Petőfi Sándorral egyetlen egy találkozásom volt, az is egyedül neki köszönhettem. Történt pedig e találkozásunk Budavár ostroma idejében, 1849. évnek május hava közepe táján a Svábhegyen, főhadiszállásomon a háló- (egyszersmind dolgozó) szobámban, egy késő délelőttön. – Napos tisztem jelentésére, hogy Petőfi Pestről az imént átjövén, választ kér, fogadom-e? „ÖRÖMEST!” kiáltok, és – alig hangzott el szavam, máris meglepetve rábámulok kedvenc poétám honvédtiszti egyenruhájára.
Petőfi pedig – hogy mi ötlött szememben? – legott kitalálván:
„Igenis” – kezdé – „beálltam honvédnak én is!
„Elküldtek Bemhez. – Azóta rajongok ezért az emberért; nem azért, mert ő lépetett elő, hanem katonái iránt való atyai bánásmódjáért, melyben én is bőven részesültem: titkárnak rendelt a maga személye mellé. Bizalma lélekemelő, nap nap után nyújtván alkalmat nemes lelkének rajongássá való megbámulására.” – „Néhány költeményem kiadása végett rövid szabadságot kérem tőle: rögtön megadta.”
„Siettem Debrecenbe, szóval közvetlenül Kossuthhoz folyamodni némi segítségért. Kossuth ridegen elutasított.”
„Fordultam Mészároshoz. Ott aztán ugyancsak megjártam! – Kossuth legalább türelemmel végig hallgatta folyamodásomat. – Mészáros? – Kérésem előadását megelőzve – gorombán sértő leszidással kezdé meg az audenciát és bevégzé árestombüntetést ígérvén, ha tudomására jutna, hogy ilyen szabályellenes nyakravalóval mutatni magamat ismételve merészelném.”
„Rövid szabadságomból szerencsére megmaradt még néhány nap. Ezeket Pesten tölteni szándékozom, a debreceni bosszantó élményeimre pazarolt múlt napokért némi kárpótlásul.”
Petőfi Sándornak ezen utolsó kijelentése után – kölcsönös kézszorítás, egymást Istennek ajánlás mellett, rövid búcsúmondással találkozásunk véget ért.
Fájdalom! Viszontlátás nélkül!
Visegrád, 1908. September 6-án.
Forrás: Petőfi almanach Budapest, 1909.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése