve, itt tudatja Aranynyal Petőfi, hogy befejezte az Apostolt és itt beszélik meg Shakespeare-forditásaik nehézségét egymással.

Irodalmi kortársaik közül a levelezés folyamán csak ötről emlékeznek meg hosszabban. Ez az öt: Tompa Mihály, Vachot Imre, Jókai Mór, Szilágyi István és Vas Gereben. A többi: futó árnyék. Míg Arany – Vas Gerebent kivéve – mindegyik  iránt őszinte rokonszenvet érez mindvégig, Petőfi Tompával, Vachottal összevész, Vas Gerebenről sem nyilatkozik jóindulattal, Jókaitól pedig – szintén ismeretes – hogy elhidegül. Ellenszenve okait, valamint az összezördülések alapját és lefolyását mindig tudatja Aranynyal, ezért kell futólag ennek tárgyalására is kiterjeszkednünk.

Petőfi Tompát igen szerette és nagyra tartotta eleinte. Szakadásuk kezdete is inkább évődés volt, mint komoly harag. „Legény ám az is a talpán”, irja róla Aranynak. Határozottan becsülte a népies irányú, szintén fiatal költőt, ki akkor hatásában nem sokkal állt Petőfi mögött. Mikor azonban 1847. juniusában Tompánál időzik Bején, már tréfálkozva ugyan, de kissé haragosan irja Aranynak: „Harmadnapja, hogy master Tompánál degálok. Czivakodunk, mint az istennyila, ismered az én szende, béketürő, angyali természetemet, hanem ez a kapczáskodó páter Tompa mindig dühbe hoz.”

Bármennyire is tréfás hangú azonban Petőfi e nyilatkozata: mégis ebben a látogatásban találjuk meg későbbi haragjuk első csiráit. A vita kettejük közt nemcsak Murány ostromáról folyt, hanem egymás munkáiról is és Tompa sokkal önérzetesebb volt mindenben, hogysem Petőfivel szemben engedékenységet és elnézést tudott volna gyakorolni. Nyiltan megmondta véleményét János vitézről magának Petőfinek, később Petőfi Szécsi Máriájáról másoknak. Természetes, ez mind szította Petőfi haragját. Arany hiába próbálja engesztelni.”Tompára pedig ne duruzsolj. Ne hidd azt, hogy ő veled mérkőzni kiván.” Petőfi mégis versenytársát látja benne: „Meglásd Tompát a versenyzés öli meg; ő velem akar mindenáron futtatni, adja Isten, hogy elhagyjon, de attól tartok, hogy megszakad. Vachot Imre engem akar ellensúlyozni, vele lapjában, a Szemle rovásomra dicsérte őt, Gömör vármegye Európa csillagának tartja… és a szegény Miska… bizony Isten sajnálom.”

Ilyen körülmények között természetes, hogy viszonyuk egyre hidegebb lesz. Arany hasztalanul békiti őket: mikor Pesten találkoznak, mindegyik a másikra panaszkodik Aranynak, Tompa Petőfire, hogy hideg hozzá, Petőfi Tompára, hogy csak egyszer látogatja meg, többi idejét másokkal tölti. Fokozza ellenszenvüket az a félreértés is, mely a költői triumvirátus körül támadt közöttük s ezáltal szakadásuk teljes lesz. Arany fájdalommal látja távolodásukat,m ég próbálkozik a békéltetéssel, elküldi Petőfinek Tompa egy hozzáirt levelét,melyben az szeretettel beszél róla. Petőfit azonban ekkor már a forradalom sodra viszi, alig hederit rá. Arany ezzel aztán végkép felhagy a békés közbenjárással, láva, hogy úgyis minden hiába.

Vachot Imrével azért vész össze Petőfi, mert az eleinte a Pesti Divatlap kizárólagos munkatársává szerződtette őt, amiért Frankenburgtól és Horvát Lázártól szakadatlan támadásokat kellett elszenvednie. Mikor már e két másik szerkesztővel haragja teljes volt: Vachot kijelenti, hogy csak minden második számban hoz tőle verset, ezért kárpótlásul irhat Frankenburgnak, sőt irhat a Honderübe is. „Mikor már összevesztem a többi szerkesztővel” – panaszolja Aranynak -, „Akkor menjek hozzájuk.” Mikor a Tizek társasága megalakul, Vachot – bár Petőfi megvált tőle – egy régebben nála hagyott versét kiadja s Petőfi erre vonatkozó tiltakozó nyilatkozatát visszalöki, nem adja közre. Erre nem felelhettem egyébbel, mint kardhegyel vagy golyóval.” Vachot másfélnapi gondolkozás után kijelenti, hogy nem vív. Petőfi hosszú, szenvedélyes hangú levélben számol be mindenről Aranynak abból az alkalomból, hogy Vachot hirdette, miszerint Arany kizárólagos munkatársa lesz a Pesti Divatlapnak. „És most itélj, méltó-e egy ilyen ember, nem arra, hogy valaki kizárólagos dolgozótársa legyen, de csak arra is, hogy nevét esztendőben egyszer tétesse lapjába.”

Vas Gerebenről a Nép Barátja rossz vezetése miatt nyilatkozik teljes ellenszenvvel. Nem gazembernek, de éretlennek tartja ”Őkelme becsületében sem bizom határtalanul” – irja Aranynak -, „Azért hatalmazz fel engem legközelebbi leveledben, hogy megszámoltassam őt a lap jövedelméről.” Különben vele már a lap iránya miatt sincs megelégedve, többet nem is tér vissza rá.

Szilágyi Istvánról azonban meleg rokonszenvvel ir. „Ird meg neki, hogy eddig is szerettem, de most még jobban szeretem, azt tudva, hogy ő ösztönzött az irásra. Eszköz volt ő a gondviselés kezében, mely ha elrejti is gyöngyeit, rendel számára halászokat, kik azt felhozzák.” Érdekes, hogy Arany épp Szilágyi Istvánról emlékezik egyszer hidegebben, mikor ez ki akarja hagyni Toldijából a népies kifejezéseket.

Jókai Mór iránt szintén elhidegül Petőfi, mikor az rosszalja az Életképekben közreadott, Vörösmartyt támadó versét és nyilatkozik is, hogy távollétében történt a hiba. Pedig Jókait szerette, a márczius 15-iki napokat egymás mellett élték át, de már előbb is Jókai volt az, ki Petőfi kedvencz tervét, a költői triumvirátus megalkotását segiteni próbálta.

A költői triumvirátus eszméjével sokat foglalkozott Petőfi. Mikor Arany János fellép, mindjárt második neki irt levelében megpenditi a gondolatot: „Arany, Petőfi, Tompa, isten krisztus ugyse szép triumvirátus s ha dicsőségünk nem is lesz oly nagy, mint a római triumvirátusé volt, de érdemünk, úgy hiszem, lesz annyi, ha több nem.” Arany kételkedve válaszol: „Hm, ez a triumvirátus… De tudod-e, hogy ama rómaiak egyike mindig gyarlóbb volt s vagy idő előtt elbukott, vagy a többinek játékszere lőn. Ti már nem lehettek a gyarló; adja Isten én se legyek.”

Petőfit a sok támadás is késztette arra, hogy egyesüljön költő-társaival. Lépten-nyomon csipkedik, gúnyolják „népies” voltát, mi aztán egyre jobban ösztönzi a szövetkezésre a népiesség elvének diadalrajuttatásáért. Tompát talán nem találja egyedül elég erősnek, de Arany beváltja reménykedését s bár mindhármuknak külön felfogásuk van a népiességről, hiszi, hogy terve megvalósul.

Mikor először fordul meg Aranynál Szalontán, beszélnek a tervről, Arany Petőfi unszolására valószinüleg ezirányban irja első levelét Tompának. A válaszról Petőfi csakhamar türelmetlenül kérdezősködik, de ő is ir Tompának ugyanakkor, mikor Jókai felszólitja Aranyt, legyen az Életképek munkatársa, melynek szerkesztését ő 1848. januárjában veszi át.* (* 1847. juniusától társszerkesztő volt Frankenburg mellett.) Arany még egy fél évig Vachothoz kötötte le magát, de szives-örömest csatlakozik, Tompa ellenben nem akarja teljesen otthagyni a Pesti Divatlapot s emiatt nem lehet az Életképek „kizárólagos” munkatársa. Mikor azonban Petőfi meglátogatja Bején, nem nyilatkozik határozottan, úgy, hogy Petőfi azt, amit mond, beleegyezésnek értelmezi. Irja is később Aranynak: „Ha Vachothoz hosszabb időre kötelezte magát, megmondhatta volna ő ezt nekem, ahelyett, hogy odaigérkezett az Életképekhez nagy gyáván, vagy nagy kétszinűen.” Tompa viszont Aranynak ugyancsak úgy ir, miszerint ő nem „kizárólagosságra” adta szavát Petőfinek, hanem csak annyit igért, hogy fog Jókainak is irni. Vachottal kötelezettségei vannak, nem hagyhatja ott. Mentegetőzését azonban Petőfi nem veszi semmibe, ő csak kedvencz tervének meghiusulását látja, összevész Tompával. S a sok személyes motivum mellett, melyekről már előbb szóltunk, összekülönbözésük oka főképp ez volt, hogy az irodalmi triumvirátus nem sikerült úgy, ahogy azt Petőfi szépen és merészen elképzelte.

A tervezett költői triumvirátus tagjai később Murány ostromának megéneklésével önkénytelen versenyre keltek egymással. Petőfi és Arany nem versengtek, ezt már kettejük munkájáról egymásnak megirt itéletük is bizonyitja. Tompa azonban túl akart tenni Petőfin, de az sehogysem sikerült neki.

Szécsi Mária megéneklése nem volt pályamű s igy tévedés azt hinni, hogy mindhárman a Kisfaludy-Társaság dijára pályáztak vele s mégis Szász Károly lett a győztes.* (* Arany: Önéletrajz.) A pályázat kiirása csak a gondolatot adta mindhármuknak, Petőfi az Életképekbe, vagy a Szépek Könyvébe szánja Szécsi Máriáját, Tompa úgy ir a sajátjáról Aranynak: középszerü história, jó lesz valamely lapba, Arany pedig külön könyvben jelenteti meg a magáét. Mindhárman azonban levélváltás és személyes találkozás révén megbeszélik a tárgy kidolgozását, Petőfi Tompával együtt nézi meg Murányvárát.* (* Petőfi: Úti levelek.) Arany Gyöngyössy és Mednyánszky nyomán indul, de nincs megelégedve magával s Tompának úgy mondja: nem dolgozza fel a tárgyat. Petőfi és Tompa egymás Szécsi Máriájáról elitélőleg nyilatkoznak. Tompa Adorján Boldizsár előtt kifogásolja Petőfi munkáját, Petőfi pedig Aranynak irja, hogy Tompa Máriája nem is Szécsi Mária, hanem – Panyó Panni. Arany sincs elragadtatva tőle: „az ő Máriájában szerintem a felfogás is igen áldatlan. - - - Na meg a kidolgozás hozzá!” Viszont Petőfi Arany Murány ostromát nagyra tartja: „… arra való nézvest czethal-szájamnak kéne lennie, hogy méltókép megdicsérjem, azért bele sem kezdek, csak annyit mondok, hogy mind a hárman (t. i. én, Petőfiné és Jókai) elragadtatódtunk általa. Légy nyugodt, továbbra is barátom maradsz, mert hisz dicsőségednek egy uj, nem selyemszálát, hanem hajóhúzó kötelét eresztetted.” Ő beszél azután Emichhel is, hosszas huzavona után kiadóval, czenzorral megállapodásra jutnak s igy lassanként kialakul a levelezés folyamán Murány ostroma megjelenése.

