Petőfi előszava 1847-ből

 

A mai nap reám nézve ünnepélyes nap. Ma – január 1. 1847 – múltam huszonnégy éves s lettem e szerint nagykorúvá. Szokásom volt eddig minden új évben (annyival inkább, minthogy az egyszersmind születésem napja is) az elmúlt esztendőt még egyszer átélni emlékezetben; ma azonban nemcsak a legközelebbi éveket gondoltam vissza, hanem egész életemet s különösen írói pályámat. Talán nem lesz épen helyén kívül, ha előbeszédül összes költeményeimhez, melyeket épen most bocsátok sajtó alá, leírom elmélkedésemet azon életszakomról melyben a tisztelt közönséggel összeköttetésben lenni van szerencsém; leírom pedig azon őszinteséggel, mely e hypokrita világban annyinak visszatetsző! Mivel én azonban nem igen törődöm. Hogysem tíz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszinteségemmel száz ellenséget. Oh előttem nagybecsű az őszinteség, mert ez jó angyalom ajándéka; bölcsőmbe tette pólyának, s én elviszem koporsómba szemfedőnek…

*

Irodalmunkban a kritika s a közönség véleménye egymástul annyira különböző tán még egy írórul sem volt, mint rólam. A közönség nagy része határozottan mellettem, a kritikusok nagy része határozottan ellenem van. Máskor is, ma is hosszan fontolgattam: melyiknek van már igaza? S máskor is abban állapodtam meg, hogy a közönségnek. A közönség – az olvasót értem, nem a színházit, a nézőt, mely kettő közt nagy a különbség – mondom: az olvasó közönség félreismerhet, mellőzhet valakit egy és más oknak következtében, de a kit figyelemre méltat, a kit megkedvel, az azt ha nem egyenlő mértékben is, e mindig megérdemli… hacsak az egész kor nem egészen ferde ízlésű; mit a mostaniról kéltség kívül nem tehetni föl.

Ezelőtt csak egy évvel is,megvallom, nagyon nehezemre estek az (önmagok által úgy nevezett) kritikusok anathemái. Sok keserű órát szereztek nekem. De most már, hála istennek, ki vagyok, e gyöngeségből gyógyulva, s jó ízűn tudok mosolyogni, ha látom ezen új Titánokat, mint erőködnek reám Ossát és Peliont hajigálni. Sőt mindenik egy-egy Jupiternek képzeli magát, kinek szemhunyorítására megrendült az Olymp… meg-megbillentik ezen Jupiterculusok az ő copfjaikat, de az Olymp nem rendül meg.

És miért ezen élet-halál háború ellenem? Mert, hidd el, tisztelt olvasó hogy szándékok nem csekélyebb, mint engemet megsemmisíteni. Én tudom, miért?  De a közönség nem tudja és nem is fogja, általam legalább, megtudni. Sorra el tudnám számlálni mindazon ocsmány indokokat, melyekből ellenem síkra szállnak, a tiszta jóakarat sisakját téve fejökre; de én nem rántom le a sisakot rólok, nehogy az olvasó elundorodjék azon szennyes pofáktól, melyek e ragyogó hadiöltözet alatt vigyorognak. Különben is a személyekhez semmi közöm sem ahhoz, miért mondják ezt vagy amazt, csak azt veszem, mit mondanak, mit állítanak: s erre van egy pár észrevételem mert állításaik részint gazok, részint hamisak.

Azt nem teszem, hogy költészetem becsét védelmezzem, mert vagy szorultak erre verseim vagy nem; ha rá szorultak, úgy hiábavaló, ha pedig nem, úgy fölösleges a védelem… aztán meg őszinteségem és önérzetem van, de hogy szerénytelenségem volna, azt tagadom. Tehát csak négy vádjokat említem, mely különben is a leggyakoribb, tudnillik, hogy költeményeimben rész rím, rossz mérték, szaggatottság és aljasság van.

Ezen uraknak a magyar rímről és mértékről fogalmok sincs. Ők a magyar versekben latin metrumot és német cadentiát keresnek, s ez az én költeményeimben nincs, az igaz,de nem is akartam, hogy szorosan legyen. A magyar mérték és rím még nincs meghatározva, ez még ezután fog, ha fog, kifejlődni és meghatároztatni, e szerint róla nekem sincs tudatom, de van sejtésem… az ösztön vezet, s a hol ők engem rím és mérték dolgában a legnagyobb hanyagsággal vádolnak, talán épen ott járok legközelebb a tökéletes, az igazi magyar versformában.

A mi költeményeimben az aljasságot illeti, ez ellen ünnepélyes óvást teszek. Ez alávaló rágalom. Bátran ki merem lelkiesméretem ítélőszéke előtt mondani, hogy nálam nemesebb gondolkozású és érzésű embert nem ismerek, s én mindig úgy írtam és írok, a mint gondolkodtam és éreztem. Mindig fájt e vád, mert ennek éreztem legjobban méltánytalan voltát. Ha néhol egyes kifejezésekre s a tárgyra nézve szabadabb vagyok másoknál, ez onnan van, mert én szerintem a költészet nem nagyúri szalon, hová csak fölpiperézve fényes csizmákban járnak, hanem szentegyház, melyben bocskorban, sőt mezítláb is beléphetni.

Végre, hogy bennem szaggatottság van, az fájdalom, való; de nem csoda. Nekem nem adta isten a sorsot, hogy kellemes ligeteben csalogánydal, lombsusogás és patakcsörgés közé vegyítsem énekemet a csendes boldogság- vagy csendes fájdalomról. Az én életem csatatéren folyt, a szenvedések és szenvedélyek csataterén; régi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykacaja s csalódások boszorkánysipításai között dalol féltébolyodottan múzsám, mint az elátkozott királyleány az óperenciás tenger szigetében, melyet vadállatok és szörnyetegek őriznek. – Aztán e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meghasonlott önmagával. Az emberiség a középkor óta nagyot nőtt, s még mindig a középkori öltözte van rajta, imitt-amott megfoltozva és kibővítve ugyan; de ő mindazáltal más ruhát kíván, mert ez így is szűk neki, szorítja keblét, hogy alig vehet lélekzetet, s aztán szégyenli is magát, hogy ifjú létére gyermekruhát kell viselni. Így van az emberiség szégyen és szorultság között; kívül csendes, csak egy kissé halványabb a szokottnál, de belül annál inkább háborog, mint a volkán, melynek közel van kitörése. Ilyen e század, s lehetek-e én másforma? Én, századom hű gyermeke!
            Pest, január 1. 1847.

*

Ezt az előszót a költő, mint maga mondja, 1847. január 1-én, azon az évforduló írta, melyen nagykorú lett s így összeesik a VOTUM PETŐFIANUm-mal.  Ez a pár oldal mélyen bevilágít a költő jellemébe és költészetébe s innen rendkívüli jelentősége. Elsősorban is kiemeli azt a fontosságot, melyet az újévnek tulajdonít a saját életében, melyről e sorok írója sok évvel ezelőtt külön értekezést írt, másodszor őszinteségét egy oly mondatban, melyet később az UT LEVELEK-ben (XIV. Szatmár, július 17.) fölhasznált. Azután részletesebben szól a kritika és művei s a közönség és művei közti viszonyról, a hol joggal hivatkozik a közönség helyesebb ítéletére a korabeli többnyire ál- vagy oly kritika ellen, melynek forrása egyéni ellenszenv vagy más nemtelen indokok voltak, minők – fájdalom! – a kritikában sohasem voltak ritkák s nem azok ma sem. Ezért a költő kemény, mindenesetre nagyon, túlságosan erős szavakban utasítja vissza őket, melyeket megvetés és harag sugallt. Ennek visszhangja MI LÁRMA EZ MEGÉNT? Költeménye, midőn július elején Pesten módjában volt az újabb félszeg és rosszakaratú bírálatokat olvasni. A következő sorokban alább aztán helyesen és joggal mondja magáról, hogy őszinte és önérzetes, de nem szerénytelen. A különös csak az, hogy ezt akkoriban mondania kellett.

Mindez körülbelül az előszó felét tölti be. Második felében arról a négy vádról ír, melyekkel költészetét kortársai illetni szokták, t. i. hogy rossz rímeket, rossz mértéket alkalmaz, hogy szaggatottságé s aljasság van műveiben. Tudjuk, hogy pongyolaságot, mely az első kettőre vonatkozik, ma is emlegetnek Petőfi költeményeiben, mert nem figyelik meg azt a belső zenét azt a nemes, mondhatni lelki, élő ritmust, mely Petőfi nyelvét és verselését annyira jellemzi. A mit ugyanitt a magyar verselésről és rímről mond pár sorban, teljesen igaz. Az aljasságot pedig egész méltó haraggal utasítja vissza. Azt mondja, hogy nem ismer magánál „nemesebb gondolkozású és érzésű embert.” Meggyőződéssel mondjuk: mi sem.