Arany művének hatásától mindenesetre többet várt. Sok súlyt fektetett nyelvezetére, népiesen művészit akart benne adni a nép és művészien népieset a nagyközönség számára. Megjelenésének ideje azonban összeesik a negyvennyolczadiki politikai eseményekkel, „hangja zajban vész el” s egykorú lapok alig birálják.

Mindazonáltal Arany Petőfi Sécsi Máriáját többre tartotta a magáénál: „ami a te Máriádat illeti: nem hogy engem a versenyre szurkált volna, sőt eltávoztod után az okozta leginkább csüggedésemet, hogy hátha versenyezni akarni láttatom, oly művel,mely mögött hátra kell maradom.” Egy másik levelében pedig úgy ir, hogy Petőfitől legyőzetve tudni magát dicsőségnek tartaná s ha azt mondanák: Petőfi nem pályázik, tehát Arany nyer, ez maga többet érne a Toldival szerzett babérjánál.

Murány ostroma a két költő viszonyának tárgyalásánál azért is fontos, mert ez az egyetlen munkája Aranynak, ahol a természeti képek festésénél Petőfi hatása rendkivül megérezhető.

Az apró, tüzelő villámok feljöttek,

Mind megannyi hosszú lángkigyóvá nőttek.

Mérges üvöltéssel vittek a felhőben,

S nagyokat csattantak olykor leesőben.

Egy perczben, a menny, föld villámfényben égett,

Más perczben lesulykolt, vastag sötétség lett:

Mintha a vihar, hogy gazdagitsa magát,

Kirabolta volna a napot s éjszakát.

Ime, a vihar leirásának egy részlete a harmadik szakaszban. Különösen a második strófa teljesen petőfies. Ez azonban csak futólagos hatás Arany költészetében, s tán némiképp a Petőfivel való barátságának természetes bélyege, amennyiben épp Murány ostromában érezhető legjobban ifjukori szinészkedésének hatása is az alakoknak a kompoziczióba való beállitásánál. Két ily erős külső körülmény nem suhanhat elnyom nélkül költői munkásság felett, épp ha a költő: Arany, érző és érzékeny sziv, erős felfogó képességgel.

A harmadik főbb irodalmi terv, mely a levelezésből nyer erősebb megvilágitást: a Nép Barátja czimű lap meginditása s Arany meghivása annak szerkesztésére. Ez a terv szintén Petőfitől indul; mikor a lap alapitása Landererrel immár bizonyos, ő siet legelőször barátját ajánlani, mint akinél alkalmasabb a szerkesztésre nem található. Arany örömmel vállalja a megbizást, különösen ha a lapban szépirodalmi rész is lenne; „… régi kedvencz eszmén költői hatást gyakorolni a népre s ezt ily úton tehetem csak legczélszerűbben és legsükeresebben. S aki a népet ismeri, tudni fogja, hogy nála amennyit az értelemhez, megannyit az érzelemhez kell szólni, ha az ember sikert óhajt. Emelni a népet az irodalomban lassan-lassan nem oly mellékes feladat, hogy már a jelen időben tekintetet sem érdemelne. Ez úton akarnék én hatni, ez lenne elemem.”

Valóságos szerkesztői programm ez a kis levéltöredék. Látszik, hogy kedvet érez hozzá, a politikai rész sem okozna nehézséget, abba is belejönne folytonos tanulással, annyival inkább, mert a néplap különben sem annyira kezdeményező a politikában, mint a már ismeretes eszmék népszerű magyarázója, mire mind a népértelem körének ismerete, mind népies nyelve határozottan alkalmasak. Petőfi tehát az előkészitő választmány ülésén keresztül viszi Arany meghivását a szerkesztői állásra, megirja neki az anyagi feltételeket, mire Arany Pestre jön. Itt azonban részben csalódik, a lapot nem gondolja olyannak, amilyennek lennie kellene s vissza akar vonulni. Petőfi unszolására azonban mást határoz, s bár a szerkesztés igazi munkáját Vas Gerebennek engedi át, mint szerkesztőtársé, az ő neve is a lap élére kerül. Szalontán marad, de a jövedelemben aránylagosan osztozik Vas Gerebennel.

E megállapodás után Arany hazatér, a következő pár levél teljesen politikai jellegű, mindkettejük követválasztási harczairól szól. Közben – 1848. junius 4-én – megindul a Nép Barátja, de Arany már augusztusban panaszosan ir róla Petőfinek. „Soha pironságosabb kenyeret nem ettem az életben, mint ezt.” Bántja, hogy nem komoly értékű a lap, politikai része nem olyan, hogy belőle a nép a haza jelen állapotát felfoghassa, külországokhoz való viszonyát felismerhesse. Szépirodalmi része nem művészi organuma a népköltészetnek. Arany elégedetlen Vas Gerebennel is, fél, hogy ilyen szerkesztés mellett az előfizetők is elmaradnak, pontokba foglalja,  mit kellene tenni „ha a közönség előtt nem tehetem” – irja -, „előtted legalább ki akarom menteni lelkiismeretemet, némileg salvare animam meam.

Arany lelkiismeretét főleg az bántotta, hogy olyanért kell pénzt elfogadnia, amiért tulajdonképpen nem szolgál meg eléggé, s hogy ott áll a neve a lapon, de Vas Gereben egy tanácsát sem veszi figyelembe. Petőfi is haragosan ir a Nép Barátjáról, „a legpecsovicsabb lap széles e hazában”, mindez természetesen fáj Aranynak. Vas Gereben a ráeső jövedelmet is rendetlenül küldi s a végső elszámolásnál a tiszta haszon 1200 forintot tett ki, annak is nagyrésze magyar bankjegyekben veszett el.* (* Arany János jegyzete Petőfi leveléhez.) Igy Aranynak édeskevés haszna volt, annál több bosszusága . A következő év februárjában meg is válik a laptól s az még ugyanazon év juniusában megszünik. Tiszavirág élete részben Vas Gerebennek köszönhető, részben a viszonyok változásának, komolyabbra fordulásának. Amennyire örült neki Arany eleinte, annyira bántotta később, aztán nem törődött vele, sőt idők multán irodalmi működése egy igen jelentéktelen epizódjának tekinti. Önéletrajzában is csak annyit emlit róla, hogy „nevét kölcsönözte a vállalathoz.”

1848. október 18-án Petőfi már Erdődről ír s ezek a sorok húzzák az emlitett választóvonalat a levelezésbe. Itt szakad meg a levélváltás irodalmi jellegű része s következik Petőfi és Arany katonáskodása. Bár Arany hamar visszatér Szalontára s Petőfi is nagyobb megszakitásokkal jár a harczban: ezentúl nem érnek rá más dolgaival foglalkozni.

Küszöbön a családi gondok.

V.

A levelezés második, családiasabb jellegű része a folytonosság és más apróbb mozzanatok által kapcsolódik az előbbihez. Az emberek ugyanazok maradnak, csak a viszonyok változnak meg s ahogy az előbbi részben inkább műhelyükbe láthattunk be, úgy itt gondok és rendes hétköznapi körülmények közt élő emberek szinében tünnek elénk.

A két különböző jellegű rész között a választóvonalat Petőfi szerelme és házassága hidalja át.

Petőfi a levelezés kezdetén már ismeri Szendrey Júlit, sőt már túl van a félreértésekből keletkezett első csalódásokon. Mikor először megy Aranyhoz* (* 1847. junius 1.), Erdődről jövet látogatja meg, hol még nem jegyezte el ugyan Júliát, de birja határozott igéretét, sőt a szülők kelletlen beleegyezését is. Aranynál tiz napot tölt, bizonyára beszél szerelméről, s egyuttal külföldi útjáról, melyet azért tervez, hogy könnyebben múljék a várakozás ideje, mert junius 18-iki levelében már minden magyarázat nélkül emliti: „nem megyek a külföldre; nincs annyi lelkem, barátom, hogy Juliskámat oly távol hagyjam, nem lehet”. Arany erre a levélre, hol először emlitődik Szendrey Júlia a levelezésben, bizalmasan válaszolja, hogyha elmarad a külföldi út, Petőfi bizonyára legközelebb Szatmárba rohan s reménykedik, hogy akkor tán megint meglátogatja. Hivja is nagyon, de aztán évődve mondja: „Furcsa azt kivánni Leandertől, hogy midőn Herójához sietve átússza a Hellespontot, a fekete tengerben is kanyarodjék egy nagyot”. Arany jól sejtett, Petőfi csak ügyeit hozza rendbe Pesten, biztositani akarva anyagi helyzetét házassága miatt, aztán Felsőmagyarországba indul, Aranynak London helyett Bejéről ir. Tompa Mihálytól és julius 13-án megint Szatmáron van. Innen irja augusztus 6-án gyönyörű verses levelét Aranyhoz, egyuttal eljegyzését is tudatva vele.Arany meghatottan válaszol: „soha ez igénél jobban nem vártam semmit, mert köztünk legyen mondva, mindig tartottam valamely galibától és konkolytól.” Ugyancsak innen-augusztus 17-én – panaszkodik Aranynak vőlegényi napjai nyomoruságáról. ”Utolsó kinnlétemben - irja apósáról – valami tiz vendég szemeláttára oly hidegen viselte magát irányomban, mint valami jegesmedve, úgy, hogy én tökéletesen jégcsappá fagytam volna, ha mátkám napvilág-pillantásai nem óvnak.” Arany vigasztalja, majd megszeretik, „remény fiú! és jó erkölcs!” és ugyanitt buzgatja, hogy legyen elnéző jegyesével szemben, kerülje az aprólékos szerelmi összezörrenéseket, ezekből élet-halál háború szokott támadni. Takarékosságra is inti, nehány nap mulva ketten lesznek már, nehány év mulva többen és „sajátját tékozolni mindenkinek joga van, de nejét s gyermekeit megfosztani senkinek sincs.” Egyre bizalmasabb lesz kettejük közt a jövő megbeszélése. Petőfi közben szakadatlan dolgozik,de sűrűn irja leveleit Aranyhoz. Arany tréfásan kéri, irjon majd neki a házassága utáni napon, Petőfi augusztus 29-én keltezi levelét szeptember 9-ről „miután rámparancsoltál”. Arany vidám és kedves, itt tünik ki leginkább mennyi meleg érdeklődéssel szereti barátját. Szinte izgatott, szeretne mellette lenni, fáj is neki, hogy vőlegény-kora oly felhős, biztat, tanácsol, vigasztal és főleg várja őket. – Leveleiből kiérezni, hogy egész családja Petőfi házasságával foglalkozik. Gyermekeinek Petőfi arájáról kell mesélnie, kis lánya kedvesen gőgicséli: „lesz szerdán öröm Petőfi bácsinak”, maga pedig költőileg alkalmazza Petőfi vőlegénykorára a megforditott biblia-hasonlatot: előbb kívül tartják a paradicsomon, aztán beeresztik végkép, mintha valamely szilaj csikót bocsátanának virágzó lóherésbe.

A barátság ebben az időben még erősebbé fonódik. „Ha megházasodom, tudósitlak, hányadik mennyországba röpültem” – irja Petőfi. „Aztán jól viseld magadat a mennyországban” – évődik Arany. „Mikor is lesz csak az? Holnap, te Sándor, holnap!”…

Arany még koltói mézeshetei alatt felkeresi Petőfit levelével. Csak pár sor választ kap reá, de október végén Petőfi ifjú nejével együtt meglátogatja Aranyt.

…Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban,

A fővárosban, hol oly hűsen fuj a szél,

Egyet pihenek még kicsi hajlékodban,

Leülök barátom meleg tüzhelyednél.

-  -   -   -   -   -   -   -   -   -   -   -   -   -   -

Itt hitvesed, amott két virgoncz gyermeked;

Gyüljünk össze s üljünk itt körbe mindnyájan,

S tartsunk olyan vidám beszélgetéseket,

Hogy hallgatni még az idő is megálljon.

A hónap végéig maradnak Aranynál, azután feljönnek Pestre. Arany tréfásan leltárt készit nála hagyott dolgaikról s azontúl minden levelében hüségesen köszönti „kedves komaasszonyát”, aki úgy látszik nagyon megnyerte tetszését. Mikor Petőfiné az Életképek „Hölgyszalon” czimű rovatában nehány elmefuttatást ir, Arany nem felejti el üdvözölni a Napló és Ábránd „angyalkedélyű” iróját. Petőfi is ir nejéről, hivja Aranyt, látogassa meg: „rettentő dicsőséges boldog életünk van, de azért nem felejtjük Szalontát, hát ti Pestet? Késziti már komámasszony az elemózsiát az útra?”

Ha életéről ir: mindig megelégedett, boldog. „Úgy élünk, mint a Krisztus, ha egy kicsit szegényecskén is.” Jönnek a márcziusi napok, Arany lelkesedve aposztrofálja Petőfi nejét „a lelkes forradalmi nőt”, ki nem kétkedett szabadságért szerelmét vetni áldozatul. Végre a nyár elején Arany a Nép Barátja miatt felmegy Pestre s Petőfiékhez száll. Itt ismerkedik meg Petőfi szüleivel is, kikről később egy jegyzetében igen melegen emlékezik meg.

Ősz felé Petőfiben már él a forradalom sejtelme. A követválasztások csalódást hoztak neki, bukását keserüen panaszolja el Aranynak, ki szintén vereséget szenvedett. „A haza czudarul van” – irja -, „én hiszem, hogy egy roppant forradalom előestéjén vagyunk”. Arany augusztus végén megint Pestre jön s többször felkeresi Petőfiéket. Elutazása után Petőfi októberben már Erdődről ir, tudatja, hogy katona lett s hivja Aranyt Debreczenbe. Felesége is Erdődön van. Arany azonban nem mehet, Aradra vonul a szalontai nemzetőrökkel, később visszatér Szalontára, megirja Petőfinek nemzetőri szereplését s itt kezdődik a levelezés második korszaka, melynek első része Petőfi fiának születése körül, második része feleségének és gyermekének biztonságba helyezése érdekében iródik.

Petőfit szerelme és házassága derűjében és bajaiban éppoly szeretettel és tisztelettel vette körül Arany, mint ahogy irodalmi pályáján kisérte: örömmel és elragadtatással. Petőfi éppoly őszinteséggel tár fel előtte mindent, családi körülményeit, boldogságát és szenvedéseit, mint amily közvetlenséggel áll mellette irodalmi harczában. Nem csupán irói értékük egyforma tudata, hanem a személyes vonzalom, szivük önkénytelen egymáshoz hajolása teszi eszményivé mindvégig barátságukat…

VI.

„Hősök virágja, Jankó! Meghallod-e az erdődi magány szende fülemüléjét a te hadi pályát dicsőséges Chimborassóján?”… irja Petőfi Aranynak november 24-én.

1848. november hónapja, a szabadságharcz eleje, még csupa győzelem és reménykedés. Uj életerős szabadság bimbózik a hideg télben, Petőfi hitvese pedig már a szive alatt hordja Petőfi gyermekét. Amily hézagosak és rövidek az ezidőben irt levelek, oly vidámak és boldogok mindkét részről. Petőfi csupa csapongó jókedv, Arany csüggedező lénye szinte felolvad a Petőfi öröme boldog megosztásában.

Petőfi Debreczenbe hozza családját, Arany feleségével együtt meglátogatja őket. Petőfi és felesége szülei együtt laknak, békésen, minden harag nélkül. Úgy látszik a születendő gyermek elűzi a fellegeket, megbocsátanak egymásnak. Aranyék pár napig Debreczenben maradnak, aztán sietnek haza s innen Pestre. Deczember 15-én megszületik Petőfi Zoltán, Aranyék azonban csak januárban olvashatják az örömhirt, mikor Pestről hazaérkeznek. „Csak két szót irok: apa vagyok” – írja Petőfi -, „A többit olvasd a fehér papirosról; szintúgy leolvashatod, mint hará irnám”. Aranyék lesznek a keresztszülők, Arany siet is együttörülni barátjával „földi mennyországa második stádiumának bekövetkezésén”.

Azonban amily gyorsan jött az öröm, olyan hirtelenül is mulik el. A szabadságharcz küzdelmei kezdenek rosszra fordulni, Petőfi vissza akar térni a csatatérre. Felesége szüleivel is összezördül ujra, azok hazamennek, neki is távoznia kell, Aranyhoz folyamodik hát,küldje be feleségét nejéhez s aztán ha Júlia jobban lesz, menjenek együtt ki hozzá Szalontára. Arany azonban beteg, felesége sem mozdulhat s igy Petőfi – bár Arany tanácsára maga akarta kivinni családját Szalontára – a nagy hideg miatt meggondolja magát, Vörösmartyékra bizza őket s elutazik.

Arany minderről mit sem tud, Petőfi nem irja meg neki elhatározását s igy azt hiszi, megharagudott rá. Választ nem kapván, Petőfinének ir, s ez a levele mindig erős bizonyitéka marad meleg baráti szeretetének. Mennyi félelemmel és szomorúsággal beszél a kettejük közt fennállt jó viszony esetleges megszakadásáról! Milyen szeretettel panaszkodik Petőfire, amért az levelét válasz nélkül hagyta. Csupa szeretet és ellágyulás ez a levél, mentegetődzés, szorongás a baráti érzés megszünése miatt, elnézés és gyöngédség, bizalom és reménykedés.

Csakhamar meg is jön a megnyugtató válasz. Petőfi, mint futár, visszatér Debreczenbe, rövid levélben tisztázza magát, mert rövid az idő s gyorsan repül a boldogság szárnyain. Gyönyörüek a levél befejező sorai, hol családi életéről ir, melyet sohasem talált még ily édesnek, mint most, mikor „elmult csaták után és uj csaták előtt” ölelheti feleségét és fiát. Következő levelében ujra kéri Aranyt, vigye családját Szalontára, mert ő megint táborba száll, mire Aranyné elhozza Debreczenből Petőfinét, Zoltánt és annak dajkáját, kik aztán májusig náluk is maradnak.

Petőfi ezalatt Bemet kiséri az erdélyi hadjáratban,majd őrnagyi kinevezése megerősitése miatt Pestre indul, de előbb Szalontát érintve Debreczenbe viszi feleségét. Fia Aranyék gyámkodása alatt marad Szalontára, kik igazi szülői szeretettel veszik körül a gyenge gyermeket. Ennyi felelősséget is csak Arany tudott elviselni Petőfivel szemben.

Ezentúl Petőfit egyre érik a csapások. Szülei halálát* (* Apja 1849. márczius 21-én, anyja május 17-én halt meg.) Debreczenben tudja meg, Pestre siet, innen ir Aranynak, fájdalmas hangon tudatva vele a „legszeretettebb” szülők kimulását. Arany gyöngéd részvéttel osztozik fájdalmában, mélyen hat rá a csapás s szeretetteljes sorokban vigasztalja barátját. Ugyanekkor tudatja vele fogalmazónak való kineveztetését is s kéri, jöjjön el Zoltánért, mert neki Debreczenbe kell mennie. Petőfi le is megy Szalontára, azonban már nem találkozik Aranynyal, mert időközben Debreczenbe vette nyakába „a nem ismert jármot”. Visszajön Pestre s itt az egész junius hónapot együtt tölti Aranynyal, ki a kormánynyal együtt jön fel Buda visszafoglalása után. Itt még együtt hirdetnek Kossutzh biztatására népgyülést, de Arany hazasiet, mert övéit veszélyben érzi. Petőfi elkeseredése közben egyre nő, összevész katonai feljebbvalóival, a népgyülés, melyen Kossuth biztató beszédet mond, összeesik a kormány csüggesztő nyilatkozatával, hogy elhagyja Pestet, - szóval Petőfi elkeseredve Jászberénybe vonul családjával Orlayékhoz. Innen irja utolsó levelét Aranyhoz s mikor Bemhez indul, Ugrán keresztül megy és nem Szalontán. Az ugrai pappal még izen Aranynak s ez baráti rágondolásának utolsó fellobbanása. „Sietett meghalni” mélázik Arany Petőfi utolsó leveléhez irt jegyzetében.

A levelezésnek ez a része világitja meg Arany baráti szeretetét a legmelegebb sugarakkal. Ebben az időben, mikor fegyverek csengtek mindenfelé, a nap vérben nyugodott le s a hajnal csataterek felett borult szét,mikor bizonytalanság, félelem és szorongás ülte meg a sziveket s az önzés sokkalta nagyobb volt, mint bármikor: Arany nem hagyja el barátját, hogy jobban segithesse a saját maga boldogulását.

Ezek a levelek mindig tanubizonyságai lesznek a nagy szivek önzetlen összehajolásának. Kishitű ember elhagyja a sülyedő hajót, alázatosan rimánkodik, félve könyörög s kegyelemnek tekinti a legkisebb jóindulatot is. Petőfi büszkén kér s Arany nem hoz áldozatot, mikor a kérést teljesiti, mely ha az is: nem tünteti fel legalább annak. Érintkezésük itt egyuttal barátságuk próbája is, s Aranynak pillanatnyi elborulása, a szelid harag, melylyel hütlen barátját korholja, igazán megható. „Csalódik” – irja barátjáról Petőfinének -, „ha azt hiszi, hogyha barátomnak neveznem nem szabad, kitörli belőlem a szeretetet, melylyel rajta az ábrándozásig csüggök.”

A szeretetet – mondja Arany egyszerüen, pedig ez a szeretet a rajongásnál, az imádásnál is mélyebb és igazabb volt. Kortársai közt jóformán ő volt az egyetlen igaz, bizalmas megértője Petőfinek; szivében hiven tükrözte annak nemes alakját, ki ha belepillantott ebbe a hüséges, magyar szivbe: folt nélkül láthatta benne önmagát, szeretettel, megbecsüléssel elboritva. Ez a szeretet oszlatta el Petőviben az önvádat, kinek nehéz volt kérni, ez a szeretet virasztott barátja gyermekének bölcsőjénél s ez fonta körül kegyeletes sugárral a szülői ravatalt. Ez a szeretet követte hűséges kitartással Petőfit szilaj útján, bizó reménykedéssel ragyogott le rá a harczok forgatagában, s ez világolt könnyekben megtört fényével a segesvári csatatér ismeretlen sirja felett…

VII.

Petőfi egy kortársával sem élt oly benső érintkezésben, mint Arany Jánossal. Mint láttuk, számos külső körülmény, irányuk azonossága, fegyvereik egyenlő ereje s személyes rokonszenvük kapcsolta őket egymáshoz, lelkületük és vérmérsékük különbözősége ellenére is. A két költő, a két család ismeretségük alatt soha egy perczre nem távolodott egymástól s mindkét részről bőven nyilt alkalom baráti szeretetük bizonyitására.