Mindezt mélyen bevilágít Petőfi egész jellemének és érzésvilágának lényegébe. Mindkettőről máig is a balhiedelmek és téves felfogások számtalan jelenségeivel találkozunk. Íme, csak újabban is mennyit beszélnek megint a költ bohémségéről. Minő félreértés, minő tévedés! Minő helytelen magyarázata a költő pár tréfás nyilatkozatának! Petőfi éppen oly nagy jellem, mint a mily nagy költő. Egyszerű és naiv, mint a nép romlatlan erejű gyermeke és moráljában, altruizmusában oly nemes és számítás nélküli, mint egy őskeresztyén. De térjünk vissza az előszóhoz. A költő méltán mondja, hogy az aljasság vádja vele szemben a legméltánytalanabb. Itt a költészet szabadságáról beszél oly mondásban, melyet később egy remek költeményben is felhasznált (A KÖLTÉSZET, l1847 augusztus), melyet tehát ezután még inkább kell úgy tekintenünk, mint elveinek egyik legfontosabb kifejezőjét. Ugyancsak a költés szabadságáról fényes vallomása AZ ÉN PEGAZUSOM  költeménye, mely nyomban az előbbi után kelt ugyanazon kérdés másik oldalát nem megmagyarázva, hanem beragyogva. Ugyane kérdésre vonatkozik az augusztus 5-ike után pár nappal írt LEVÉL ARANY JÁNOSHOZ költeményének végső nehány sora, melyeket szinte nehéz itt nem idézni szó szerint.

Még egy másik költeményéről kell itt, mint éppen ez előszóval kapcsolatos önjellemzésről megemlékezni és ez a SZÍVEM, ugyancsak 1847 aug. hava második feléből. Ez az ő nemes gondolkozásának és érzésének védelme, a nélkül, hogy támadó volna. Önkénytelen megnyilatkozás, vallomás hatását teszi, pedig vonatkozása kétségtelen. Mennyi érzés és mind a legnemesebb, a legmélyebb és legnagyobb. Mintha most, a nyugodtabb szatmári napokban s a közben megjelent téves bírálatok hatása alatt időt vett volna, hogy foglalkozzék saját bensője elemzésével, de fölemelve és megnemesítve.

Maga az 1847-ik év különben is éppen erről is fontos a költő életében, hogy nem egyszer foglalkozik, a mit előtt nem tett, a költészetről, a költők és költészet hivatásáról való nézeteinek kifejezésével. Ott van Arany Jánoshoz írt nevezetes levele, költeménye s a többi levelekben is számos hely az egész éven át. A saját költészete jellemzésére pedig mindenek fölött ott van a DALAIM, e tökéletes lírai vallomás, melyet mintegy a múlt, jelen és jövő kritikusainak felelve, ÚJABB KÖLTEMÉNYEI élére tett, mint az 1847-iki költemények elsejét, noha első alakjában korábbi. E költeményt akár az igazi lírai költés tankölteményének is lehet tekinteni.

Végül még a szaggatottságról szól s ebben meglepő hasonlatosságot mutat abba, a mit a kor és a költészet viszonyáról mond, azzal, a mit Eötvös mondott hasonló támadásokra s mit egy lírai vallomásban is kifejezett (ÉN IS SZERETNÉM), ő is mint Petőfi, százada hű gyermekének nevezvén magát. A congenialitás e jellemző nyilatkozata méltó s két nagy szellemhez, kik íme az emberszeretet magas erkölcsi érzelmében találkoznak.

Tudjuk, hogy Petőfi nem adta ki ezt az előszót, noha Reseta János ráírta az engedélyt a kiadásra 1847 jan. 12-én. De azért nem maradt felhasználatlan. Elvei visszatükröződnek költeményeiben, magasabb jelentőséggel s igazolja ez azt, hogy ebben a rendkívüli lélekben sem érzésben, sem gondolkozásban nincs sehol ellentét, következetlenség. Ír, a mint gondol és érez, de ez az érzés és gondolat egy, mert ugyanaz, mint az ő mély szíve és nagy lelke. Ezért kell örvendenünk, minden egyeben kívül, hogy a véletlen megmentette számunkra; mert h a újat, más helyet nem említettet nem tanulunk is belőle, örvendeznünk kell, hogy azok mellett, kik róla helyes ítéletet alkottak művei és élete alapján, maga a költő tesz tanúságot. Megjelent először Kéry Gyula PETŐFI ISMERETLEN KÉZIRATAI füzetében. (Bpest 1908.)

Forrás: Petőfi almanach Budapest, 1909.