Ám a szokásos vonzalmakból sarjadó gyöngédségnél, segitségnél és támogatásnál sokkal fontosabb Petőfi erős hatása Arany költői termékenységére. Nem költészetére, vagy költői irányára, hisz Arany e tekintetben sokkal erősebb volt, hogysem komolyabban befolyásolni lehetett volna. Pusztán a költői termékenységre való hatásról van szó s ez az egy mozzanat az csupán a két költő barátságában, ami nem kölcsönös. Petőfit sohasem buzgatta Arany, ő biztos öntudattal dalolt s alkotóereje páratlan az irodalom történetében. Arany hamar csüggedésre hajló természete azonban megkivánta a kivülről jövő biztatást. Bátortalan volt a végzendő munkával szemben, kedve és bizalma inkább az alkotás hevében érett meg, mikor már belekapott a dologba. Szíve mélyén erős érzések vivódtak benne, a sok csalódás habozóvá, töprengővé tette. Gyönyörüséggel nézte Petőfi fiatalságát, vérmes reményeit és vele érzett. Barátja minden érzésének csiráit megtalálhatta magában is, de a tépelődés és az önbizalmatlanság burokjában. Épp ezért Petőfi itéletét az önmérséklés és a meggondolás annyi erejével, mint Arany, senki sem hallgatta meg kortársai közt. Meghajlott a szeretetében és gyülöletében, valamint önbizalmában sokszor túláradó Petőfi előtt. Tisztán látta barátja költői nagyságát s a baráti szeretet minden elfogultsága nélkül hitt benne és rajongott érte.

Mindezt nem átallja maga sem bevallani. „Hányadik tette volna azt irányomban, amit te tettél? – mondja egyik levelében. „Fölkeresed rejtekében az egyszerű verselőt, buzditod, ösztönzöd a rögös pályán s hogy el ne tántorodjék, hogy ne zúgolódjék sorsa mostohasága ellen, baráti kezet nyujtasz neki. Ezt csak Petőfi Sándor tehette, kivüle más senki.” „Dicsérnek téged még a csecsszopók is.”

Ez a baráti kéz sokszor veri szét a felhőket Arany egén, sokszor emeli fel Aranyt csüggedéséből elborulásaiból. Meggyőződésének ereje mindig jó hatással van Aranyra. „Azt kérded leveledben, hogy nem lenne-e chimaera a népi szellemben és nyelven irt komoly éposz? Meghiszem, hogy nem; és nagyon jól teszed, ha minél előbb belekapsz. Csak királyt ne végy hősödnek, még Mátyást se. Ez is király volt s egyik kutya, másik eb.”

Arany megérti a titkos ösztönzést, de elháritja magától a kötelességet: „E feladatot, a ma élők közül, csak te birnád meg; én csupán figyelmeztetésül emlitettem. Egy ily époszt remélem vérré tanulna a nép s buzgóbban énekelné azt, mint az olasz matróz Gerusalemme Liberatáját; a nemesi rend (talán) elszégyelné magát, átvenné a néptől, mint most a népdalokat s lenne a költészet nemcsak az „irástudók és a farizeusok”, hanem a nemzet költészete.”

Ime mennyi szerénység, hála és ragaszkodás.

Ismeretes, hogy Petőfi ösztönözte legtüzesebben Aranyt a Toldi trilogia megalkotására. Ugyancsak félve nyult Arany balladai tárgyakhoz is. „Fejér László forma balladákban kellene próbát tennem, azok lapban is adhatók volnának és mégis ellenemben maradnék.” Arany úgy irja, hogy „kellene”. Csaknem azt kérdi „tudnék-e”? Petőfi rögtön érzi, hogy „kell”. Tudja barátja rátermettségét s meggyőződéssel irja: „Nem cselekszel bölcseség nélkül, ha afféle balladákat irsz, mert azoknak nemcsak szükében, hanem pláne teljes hiányában vagyunk.”

Más alkalommal Arany ismét csüggedezik. „Mióta elmentél, keveset dolgoztam. Akkortájban irtam egynéhány verset, de rosszak, mint a vaczkor, alig akad bennök valamire való egypár. Nem megy nekem a lira, az ömlengések kora elmult tőlem, vén vagyok.” Petőfi rögtön  válaszol: „A szavadra tökéletesen elhiszem, hogy silányok azok a versek, hanem azért csak ird le őket és küld el nekem, mert két orr többet lát.” Arany csak tovább emészti magát: „aztán meg hol is vennék én lirai lelkesedést?” És ime később élete alkonyán, maga is ráczáfol erre a kijelentésre, mikor a Tölgyek alattal a legszebb lirai költemények sora indul meg tőle s halála után az Őszikékkel, mint par excellence lirikus áll az ámuló közönség előtt.

Arany Wesselényi Miklós bárónak akarja ajánlani Murány ostromát „Isten látja lelkemet nem philiszterkedésből,v agy spekulátióból. De ha ezen igy is hizelkedés és tányérnyalás szine látszanék, hagyjuk el. Téged teszlek benne legfőbb tribunálnak, honnan nincs apelláta.” Petőfi szenvedélyesen kikel az ajánlás ellen: „… hadd el, hé, vagy ajánld Wesselényi inasának vagy kanászának, azt nem bánom, de Wesselényi akár milyen derék ember, csak nagy úr, hiába, és a poéta nagy úrnak ne ajánlgassa semmiét, vagy a versét legalább ne, ha más valamit ajánl is neki.” És Arany szó nélkül elhagyja az ajánlást.

Helyette Petőfinek ajánlja a Toldi estéjét és lemondóan kéri: „Ezt igénylem barátságodtól, annyival inkább, mert, úgy lehet ez utolsó költeményem s ha ezt el nem fogadnád, nem lenne alkalmam mást ajánlani neked.” Erre azonban Petőfi se tudja türtőztetni haragját: „Mi a mennydörgő mennykő jutott eszedbe azt mondanod, hogy Toldi estéje utolsó munkád? Öcsém, a te fejedben még igen sok van, és ha majd szép szerével mind azt ki nem bocsátod, majd kiverem én, ne félj, akár bunkósbottal, akár kalapácscsal, amit választasz. Nekem pedig affélét többé ne irj, mert mindazon leveleidet felbontatlanul küldöm vissza.”

A felhozott példákból eléggé látható, mennyi erővel tüzelte Petőfi Aranyt tervei megvalósitására, félbehagyott munkái befejezésére, szóval bizó és lankadatlan költői termelésre. Hol korholva, hol dicsérve, de mindig buzdit. Jól esik neki, hogy az ad a szavára és valljuk meg, tanácsai sohase rosszak, néha kissé erőszakosak, de mindig szivből fakadók. De bármennyire is kiméletlen volt azokkal, kik nézetei helyességét vitatni merték: egyet mindig megkövetelt alattomban, hogy tanácsait csak meggyőződésból szabad követni. Sem baráti szeretetből, sem szivességből nem fogadott el helyeslést vagy csatlakozást, ő a meggyőződés erejét akarja látni. Arany mindig érezte ezt, mikor azonban az Életképek munkatársa lesz Petőfi ösztönzésére, megfeledkezik erről, segiteni akarja barátja kedvencz gondolatának az irodalmi triumvirátus megalakulásának lehetőségét, mellé áll s azt irja: „én kedvedért Jókaihoz csatlakoztam s ha tüzes vasvillát köpdösnek is érte rám: megállok.” „Jókaihoz a kedvemért csatlakoztál. Quo jure a kedvemért? – méltatlankodik Petőfi válaszában. Az én kedvemért ne tégy semmit, édes öcsém, effélét legalább ne.”

Ebből is látható, hogy Petőfi nem volt erőszakos Aranynyal szemben, ha nem is tudott mindenkor egyformán hatni rá. Csak a szeszélyt gyülölte, de tiszteletben tartotta a meggyőződést, a szegény és becsületes emberek meggyőződését. Aranyt épp oly nagyra tartotta, mint az őt. Zoltán fiáról irva annak életrajzában azt mondja; „Keresztapja Arany János, a világ egyik legnagyobb költője s legbecsületesebb embere.” Ő nevezi el Aranyt Homér-Arany Jánosnak s első találkozásuk után e hatás alatt nem ömleng, nem ir hosszan dicsérő sorokat, csak ennyit mond: „Imádott Jankóm! A te lelked a Krisztus lelke volt…”

VIII.

Láttuk Petőfi és Arany barátságának mélységét, megismertük annak okait, fejtegettük egymáshoz való viszonyuk sajátosságát s végigkisértük – levelezésük révén – irodalmi és családi összeköttetésüket benső megvilágitásban. Mindenesetre nem érdektelenmás szempontból is foglalkozni a levelezéssel, mint irodalmi levélváltással, melynek nemcsak belső tartalma, de külső formája is irodalmi értékű.

Nagy emberek leveleiben mindig találhatunk bizonyos elfogultságot, némi akaratlan titkolódzást. Ennek gyökere abban a körülményben rejlik, hogy a legzárkozottabban élt élet s a legtitkosabb érzések kapujánál is ott kezdődik a nyilvánosság, a tömeg kiváncsisága. Az utókor sokszor kegyeletlen búvára minden lelkiismerefurdalás nélkül hatol be a nagy elődök magánéletébe s igy sokszor megeshetik, hogy egy benső magánlevelezés révén más megvilágitásba kerülhet valaki, mint ahogy lelkületét nyilvános szereplései után következtetve elképzeltük. Minden levél hajszálnyi rés a lélek titkos érzéseit rejtő ajtón, melyen incselkedő napsugárként szürődik át egy-egy kutató szem kiváncsi tekintete.

Petőfi és Arany levélváltásában sem elfogultságot, sem titkolódzást sem találhatni. Mindkettő annyi nemes közvetlenséggel irja sorait, amennyi közvetlenségig csak egy önmaga és a nyilvánosság közt teljes harmóniában élő ember tud felemelkedni. Hogy e leveleket valaha mások is olvashassák, arra gondolni Petőfinek nem volt ideje, Aranynak nem volt bátorsága. Őszinteségben egyik sem áll a másik mögött, elfogulatlan, benső varázs reszket a sorok között, odalehelve a pillanat ihletében. Komoly tartalmú megbeszélések, vidám, röpke tréfálkozások, elborulás és szelid öröm váltakozó képei ezek a levelek. A külső, csiszolatlan forma, az irásközben jött ötletek válogatás nélkül való felhasználása, átszőve a kedély minden elképzelhető melegével,- ezek teszik oly vonzóvá mindenelmélyedés nélkül, már első olvasásra is ezt a levélváltást.

A levelek stilusa teljesen azonos Petőfi és Arany irodalmi irányával. Petőfi stilje heves, csapongó, költői képekkel, hasonlatokkal átszőtt, Aranyé nyugodt, erős nyelvbeli készségű, de néha keresettebb. Petőfi mindig tisztában van azzal, mit akar írni, tömören, röviden adja elő mondanivalóját s olyan hatással van ránk, mintha mindig sietnie kellene. Arany nagyobb gondot fordit levelei külső formájára, tartalmuk belső szerkezetére. Úgy tetszik, mintha tovább dolgoznék rajtuk, itéletében körültekintőbb, vélemény-nyilvánitásában óvatosabb. Aprólékos gonddal rakja el és jegyzetezi Petőfi hozzáérkezett leveleit. Bőven van ideje jól meghányni-vetni magában, mi érdekli barátját, mi esik neki jól s csak akkor ül iróasztalához. Sokszor Petőfi négy-öt soros leveleire is illő részletességgel válaszol, elmondja gondját-baját, apró falusi nyomoruságait, de mindig kedvesen, nyugodtan, ha csüggedezőn is.

Petőfi levelei tagadhatatlanul ötletesebbek, hangjuk közvetlenebb és érdekesebb, tartalmuk többet mondó, frissebb benyomású és változatosabb. Nem szabad azonban felednünk, hogy Petőfi lirai természete a levelezésben is hálásabb anyagot hord össze és sokszor fiatalos meggondolatlansága mindenesetre rokonszenvesebb az olvasónak. De meg több benyomást is gyüjthetett magának és érdekesebb környezetben élt, mint Arany, tekintetbe véve bolyongását, vándor-életét.

Petőfi lelkesedve, örökös tüzben, alkotási vágyban égve járja végig Magyarországot. Ünneplik mindenfelé, ismerik mindenütt. Mindennap más emberek közt, más vidéken, szakadatlan változatosság közt, uj és uj benyomásokkal gazdagabban rohan tovább s pillanatra megpihenve még izgatott érzésekkel szivében leszögezi mondanivalóját egy Aranyhoz irt levelében. Természetesen megérezni még a levélbeli sorokon is külső élete mozgalmait. Ezt a lelkesedést, a képzeletnek szeszélyes játékát, a friss és zajló élet benyomásaiból fakadó költői reflexiókat hiába keressük Aranynál. Ő Szalontán él, mi éppenséggel nem irodalmi központ, legfeljebb egy tűzvész, egy követválasztási mozgalom hoz némi változatosságot, különben „a templom falát rakják, a dinnye leragyázódott, a város házát kimeszelték, az országutat megkövecselték, a szőlő érik”. S ha már vándor-életről beszélünk, tegyük hozzá azt is, hogy a levelezés tartama alatt Arany csak egyszer ir máshonnan, mint Szalontáról: Aradról, mikor oda a nemzetőrökkel szolgálatra megy. Viszont Petőfi harmincznégy levele közül csak tizenöt szól Pestről, a  többi Debreczenből, Szatmárról, Erdődről, Bejéről, Lugosról, Koltóról, Szalontáról és Mezőberényről.

A leveleik közötti különbséget tulajdonithatjuk még lakóhelyeik más és más jellegének is. Petőfi állandó tanyája mégis csak Pest, hol a forradalom előtti hónapok lázas mozgalmai költői életéhez pompás hátteret szolgáltattak. Ha az akkor idők Pestje a többi nyugati városhoz mérten kisszerű volt is: lakói egy főváros lakói voltak. Petőfi leveleiben minden utógondolat nélkül ugyan- de érezteti nagyvárosi felsőbbségét. Kedélyesen leöcsémezi Aranyt s lépten-nyomon talál valami kifigurázni valót annak vidéki helyzetén. Arany maga is igyekszik mulatságossá tenni a szerény falusi jegyző látókörét, csöndes humorral aranyozva be hétköznapi gondjai szürke fonákságait. De úgy komolyságuk,m int vidám tréfáik mindig szeretetteljes szavakban olvadnak fel s a megbántás vagy a megbántódás fogalma ismeretlen mindkettejük előtt.

Petőfi felsőbbségi tudata magyarázza meg azt is, hogy Arany föltétlen alkalmazkodása sohasem volt kezdeményező erejű; minden uj terv, ujkérdés felvetése Petőfitől indul. Arany levelei úgyszólván mind válaszok. Ha Petőfi jókedvüen ir, ő is vidáman felel. Mikor az verses levéllel keresi fel: ő is kötött formában válaszol. Arany levelei hosszabbak, terjengősek s kontemplativ természetéből kifolyólag sok bennük az elmélkedő rész. Ő itt is, mint költészetében, inkább nyugodt elbeszélő erejével hat, a szalontai tűzvész leirása oly hű, művészi egész, hogy szinte érezteti a csapás nagyságát és borzalmait. De némikép gyöngiti levelei művészi hatását valami csöndes, kesernyés hangulat, mi jegyzői helyhezkötöttségének tulajdonitható. Sokszor elborong, hol csüggedezve, hol gúnyosan lenézve önmagát falusi erkölcseiért. Máskor meg, mikor Petőfi egy-egy szenvedélyesebb levele feltüzeli egyszerü magányában: csöndes irigység fogja el, szeretne „Felhőket” irni s meghatva nézi barátja diadalmas pályafutását.

Életkor, vérmérséklet mindkettejüknél teljesen különböző volt. Arany már révben volt,  mikor Petőfi első levelével felkeresi, boldog feleség és vidám gyermekek környezték. Petőfi ekkor éli nagy szerelme első vivódásait s épp oly hősileg küzd családi boldogságáért, mint irodalmi czéljaiért, vagy hazája szabadságáért. Egyiket sem árulják olcsón, irodalmi nagyságot, nemzetek szabadságát drágán kell megfizetni, - épp ily drága sokszor az egyén boldogsága is. Petőfi leveleit már szerelmi vonatkozásai is részben föléje helyezik Aranyéinak. Röpkén odavetett, látszólag jelentéktelen megjegyzésein boldogságáról, vagy boldogtalanságáról, nem lehet könnyelmüen és felületesen átsiklanunk. Ő vágyott a családi boldogságra s amíg nem érte el: másoknál gyönyörködött benne. Nemcsak Aranyt magát szerette, de szerette családját is, feleségét, gyermekeit. Arany Laczival eljátszik,  mikor először fordul meg Szalontán, bájos gyermek-verset is ir neki. Úgy a gyerekeket, mint az asszonyt mindig köszönti, tiszteli, csókolja. Jól érzi magát Arany családjának körében. Kerényi Frigyesnek irva lelkesült elragadtatással „élete legszebb napjai” közé sorolja a náluk töltött hetet.* (* „Egyfelől a komoly vidámságú családapa, másfelől a vidám komolyságú családanya s előttünk a két fecsegő, virgoncz gyermek, egy szőke leányka s egy barna kis fiú… ilyen koszorú övezi szivemet.”) Másokkal szemben azonban nagyon tartózkodó Szalontán, csak az egy Balogh János tetszik neki, ki Aranynak is jó embere. Balogh mulat is velük Szalontán, sőt később Debreczenbe is bejön Aranynyal s ott a „Biká”-ban rövid tréfás versekkel csipkedik egymást, melyeket ott rögtönöznek.

Arany ugyanily meleg érzésekkel érez Petőfi családja iránt. Tiszteli Szendrey Júliát s bár tréfálkozva néha megemliti félelmét, hogy a házasság véget vet barátságuknak, Petőfi verses levelére irt válaszában komoly meggyőződéssel mondja:

… A barátság kis szövétneke

Halvány világgal ég a szerelem

Máglyája mellett: de mit bánom én!

Hogy el nem alszik, arról meg vagyok

Győződve, mert hisz tűz nem olt tüzet,

Sőt jobban éleszt…

Ugyanitt megható szeretettel könyörög barátja boldogságáért:

Mennybeli Isten, édes Istenem!

Adj annak a szegény Sándornak immár

Adj valahára állandó tanyát.

Személyes érintkezésük éppoly benső, mint amilyen levelezésük. A néhány szemtanu elbeszéléséből* (* Kolozsváry Aladár: Petőfi Szalontán.), valamint Petőfi „Arany Jánosnál” czimü költeményéből méltán következtetjük, hogy együttlétjeik boldogok voltak. Arany engedékenysége bizonyára jótékonyan hatott itt is Petőfi hevességére s kölcsönös szeretetük ötszöri találkozásuk alatt nem veszitett erejéből.

Egy azonban bizonyos: kimutatni, szóval és cselekedettel bizonyitani ezt a szeretetet Aranynak több alkalom kinálkozott. Épp ezért azok az okok, melyek Petőfi leveleit érdekesebbé teszik javarészt külső körülmények, az életviszonyok változatossága, az ifjuság, a szerelem, a zajosabb – nem szerencsésebb, csak fordulatosabb – életút, a szabadságharczban való élénkebb részvétel. Ehhez járul a lírai kedély és a hevesebb vérmérséklet, mely az irónak mindig szerencsés fegyvere marad. De ha külső formák, továbbá az olvasóra gyakorolt hatás tekintetében Petőfié is az elsőség: belső, igaz értékben mindkettőjük levelei egyenlők, ahogy baráti szeretetük mélysége közt sem tehetünk különbséget.

S hogy nemcsak egymás vonzalmát, de vonzalmuknak kézzelfogható bizonyitékait is mennyire becsülték: mutatja az, hogy hiven megőrizték egymás leveleit. Arany több jegyzetet is irt hozzájuk a maga számára, javarészt 1858-ban s halála után mindent megtalálták hagyatékában. Petőfi, bár eléggé hányatott életet élt, szintén gondosan eltette Arany leveleit, melyek később más irataival együtt, Petőfi Istvánhoz, majd ennek hagyományaképp a Nemzeti Muzeumba kerültek. Igaz, hogy egy-kettő mindegyiküknél elkallódott, igy mindjárt Arany legelső prózában irt levele Petőfinél, de az igy támadt hézag oly jelentéktelen, hogy bőven pótolja hiányukat a meglevők jóformán teljes hatása.

IX.

Petőfi és Arany levelezésének irodalmi méltatásánál meg kell még emlékeznünk humorukról is. Amint csapások és küzdelmek közt járva jelenük nehézségeit s jövőjük terveit megosztják egymással, úgy jókedvüket is Pazar bőkezűséggel ragyogtatják fel egymás viditására. Természetes, jó kedélyből fakadó, igazi magyar humor az, mely a levelek sorai közt felcsillan. A „Helység kalapácsa” és a „Pázmány lovag” fölényes, nyájas humora, mely boldog óráik verőfényéből táplálkozik s teljesen egyéni, más és más mindegyiküknél.

Arany humora végtelenül szelid és mély. Tréfái sohasem bántók, gúnyolódásai ha csipősek: önmagát érik, másokkal szemben szelíd, engedékeny, mélabús. Petőfi önmagát ritkán teszi tréfa tárgyává, nála a vidám ötletek ritkán vonatkoznak személyre s ha igen, úgy barátj az áldozat. Ha kiméletlen is néha, de mindig találó és elmés; gúnyja erős, szatirája maró, de jókedve édes, verőfényes, mint a tavaszi nap.

Jó kedvük, derült hangulatuk a tréfálkozás pillanatában végtelen sok változatban tör ki belőlük. Mennyi variáczió például a megszólitásban: Lelkem Aranyom! Imádott Jankóm! Aranyosszájú Szent János Barátom! Kedves Aranyom Barát János! Bájdús Jankóm! – viszont Aranynál a kedves Barátomon és kedves Petőfimen kívül: Isteni Sandrim! Kedves ándorkám! Sándorcsám! stb. Különböző aláirások. „aki tavaly voltam”, „tudod már ki”, majd megint rövid tréfás angol levél, mint John Stibli „shoe-maker and poet” ír „lord Krumpli Arturhoz”, vagy egy tréfás költemény pompás rimekkel, a humor ezer szinével, tréfájával, csipkelődéseivel megirva:

Imádott barátom, jó Petőfi Sándor,

Szives üdvözlését küldi ime Jean d’or.

Vettem oh nagy férfi, ostoba leveled,

De azért nem mondom: hujj ki! vagy le veled;

Mert nem üres hólyag és nincsen ebbe szél,

Kedves ostobaság mind,a mit e beszél,

És a sok giz-gaz közt, ha ugyan jól értek

Van sok szép kaláris, s több ily becses értek!

Vagy milyen szeretettel csúfolják egymást, mikor Petőfi „capitaneus” Arany „köz-nemzetőrrel” évődik, hogy melyikük szagolt előbb puskaport. Vagy mikor Petőfi Pestre hivja Aranyt, szinte látja úti készülődését s derült gúnynyal irja: „Siessen, kedves komámasszony, az Isten áldja meg avval a libapecsenyével, a sonkával és pogácsával… Laczi te meg ne pityeregj aztán, ha eljön az apád, lásd Julcsa nem sir, hiszen nem lesz itt apátoknak semmi baja, legföljebb a pénzét lopják ki a zsebéből, az megesik az ostoba falusi emberen. Azért öcsém Jankó, sok pénzt ne hozz magaddal, beéred egypár száz pengővel is.” Jön aztán levél nagy hajtásos papiron, komolyan lepecsételve, benne csak ennyi: „Mért nem irsz, Jankó?” Arany erre szinte nagy papiron ennyit akar válaszolni: „Csak”, de aztán mégis hosszú levél lesz a csak szócskából. Szójátékok, vidám ötletek, majd Arany csöndes elkeseredései a humor megvilágitásában, ezer tréfa, élcz egymásra, másokra, önmagukra, kápráztató vegyülékben, szinben és változatban kergeti egymást. Petőfi angol-magyar levelet is ir:”My dear Dzsenkó! Aj em itthagying Debreczent…” Arany Szalonta helyett Schweinhausent ir levele fölé, szóval jókedvük ezer formát és alkalmat talál a megnyilatkozásra.

Arany gúnyja: önirónia, Petőfié kiméletlen, büszke és félelem nélkül való. Ha humorról van szó, Arany jobban meglátja a dolgok komikumát, viszont a gúny Petőfi eleme. Nem kimél senkit s nem hallgat el semmit. Aki csak egy parányit is ellenszenves neki: kegyetlenül nevetségessé teszi s nem törődik vele, ha érzékeny pontokat is érint. Mennyi gúny abban a pár sorban, mikor Tompáról, mint Gömör vármegye csillagáról ír, vagy mikor később már nevén sem nevezi, csak „más ember levelének” mondja az irását. És mennyi mélységes, megvető lenézés ott, hol a népgyülésről irva igy nyilatkozik a kormányról: az napon, melyre hirdettük a népgyülést, amelyre föllovalt volt bennünket Kossuth, hogy fanatizáljuk a pesti népet a főváros környékén vivandó véres, elhatározó, utolsó leheletünkig tartó csatára, hol Kossuth maga is jelen lesz, s ha kell, meghal Pest romjai alatt stb. mint ő maga mondá: ugyanaz nap adta tudtára a kormány a fővárosi népnek – hegedűszóban persze -, hogy esze ágában sincs Pest környékén harczolni még kevésbbé otthagyni becses fogát, hanem az első bokor zörrenésére el fog eblábolni világtalan világig, hol Árpád óta nem volt ellenség, s hol hazamentő irhája nagyobb biztosságban lehet.

Aranynál ilyen jellegű kifakadást sehol nem találunk. Ő sokkal tartózkodóbb volt, szelidebb, engedékenyebb, ő inkább tűrt, elnézett és megbocsátott, csak megbántani nem akart senkit. S épp ez a szelid természete magyarázza meg azt, hogy mért fájt neki annyira, például, Petőfi és Tompa összezördülése. Mert érzékenyen, fájón érintette őt minden harag s épp két olyan ember széthuzása, kik hozzá közel állnak s egy költői terv dicsőséges kivitelében segitik. Igaz, hogy ő jó viszonyban maradt mindegyikkel, de szerette volna, ha, kik az ő barátai: egymásnak is barátai. Mennyivel nagyobb költő volt, mint Tompa és mégis, mialatt Petőfi folytonosan szidja Tompát, ő soha nem nyilatkozik válaszaiban fölényesen róla, mindig csak a legnagyobb szeretet hangján, dicsérőleg, elismerően. Nem erélyes, nem követelődző senkivel sem, csöndes, derült komolysággal nézi a világot s ha néha valamiért meg akarna neheztelni Petőfire, még akkor sem tud haragos lenni, inkább lehangolt, csüggedező.

Mentül jobban foglalkozik az ember lelkületük, egyéniségük különbözöségével, annál jobban tudja tisztelni végtelenül békés, hüséges és őszinte vonzalmukat. Humoros hangulataik pillanataiban sokszor teszik nevetségessé egymást, a gúny fegyverével sokszor élnek egymás ellen,de sebet soha nem ejtenek egymáson.

X.

Az eszményi, költői barátság, mely egyuton járó embereknél oly ritkán irigység nélkül való, Petőfit és Aranyt erősen, meglazulás nélkül fűzte össze mindvégig. S ha igaz, hogy van barátság, mely a siron túl is tart, úgy az ő barátságukra csakugyan ráillik ez a mondás. Szeretetüknek, egymás megértésének gyönyörü emléke levelezésük, de költészetükben is maradt visszhangja büszkén hirdetett összetartozásuknak. Több költeményük szól egymásnak és egymásról, sőt Arany költészetében- Petőfi halála után – többé-kevésbé állandó motivumnak mondhatjuk a barátság éveire való visszatekintést. Egyik-másik versében csak halvány vonatkozást találhatunk, máshol azonban tisztán és mélabúsan csendül a visszaemlékezés hangja kegyeletes, ábrándozó megindultsággal. A csöndes öregség derüjében, az őszikék virágzásakor eltünt ifjuságon és régi nótákon merengve nemesebben és tisztábban, mint valaha, tünik fel Petőfi alakja Arany előtt. Döbbenve ismeri fel keze vonását egy-egy során, hasonlatán s hálásan könnyezi meg emlékét, mely annyira összeforrt élete legderültebb korszakával: a szalontai évek boldog elégedettségével.

Petőfinek négy verse áll vonatkozásba Aranynyal: a verses üdvözlő levél, az „Arany Laczinak” czimű költemény, gyönyörü hexameteres költői levele és az „Arany Jánosnál” czimü vers, melyet mézeshetei után írt Szalontán, mikor feleségével ott tartózkodott.

Üdvözlő leveléről már volt szó; az Arany Laczinak irt vidám gyermek-vers is rendkivül népszerű. Költői levele egyike e nemben a legremekebb költeményeknek. Eljegyzése után irja; elején kedvesen korholja Aranyt,mért nem ir, majd családjáról kérdezősködik, feleségéről, a barna Lacziról, a szőke Julisról:

… Hát a kert, hogy van, amelynek

Rózsáin szemeim sokszor függének, amig a

Messzeröpült lélek hivemhez vitte szerelmét.

És a csonka torony, mely a harczoknak utána

Most szomorún hallgat gyér fű koszorúzta fejével,

S várja jövendőjét, mely lábát ráteszi s akkor

Összeomol, mint a koldús, ha kikapja kezéből

A mankót a halál… áll még a gólya fölötte,

Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe?

Mindenről akarok mi nekem kedves vala, tudni.

Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek

Mindig eszembe volt, bár nincs mit rajta csodálni;

A veletek töltött kor tette szivemben örökké.

S jártam azóta magas, fényes paloták körül, ahol

Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben

Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép.

Házasságát is itt tudatja Aranynyal s keserüen gondol arra, hogy hivatalt kellene vállalnia, mert uradalmai után nincs jövedelme. A hivataloskodás gondolatára összeborzad, nem, inkább megelégszik a pusztai gyeppel, csak szabadon járhasson viharban, záporesőben. Ezzel a gondolattal kezdi a szabadságot dicsőiteni, belekap a lant idegébe s dalára szörnyetegek és tündérek jönnek elő s mind vele dalolják a szabadság harsogó himnuszát, a szolgasereg térdre hull és

Kik már meghaltak: poraik reszketnek a sirban.

„Arany Jánosnál”czimű költeményében ismét barátja családját, családi életét, kedves egyszerüségét dicsőiti. Irigyli békés magányukat, szeretne velük élni, mindentől távol s talán elfeledve, úgy, hogyha a dicsőség néha meglátogatná barátját s őt is ott találná, azt mondhassa neki. nem tudom, kihez van szerencsém. Itt azonban ismét tűzbe jön, nem, nem tudna magányban élni, hisz eleme a harcz, visszatér a küzdelembe s nem engedi elfoglalt terét, ha sárosan, véresen is esik el ott.

Tüzes hangú, lelkes költemények ezek, azzal a hévvel, erős ihlettel és büszke önérzettel megirva, mely Petőfinek állandó költői sajátsága volt. Bármennyire is mondhatjuk magánjellegüeknek őket, amennyiben a bizalmas rágondolás és a baráti együttlét hangulatából fakadtak,mégis bizonyos általános érzés dicsőitésébe olvadnak át: a szabadság, a szerelem, az elvonultság, a meg nem alázkodás eszméjének és erényének dicsőitésébe.

Aranynak- Petőfi életében- csak két költeménye áll vonatkozásban barátjával. Mindkettő válasz annak üdvözlő, majd költői levelére. Az előbbit Arany nem becsülte sokra, nem is vette föl összegyüjtött költeményei közé; az utóbbit részben ismerjük már, meleghangú, pompás jambusokban irt költői levél, hol ódai szárnyalású, hol kedvesen enyelgő; lelkes szerencsekivánat Petőfi eljegyzési ünnepéhez.

Petőfi halála után azonban Arany lantján fájdalmas hangok sirnak fel az elköltözött barát után. A tőle kapott költeménykötet czimlapjára feljegyzi. „Eltünt látatlanul, ismeretlenül, nekem csak gyászt és fájdalmat hagyott.” Ezután egész költemény-csoportban foglalkozik emlékével s valami halvány reménysugár villan fel itt-ott a sorok közt, hátha visszatérne?

„Emléklapra” czimü költeménye Petőfinéről szól, kihez „szives, de bánatos üdvözletét” küldi s vigasztalóan hajol bánatos gyásza fölé. Reménykedve találgatja még:

Enyészet dúlta-e fel ifjuságát,

Vagy bujdosik földetlen földeken?

-        -        -        -        -        -        -

-        -        -        -        -        -        -

Vagy tán zarándok úton, egyedül

Bolyong, miképp az üldött bérczi vad?...

Itt még rokonszenvet is érez az özvegy iránt, tiszteletteljes részvéttel mondja siralmát testvérnek az övével, azonban „A honvéd özvegye” czimű költeményében már keserű váddal énekli:

Eldobtad a tiszteletes gyászt,

Korán vetéd el azt, korán,

Meglehet, e gyász néha-néha

Emlékeztetett volna rám;

És eldobád, - hajh, mint csalódtam! –

Azt is, aminél egyebet

Alig szerettél bennem egykor,

Hiú bálványod… nevemet.

Az „Emlények” czimü költemény-sorozatban szintén Petőfi emlékének áldoz, a „Harmincz év mulva” ugyancsak róla szól.

Érdekes „A lantos” czimű költeménye, melyben szintén Petőfi alakjára ismerünk. Ez a vers 1849. őszén iródott, tehát ez az első költemény, melyet Petőfi emlékének szentelt. Épp ezért nem az eltünt, a halott Petőfit siratja benne, de a bujdosó Petőfit aposztrofálja, dicsőitve költészetét, melynek:

… hangjain a szellem égbe hágott

S átteremté e viselt világot.

jelentékenyebb vonatozásokat találhatunk még „Leteszem a lantot”, „Névnapi gondolatok”, „Egressy Gáborhoz”, „A dalnok búja”, „Plevna” czimű költeményeiben, melyekben mind siratja, visszasirja.

Azokban a költeményekben, melyek tisztán és osztatlanul Petőfi emlékének szenteltek, állandó motivum a remény és a bizonytalanság érzése. A reményé, hogy Petőfi még visszajöhet, hogy nem h alt meg,csak bujdosik, s a bizonytalanságé, hogy hátha fölfedezik holttestét, hátha nem kozák lándzsa, hanem oláh szekercze oltotta ki életét. Bizonyos lelki életet él együtt vele, exaltált órákban, az alkony kisérteties csöndességében, vagy az álmok tünt időket felragyogtató derüjében hallani véli hangját, lépteit, szava csengését. Mindig és mindenütt tud rágondolni, alakját beleképzelni a jelenbe, siratni őt, vágyakozni utána, mindent tud, csak feledni és vigasztalódni nem.

Ugyancsak egy érdekes emlékezését találhatjuk még Petőfire a Lévay Józseffel folytatott levelezésében. Lévay irja, hogy Petőfi költeményeit nyomják már, de nagyon lassan megy a munka s nagyon megcsonkitják a verseket. A forradalmi jellegüeket mind kihagyják s a czenzor – Kecskeméti Csapó Dániel – még az enyhébb hanguakat sem hagyja érintetlenül.”Korrekturából több uj költeményt olvastam” – irja aztán – „olvastam az Apostolt és Lehelt. Amaz leghosszabb költeménye, de nem a legjobb, nincs abban semmi egyéni, semmi jellemző; egy hosszú, mysanthropiával teljes lirai vers.”

Arany erre vonatkozólag irja verses válaszában:

Következik penégh* itten utóirás:

Tudod-e, hogy ki volt közöttetek primás,

Kiért a magyarnak illenék nagy sirás,

Mert amilyet ő irt, olyat ma nem ir más.

(* pedig)

Ime, minden alkalmat felhasznál, hogy visszagondoljon rá, emlékét dicsőitse, támadóitól védelmezze. Ahogy férfikora éveit vele töltötte, úgy lengi be Petőfi alakja öregsége álmait, mikor már magánosan dalol s „nem függ baráti szem művészi gonddal a lantos ujjain”. Ez a sirontúli emlékezés, a barátságnak a halálnál és a koporsónál is erősebb volta még eszményibbé teszi vonzalmukat. Levelezésük szépirodalmi értéke ma is állandó s a világirodalomban jóformán csak egy hasonlóval lehetne párhuzamba állitani: Goethe és Schiller levelezésével. S ahogy fellépésük korszakalkotó az irodalomban, ahogy helyük és értékük az irodalomtörténetben egymás mellett áll és egyenlő, úgy életük,melyre levelezésük kétségkivül erős fényt vet, ha nem is mindvégig egymás közelében, de mindig egyazon eszmék szolgálatában zajlott le.

Petőfi lelke úgy hajol Arany fölé, mint roppant égbolt a hatalmas tengerre, mely az ég sugárjátékát, mosolyát és boronságát egyformán tükrözi, ringatja hűséges hullámaiban…

SZEMELVÉNYEK

Petőfi Sándornak Arany Jánoshoz írt és Arany János Petőfi emlékének szentelt költeményeiből.

ARANY JÁNOSHOZ

Toldi irójához elküldöm lelkemet

Meleg kézfogásra, forró ölelésre!...

Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,

S nagy az én szivemnek ő gyönyörüsége.

ha hozzád ér lelkem s megtalál égetni:

Nem tehetek róla… te gyujtottad úgy fel!

Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi

Szépre, mely könyvedben csillog Pazar fénynyel?

Ki és mi vagy? hogy igy tüzokádó gyanánt

Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.

Más csak levelenként tépi a borostyánt,

S neked rögtön egész koszorút kell adni.

Ki volt tanitód? Hol jártál iskolába?

Hogy lantod ily mester-kezekkel pengeted.

Az iskolában nem tanulni, hiába,

Ilyet… a természet tanitott tégedet.

Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,

De oly tiszta is, mint a puszták harangja,

Melynek csengése a rónákon keresztül

Vándorol s a világ zaja nem zavarja.

S ez az igaz költő, ki a nép ajkára

Hullatja keblének mennyei mannáját.

A szegény nép! Olyan felhős láthatára,

S felhők közt kék eget csak néha napján lát.

Nagy fáradalmait, ha nem enyhíti más,

Enyhitsük mi költők, daloljunk számára,

Legyen minden dalnak egy-egy vigasztalás,

Egy édes álom a kemény nyoszolyára.

Ezen gondolatok elmém környékezték,

Midőn a költői s zent hegyre jövék fel;

Mit én nem egészen dicstelenül kezdék,

Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!

Petőfi Sándor.

Arany János arczképe (Petőfi rajza) és kézirata.

ARANY JÁNOSNÁL

Csendes magányból a mézeshetek után

Ujra belépek a nagy világ zajába,

Hol annyi sáros láb gonoszul, vagy bután

Kedélyemnek fejér köntösére hága.

Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban,

A fővárosban, hol oly hűsen fuj a szél,

Egyet pihenek még kicsi hajlékodban,

Leülök, barátom, meleg tűzhelyednél.

Üdvözlégy másodszor!... a tavasz tarkállott,

Amidőn először látogattalak meg,

Most bús egyformaság födi a világot,

Bús egyformasága a mogorva ősznek;

De e ború, ámbár eddig egyetérzék

A természettel, most nem sérti kedvemet,

Hisz magammal hordom a tavasz egy részét,

És a legszebbik részt, kis feleségemet.

Ime feleségem… hej be szép az élet,

Mikor az ember igy másodmagával van,

Akármit huhognak, akármint itélnek

A magányos baglyok szomorú odvokban.

Leestem ugyan a szabadság szárnyáról,

Be vagyok keritve egy kis karikába,

De mért kivánkoznám ki e karikából,

Mikor minden gyönyör ide van bezárva?

Petőfi első levele Aranyhoz

Én azonban vizet hordok a Dunába

Beszélvén ilyetén dolgokat tenéked;

Föl van irva szintén sorsod csillagába

Ragyogó betükkel: boldog házasélet…

Itt hitvesed,amott két virgoncz gyermeked!

Gyűljünk össze s üljünk itt körbe mindnyájan,

S tartsunk olyan vidám beszélgetéseket,

Hogy hallgatni még az idő is megálljon.

Igy csaljuk emg ezt a vén hajdut, ki engem

Hejh,maholnap megint a dologra kerget…

Egykor a hirvágyat hátamra ültettem,

S most le nem hányhatom a már megunt nyerget.

Nem a hir, nem a hir többé,m i ösztönöz,

Hogy munkába öljek napot és éjszakát!

Mint napszámos nyulok iróeszközömhöz,

Aki a sátánnak elalkudta magát.

Tudom, a feledés, mint az éhes kánya

A megölt madárral, elröpül nevemmel,

Tudom, hogy siket a magyarok hazája,

S még is énekelek,mert énekelnem kell.

El fogják feledni nevem s bár felednék

Hamar4 úgy szeretném túlélni hiremet.

Akkor aztán ismét a magamé lennék,

Rózsáim volnának a borostyán helyett.

Azt kivánnám, hogy itt éljek én s hitvesem

Veletek, barátom, nem zavart magányban,

Míg nememlékeznémmár saját magam sem

Arra, hogy divatban voltam hajdnában.

Akkor a dicsőség hozzád el-eljövén,

Egyszer itt találna s tán reám ismervén,

Mint régi baárját üdvözölne, de én

Felelnék: nem tudom,kihez van szerencsém…

Eh, balgatag beszéd! alig ejtettem ki,

Nevetek, magamat kinevetem érte;

Az Isten a magányt nem nekem teremti,

Oda való vagyok én a csatatérre.

Dobják le testemmel együtt a nevemet

A sirba, de addig ne bántsa senki sem.

Végleheletemig nem hagyom a helyet,

Ott essem el bármily sárosan, véresen…

Petőfi Sándor.

A nagyszalontai csonka-torony. (Petőfi rajza)

A LANTOS

Zúg az erdő, lecsapott a felszél,

Szétrezzen az őszi sárga levél,

Mint ölyűtől madárkák csoportja

Megrebbenve széled a bokorba.

Mély vadonban, zizegő levélen

Ki az, aki bujdokolva mégyen?

Ki lehet, hogy még a szél is szánja,

Eltakarván a nyomot utána?

Nincs-e néki egy nyugalmas otthon,

Hol viditó, enyhe láng lobogjon,

Tűzhelyén, a hajlék nyájas keblén –

Meleget és sugárt eregetvén?

Nincs-e hő kar, melynek ölelése

Haza várná boldog pihenésre?

És kicsinye, aki csüggne térdén,

Ezer apró dőreséget kérdvén?

Vagy, ha más nincs, egy magános hárfa,

Ringató dalt búgni fájdalmára?

Egy rideg lant, melynek hangja mellé

Halt reményit el-elénekelné?

Volt. – Meleg fényéhez tűzhelyének

Jó barátok, ismerők gyűlének;

S a szelid nő – háza üdvöz lelke –

Kis családját együvé ölelte!

És a lanton meg nem szűne a dal,

Zenge későn, zenge viradattal:

Hangjain a szellem égbe hágott

S átteremté e viselt világot!

Mint sas, ifjodék meg a természet;

A virágon zöldebb szín tenyészett,

Illatosbbá lőn a völgyi róna,

Gyöngygyel ékes a virág bimbója.

A patakviz kristálylyá szürődék,

Lombos erdő barlanggá szövődék,

Aranyozva lettek a vad sziklák

S forrás helyett könnyeiket sirták.

A hegy orma, a folyamnak medre

Szellemekkellőn megnépesedve,

Fű-fa örült ifjú életének:

Bérczen, sikon megzendült az ének.

Szende szellő, olvadozva lágyan,

Fütyörésze alföld nádasában:

Míg a hegység szilajabb szülötte

A sió vadujjongatva tört le.

Mindenütt dal. - Néha megkivánja

A vihar, a felhők orgonája,

S reszket a nagy mindenség egyháza,

Mikor e hang oszlopit megrázza.

De, ha pendül az ideg kobozzán,

Néma lőn a felhői oroszlán,

Lábhegyen járt, csendesen és óva,

Bérczi utána hegyek zúgója.

Majd el-eljött a puszták szellője

Egy-egy hangot elorozni tőle,

S diadallal vitte nyert prédáját:

Megbájolni kedves délibábját.

Fülemile, szégyenülve bokrán,

Édes irigységgel hallgatott rá,

S kedve szegve rejtezék vadonba,

Hogy silányabb énekét elmondja.

Lába előtt a vad szenvedélyek

Megjuházva, békén figyelének:

De csak egy hang kelle, hogy kobozza

Mindeniket őrjöngésbe hozza.

És ha zengé a nyomort, inséget,

Kóros ágyán az emberiséget:

Jött az Inség, könnyezett dalára,

Szánakozva ismert önmagára.

Ha pedig a boldogságot dallá,

A Boldogság maga megsokallá:

Ismeretlen vágyak keltek benne,

Mintha önmagára irigy lenne.

*

Most, aminek örüle, kietlen pusztaság!

Megváltozott körüle természet és világ,

Fagy dermed az erekben,a  csermely hallgatag:

Fülemilés berekben üvöltnek a vadak!

Keresné hajlokát, de csak romjait leli:

Alattok eltemetve tört házi isteni!

Ő szörnyekedve nézi és elriadva fut,

És útját arra veszi, amerre nincsen őt.

Nyomában üldve csörtet halálos ellene

Egy iszonyú kisértet, melynek Való neve,

A tündér képzeletnek zengő madarai

Mind elhagyják s nem mernek feléje szállani.

Függ lantja fűzfa gallyán: repedt öblén a szél

Vadul végig nyargalván őrülteket beszél,

Mitől a rémült farkas megfut s vonit az eb,

Mitől vemhét a szarvas idétlen hozza meg.

S ő bujdosik hazátlan, a dalnak férfia,

Nincs hely a nagy világban fejét lehajtnia. –

Takard, takard el őszi,beteg szélnyomait:

Ne leljék üldözői… leroskadt hamvait.

Arany János.

(1849. őszén)

EMLÉNYEK

I.

Ki nékem álmaimban

Gyakorta megjelensz,

Korán elhunyt barátom,

Van-é jel siri fádon,

Mutatni, hol pihensz?

Oh! mert hiába költ már

A hir nekem mesét,

Hogy még tán eljövendesz:

Tudom én, mit jelent ez

Ellenmodó beszéd.

Igen, a hir halálod

Kimondani haboz,

S hogy a nehéz követség

Nagyon zokon ne essék,

Szavában ingadoz.

Majd elragadja tőlem

A már adott reményt;

Majd, amidőn elillant

Távolról visszacsillant

Még egy csalóka fényt.

Hány bús alakban látom

Éjente képedet!

Sirból megannyi árnyak…

S kik onnan visszajárnak,

Nem hoznak életet.

II.

Behantozatlan áll

Hamvai fölött a hely.

Hol, merre nyugszik ő,

Nem mondja semmi kő,

Nem mondja semmi jel.

S hazám leányi közt

Nincs egy Antigoné,

Ki sirját fölkeresve,

Hantot föléje nyesve

Virággal hintené!

(1851)

III.

De nyugszik immár csendes rög alatt,

Nem bántja többé az Egy gondolat.

Mely annyit érze, hamvad a kebel,

Nyugalmát semmi nem zavarja fel.

A lázas álom, a szent hevülés,

Ama fél jóslat… vagy fél őrülés,

Mely a jelenre hág, azon tipor

S jövőbe néz – most egy maroknyi por.

De jól van igy. Ő nem közénk való –

S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.

A könny nem éget már, csupán ragyog;

Nem törlöm még le, de higgadt vagyok.

Gyakran, ha az ég behunyta már szemét

Gyakran érzem lobogni szellemét.

Szobámba leng az a nyilt ablakon,

Meg-megsimitja forró homlokom.

Hallom suhogni könnyü lépteit

És önfeledve ajkam szól: te itt?...

S döbbenve ismerek fel rajzomon

Egy-egy vonást, mit szellem ujja von.

„Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:

A szin erős, nem illik együvé.”

És áldom azt a láthatlan kezet…

Mulass velem soká, szelid emlékezet!

Arany János.

(1855.)

A HONVÉD ÖZVEGYE

… Gyarlóság, asszony a neved!

Csak egy rövid hó; még a gyászczipő sem

Szakadt el, melyben, könynyé olvadott

Nioheként kisérte ki szegény

Atyám holt testét: s im ő, épen ő

Férjhez megyen…

HAMLET.

Csatába ment az ifjú honvéd,

kemény, véres volt a csata;

Tengernyi néppel küzdve, megtört

A felkelők kicsiny hada:

De megtartá a tért, hol az nap

Élet-halálra ütközött:

Mert ott esett el mind, a téren!...

A honvéd is azok között.

Ottan feküdt a haldoklók közt,

Nehéz két sebbel kebelén;

Két seb… mind a kettő halálos –

Egyik jobb, másik bal felén;

Nyilt, éktelen, mély, iszonyú, de

Már fájdalom nélkül amaz;

A másik, ámbár láthatatlan,

Gyötrőbb… mert a szivben van az!

„Nem volna én nekem siralmas”

Az ifjú felnyög, felkiált –

„Rövid éltemre koszorúnak

Föltennie dicső halált;

S panasz nélkül fetrengenék itt,

Ha eltiport testemen át

Diadalra száguldanának

A harczi fujó paripák.

„Ha buzgó vérem hullatása

Éretted, óh te drága hon,

Nem esett volna ily hiába…

Múló jegy, összedőlt romon!

Ha áldozat gyanánt esém el,

De nem mint siri áldozat,

Mely, vérrel önti bár meg a sírt,

Beléje életet nem ad.

„És enyhe voln’e kő alattam,

Ez a halál vetette ágy,

ha láthatnám még egyszer őket –

Kikért ez a szív élni vágy;

Ha végálomba csókolhatná

A hiv nő e bágyadt szemet

Miután egy bucsú pillanattal,

Megláttam őt s gyermekemet.

„Istenhozzád, lelkem fiacskám,

Bús téli fán kis árva lomb,

Játéka minden förgetegnek,

Mely gyönge ágaidra ront.

Isten veled, hölgy… óh te nem rég

Menyasszony és már özvegyem:

Mért oly soká nem élek, mint fog

Szerelmem élni szíveden!”

Száll a sóhaj… elhunyt az ifjú,

Egyedül – annyi nép között!

Bajtársi még látták elesni,

Nem már, midőn elköltözött.

Széles, nehéz, sötét szárnyával,

Mikép egy óriás madár,

Árnyazta be a vérmezőt egy

Homályos felleg… a halál.

És a feledség, mint sulyos köd

Borult a völgyre vastagon;

Elkezde a harczos enyészet

Rombolni a halottakon:

Nem ismeri meg többé a nő

Férjét, - az apa nem fiát;

Rokonért rokon, mátkáért mátka

A tért hiába futja át.

De a két értelmű halálnak

A kósza hir is kötve hitt:

Sokáig várta sok beteg szív

A harczból vissza kedvesit.

A honvéd ifjú hölgye is várt…

Napról-napra kikérdezett

Minden madárt, minden szellőt, mely

A harczmezőről érkezett.

Minden nap éledt, minden este

Kihalt szivében a remény;

Viselte már a hervatag bút

Arczán –nem még a gyászt mezén ;

Majd fölvevé a bánatos mezt

És… arcza rózsaszin leve:

P is azokhoz lőn hasonló,

Kiknek „szép özvegy” a neve.

Mint a virághoz, mely kitárta

Kelyhét, a méhek és lepék,

Gyülvén hozzája szép imádók,

Kinyilott szivét meglepék;

Azóta szellőt is, madárt is

Még sürgetőbben vallata:

S midőn, amit várt, bizonyos lőn…

Kezet más ifjunak ada.

Feledte a feledhetetlent;

s midőn a nászi vigalom

Beálla, szive sima volt már,

Mint rég elült, ó sírhalom,

Melyen az élők gyönyöréül

Himes, virágos fű terem…

De már alant porában a port

Rég elenyészté a verem.

Vig a menyekző; cseng a jó kedv;

Hullámzik a dal és zene;

Sugár gyanánt lejt a menyasszony,

Hódit, varázsol kelleme;

Künn rémes éjfél átkozódik,

Fú, sír dühében a vihar:

Benn az öröm jár tölt kehelylyel,

A zene szól, a táncz szilaj.

Egyszerre – mint éj a villámtól –

Megnyilatkozik a terem:

Küszöbjén sárga, véres arczczal

Megáll a honvéd hirtelen.

A vigadók egymásra néznek,

Rémülve felsikolt a hölgy,

Alatta, mint mélységes örvény,

Indul, forog, sülyed a föld.

„Ne félj, ne rettegj a hivatlan

Vendég miatt, óh szép ara!

Igy búg a honvéd bánatos, de

Komoly, ünnepies szava –

„Ne reszkess a férjtől, ki férjed

Körében im meglátogat,

Nem fogja visszakövetelni

Sem szivedet, se’ jobbodat.

„Jöttem, hogy, amit sejte a hir,

De nem láttak tanú szemek,

Amit te hinni úgy siettél –

Halálomról meggyőzzelek.

Igen! mi elváltunk: szabad vagy;

Enyém a sir, tiéd a jog, -

Mert a halottak nem pörölnek,

És én azok közül vagyok.

„Eldobtad a tiszteletes gyászt,

Korán vetéd azt, korán,

Meglehet, e gyász néha, néha

Emlékeztetett volna rám;

És eldobád – hajh,  mint csalódtam! –

Azt is, aminél egyebet

Alig szerettél bennem: egykor

Hiú bálványod… nevemet.

„De nem vádollak… óh,e vádat

Inkább magamra emelem:

Annyi őszinte érzeményért,

Mit eltékozla kebelem,

Annyi reményért, mely csalárd lőn,

És annyi esztelen hitért,

Szerelmemért, mely végtelen volt…

És ime most itt van: mit ért!

„Élj boldogul… ez könnyü annak,

Ki, mint te, oly hamar feled –

Még egy rövid szó gyermekemről,

Azután, hölgy, Isten veled:

Légy anyja és nem mostohája,

Nehogy eljőjjek egy napon,

És elvezessem kézen fogva

Őt is oda, hol én lakom!...”

Vig a menyekző; cseng a jó kedv;

Szól a zene, a táncz szilaj;

Künn rémes éjfél átkozódik.

Fú, sir dühében a vihar - -

Mi elrémité a menyasszonyt,

Nem volt egyéb, mint képzelet,

Mosolyogva nyújtja karját tánczra…

Aztán feled, feled, feled!

Arany János.

(1850.)

 

Arany angol levele Petőfihez

Jegyzet

Petőfi és Arany levelezésének első együttes kiadásánál némi nehézség merült föl, amennyiben Arany László jogait apja leveleinek kiadására vonatkozólag kétségbe vonták. Az Arany-leveleket a Nemzeti Muzeum Majláth Béla nevű könyvtárőre akarta kiadni megfelelő jegyzetekkel, de Arany László jogot formált ahhoz, hogy a leveleket csak az ő beleegyezésével adhatják közre, mint minden sort, amit apja bárhol és bárhova irt. Hosszas hirlapi polémia, a nyilatkozatok egész sora indul meg ez alkalomból, a Nemzeti Muzeum megtagadja Arany Lászlónak a levelek másolás végett való kiadását, paragrafusaira való hivatkozással. Végre Majláth Béla a családra való tekintetből enged, békésen elsimitják az ellentéteket s a két költő levelezése időrendi sorrendben összegyűjtve lát napvilágot Arany hátrahagyott irataiban, később önállóan is megjelentetve ugyancsak Ráth Mór kiadásában.

Forrásművek és repertorium

Arany János:              Önéletrajz

Arany László:             Bevezetés Arany János hátrahagyott iratai és levelezéseihez

Gyulai Pál:                           Emlékbeszéd Arany János felett

Ferenczi Zoltán:                   Petőfi életrajza

Beöthy Zsolt:               Magyar irodalomtörténet

Riedl Frigyes:             Arany János

Gyöngyössy László:    Petőfi és Arany. Egyetértés. 1896. 221-224. szám

Pintér Sándor:            Petőfi és Arany. Ország-Világ. 1885. 16. szám

Palágyi Lajos:            Petőfi és Arany belső viszonyáról. Hölgyek Lapja. 1886. 31. szám

Váczy János:               Hogy akarta Arany János Petőfit és Tompát kibékiteni. Nemzet. 1886. 100. szám.

Kolozsváry Aladár:    Petőfi és Arany Szalontán. Ellenzék. 1895. 42. szám

Gyulai Pál:                           Arany János és Petőfi. Vasárnapi Ujság. 1893. 20. szám.

Gyulai Ágost:              Arany és Petőfi. Budapesti I. kerületi gimn. értesitője 1898/99.

Koltai Virgil:               Petőfi és Arany. IX. ker. polg. isk. értesitője 1891/92.

Petőfi Muzeum:                    Petőfi és Arany viszonyához.

Czikkek:                       Budapesti Hirlap 1882. 320., 321. sz., Pesti Napló 1851. julius 4. szám, 1856. 369. szám, Hölgyfutár 1857. 123. szám.

Forrás: Endrődi Béla: PETŐFI és ARANY levelezése. Petőfi-Könyvtár Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán IX. füzet. Budapest, 1909. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása