Magasra nőtt legény volt; az Eszterházy-bakák, akiknél egykor mint főhadnagy vitézkedett, azt mondták: olyan hosszú a lába, mint a délutáni árnyéké. A Kisfaludyak rőt hajzata az ő fején lángvörösre gyulladt. Fejét különben előre lógatta, erről katonáék sem tudták leszoktatni. Már harmincéves volt, korra nézve meglett ember, de most olyan sután és félénken lépett be az apai ház kapuján, mint a szekundába esett diák, aki virgácsról álmodott.
Trézsi, a kedves Trézsi vastag kendővel a vállán várta a mosókonyha ajtajában. Amint meglátta öccsének kopott felleghajtóját és fakó arcát, egyszerre könny szökött a szemébe és fájdalom nyilallt a szívébe: jaj, te szegény Karcsi, mi lett belőled?
Hát bizony a rátartós úriház legkisebbik fiából tekergő piktor lett. Két esztendeje már abból él (ha ugyan életnek számít az ilyen tengődés!), hogy tájképeket gyárt a pesti németeknek. Többnyire nagyszerű kastélyromokat, amelyeknek emlékét Itáliából hozta magával; a háttérbe sötét viharfelhőket szeret iktatni, sápadtan cikázó villámkígyókkal. Napjában két képet is tud festeni; hetenként egy tucatot. Szállásadója, a Magyar utcai vargamester, az impresszáriója. Két-három pengőért kínálgatja az égiháborúk darabját. Így eltengődnek ketten, mert amióta a varga beleszagolt a művészetbe, megutálta a csirizszagot és az Istennek se dolgozik többet.
A tékozló fiú hazatérését Trézsi kívánta. Édesapjuk három héttel ezelőtt, egy köhögős éjszakája után végrendeletet csinált és abban ünnepélyes és keserű szavak kíséretében kitagadta Károly fiát. Nemcsak mindennemű ingó és ingatlan vagyonának, hanem apai szeretetének élvezetéből is. Trézsi akkor nyolcoldalas leveleket írogatott testvéreinek és nem is nyugodott addig, míg Kisfaludy Sándor, Bódi, Miska, Dani és Jancsi meg nem ígérték, hogy édesapjuk születése napján valamennyien Győrbe gyülekeznek és közös erővel megbékítik az öreg urat a tékozló fiúval.
Fölvirradt a nagy nap, de Trézsin kívül csak az egy Sándor jött el, Himfy szerelmeinek ünnepelt énekese; a többi testvér nem ért rá. Kifaludy Miskának, a Győr-megyei főjegyzőnek állítólag a püspök bérmaútjával volt dolga. Ő maga helyett elküldte a feleségét, Francit, mondván: ahol beszélni kell, ott Franci helytáll három férfinak.
De eljött valaki, aki külső családtagnak számított: Feltinger plébános. Valaha tanítója volt Károlynak és bár máig sem felejtette még el, hogy féktelen discipulusa, mikor egyszer apailag nyakon legyintette, bőszülten hozzávágta a tintás üveget, azért ő a Kisfaludy-úrfiak közül mégis ezt a megtévedt juhocskát szerette legjobban.
Mikor Károly a nővérével belépett a házba, a téglakockával kirakott ámbituson Himfy sétált fel-alá – a családban csak így hívták Kisfaludy Sándort -, vele volt Franci sógornője. Franci nevetett, mikor meglátta Károly felhőkergetőjét; nagyon szeretett és tudott is nevetni. Himfy kezet fogott a fiatalúrral.
- Na, hogy’ vagyunk, öcskös?
De nem ölelte meg. Ők ketten csak nem tudtak összemelegedni. Igaz, nagy is volt köztük a korkülönbség: Himfy tizenhat esztendővel előzte meg Károlyt és mikor ez még a téthi parasztgyerekkel csatázott, Sándor már a francia dragonyosokkal kergetőzött a lombárdiai síkságon. Olajzöld finom posztóruhát viselt, kárneól gombokkal; a kezében meggyszínűre szívott tajtékpipát tartott. Amióta a haza érző szívű lányainak örömére feleségül vette a Himfy-dalok hősnőjét, a gazdag Szegedy Rózát, azóta nagytekintélyű földesúrként élt sümegi jószágán és somlyói szőlőhegyén. Poéta voltát külsőleg csak finom vászoningének szélesen kihajló gallérja jelezte.
- Várj meg itt, előkészítem apáénkat. Meglássuk, mire tudunk vele menni.
Bement az öregúr szobájába. Károlyt azonban felbőszítette bátyjának politúros előkelősége. Nem, ő nem akar az ámbituson ácsorogni; ott akart lenni a játéknál, ahol ő maga a tét. Elszántan bekopogtatott az ajtón, de ebben a pillanatban megcsattant a kulcs a zárban, az apa bezárkózott előle. Ez érthető beszéd volt.
Férfihangok hallatszottak ki a szobából, Himfy és a pap már gyúrták odabent az öregurat. Az nagyot hallott, azért fennszóval kellett beszélniök.
- Édesapám, megjött ám Károly öcsém!
- Semmi közöm hozzá! Nem én hívtam!
Most megzendült a főtisztelendő úr mély orgonahangja:
- No de tekintetes úr, gratulálni jött… mégiscsak a fia!
- Fiam? Sohasem viselkedett fiamként. Már a születésénél sem, amikor megölte az édesanyját.
Hát igaz, mikor világra jött Károly, a szegény anya belehalt. Az öregúr ezt túl sokat emlegette. Ha ökölnyi kisgyerek korában Karcsi kilyukasztotta a nadrágját, a tekintetes úr rámordult: Mit is várjon az ember egy anyaölőtől?!
De a plébános nem hagyta annyiban.
- Mit akar az úr attól a fiútól? Az emberi élet Isten kezében van.
Most egyszerre kirobbant a keserűség a tekintetes úr szívéből. Hangja érdekes és sötét volt, miközben végigment a Károly bűnlajstromán. Semmit sem felejtett ki. Minden betört ablakot, minden kifeslett gyerekcsizmát számon tartott. Álmatlan éjszakáin haragos gyönyörűséggel rendezgeti ezeket a szörnyű dolgokat az emlékezetében.
Hogy már kisdiák korában is pazarló volt. Ami pénzt küldtek hazulról, azt szétosztotta pajtásainak, hogy megsüvegeljék az utcán. Nem tanult, azért katonának kellett adni. Ott szép előmenetele lehetett volna, de megint csak adósságba verte magát, még az ezredkommandánsától sem restelt kérni. És jött a Heppler Katica! Egy csődbejutott pesti kalmár leánya – azt főhadnagy korában feleségül kérte. És mikor az édesapa azt mondta: nem! – akkor Károly kilépett a hadseregből, lemondott tiszti rangjáról. Azt mondta: restel osztrák uniformisban járni, mert Napóleon császár kihámozta az osztrák katonaságot a becsületéből. „Szklávok ők!” Szerencse, hogy Heppler Katica megunta a változó széljárást és máshoz ment feleségül. Azóta Károly mint tekergő éli világát. Itáliában, Bécsben, Pozsonyban, Isten tudná, hol mindenütt. Egyszer spanyol katonának is felcsapott, máskor meg Muszkaországba kívánkozott.
- Végeztem vele, nem fiam többé!
Az öregúr elhallgatott, de azután indulatosan az asztalra csapott, mert pótlóan eszébe jutott Károly legnagyobb bűne és attól megint felkavarodott az epéje… Egy levélbeli összetűzésük után ugyanis a fiú két forintot küldött apjaurának, „keresztelésem költségei fejében –írta -, hogy ne legyen egymáson semmi keresnivalónk…”
Károlynak ez az egykori arcátlan ötlete fölmérgesítette még a főtisztelendő urat is. Az olyan dolog, mint a tintásüveg! Ezért pálcát érdemelt volna az úrfi! De azután eszébe jutott, tulajdonképpen miért jött ő ide és megint visszakanyarodott a fiú pártjára.
- Kitől örökölte ezt Karcsi? – kérdezte ártatlan arccal. – A hirtelen haragját és csökönyösségét? Mert a boldogult anyjától nem. az szelíd, jó asszony volt…
Ezt a nyilat azonban kár volt kilőnie; a következő pillanatban már úgy harsogott az öregúr hangja, mint a megsebzett oroszláné az erdőben. Vele nem fogják elhitetni, hogy ami fekete, az fehér is lehet. Az ember vagy jó, agy rossz, miként az állatok között is van szelíd és ragadozó. Károlynak dúvad-lelke van.
Csak Trézsi sejtette, ő is inkább a szívével, mint az eszével, hogy Károly lázadó kedve és az öregúr zsarnoksága ugyanegy tőből fakadt. Ha összetalálkozik két Nero császár, akkor a gyengébbik zsarnok forradalmár és szabadsághős lesz. A kevély apa apró lealázásokkal fokonkint kiugratta nem kevésbé kevély fiát a családi közösségből. Mikor a többi Kisfaludy-úrfi ezüst sarkantyút veretett a csizmája sarkára, Károlynak félretaposott csizmában kellett csoszognia. Ábel legyen az a fiatalember, aki ettől nem változik Kiinná!
Odabent, túl a szürke ajtón, még mindig bömböltek az oroszlánok. Valamit mondhatott Kisfaludy Mihály, amivel megbántotta vendégeit, mert azok bosszúsan jöttek ki az ebédlő ajtaján. Hogy ma egyáltalán nem lehet beszélni az öregúrral. Meglátják holnap, akkor talán már jobb kedve lesz…
A kalapjukat keresték és csakugyan kimentek a városba, Károly a gondolataival elkísérte őket, amint végigmennek a sáros főutcán, a pap megemelt reverendával, Himfy pedig kényesen válogatva a kövek közt. A plébánosnak kezet csókolnak a kisgyerekek, de Kisfaludy Sándor láttára felragyog az asszonynép szeme. Ha már kőnek születtem, gondolja a költő, legalább mágneskő legyek.
Trézsi ott állott Károly mellett, egész idő alatt biztatóan fogta a kezét.
- Minden rendbe jön, Karcsi, meglásd, minden rendbe jön!
De most mérges lett az urakra, azok ugyan furcsán segítik a szegény fiút: felbőszítik az öreget, azután elmennek a kaszinóba.
Hirtelen valami hősies amazon-mámor vett erőt Trézsin.
- Majd én megyek be hozzá! Majd én beszélek vele! Nem bánom, akármi lesz is belőle.
- Megállj! – szólt Károly. – Idenézz és mondd meg odabent, mit láttál.
Letérdepelt az ajtó küszöbére.
- Mondd neki: nem akarom a pénzét, én csak azért jöttem, hogy megkövessem ifjúkori botlásaimért. Azóta keservesen megfizettem mindenért. Ti nem tudjátok, miken mentem én keresztül. Nem a pénzét akarom, hanem hogy szeressen engem is, mint a többi gyermekét. Mondd neki, itt térdepelek a küszöbén. Arra kérem, fogadjon vissza fiának. Itt térdepelek és nem kelek föl előbb, míg ő maga nem szól hozzám…
Trézsi bement az ebédlőn keresztül, miközben harciasan riszálta magát. Francit is vitte. A tékozló fiú pedig ott térdepelt a küszöbön. Hallotta, a nővére motyog valamit odabent, de hirtelen elhallgat, mert az öregúr haragja úgy csap rá, mint a tüzes mennykő.
- Egy szót se többet! Csend legyen! Elég volt!
Trézsi nem mert tovább beszélni, de azért nem tágított. Francival egymás mellé ültek a bőrdíványra és néma, szemrehányó pillantásokkal folytatták az ostromot. hátha mégis felébred a rettenetes vén emberben a lelkiismeret?
A nagy csendben papírsuhogás hallatszott. Az öregúr latin fóliánst tartott a kezében és mímelte az olvasást. Pedig dehogy is olvasott! Az ő szíve is megszakadásig tele volt keserűséggel.
- Miért is gyűlöl engem annyira? – kérdezte magában Károly. – Összes fiai közül éppen engem?
És ebben a kérdésben ezúttal több volt a kíváncsiság, mint a fájdalom. – Az anyaölés? Ürügy! Az adósság? Még Himfynek, a csodagyereknek is volt, bécsi gárdista korában. Az öregúr akkor morgott és fizetett. De őneki, Károlynak egy-egy ifjonti sületlensége elég volt arra, hogy vulkánikus erővel kirobbanjon szívéből a tüzes harag. Pedig egyik fiának természete sem volt olyan rokon az öregúréval, mint éppen a legkisebbiké. Vagy talán ez a nagy hasonlatosság volt a baj oka? Olykor úgy visszaijedtek egymástól, úgy felháborodtak egymáson, mintha torzító tükörben látnák a saját képüket.
Odabent most Franci sógornő vette át a szót.
- Drága jó apámuram, ne kergesse kétségbeesésbe azt a szegény fiút… Kint térdepel a küszöbön…
Az öregúr rákiáltott, de Franci nem hagyta magát; őt keményebb fából faragták, mint Trézsit. Tovább beszélt, csak az volt a baj, hogy mellékösvényre tévedt, megfeledkezett Károlyról és fájdalmas hangon egy svájci borjúról kezdett emlékezni, amelyet drága jó apámuram tavaly Jancsinak ígért, de azután Himfyéknek adta oda. Hiszen nem is a borjúért, de fáj az embernek, ha látja, hogy az apai szív különbséget teszen gyermek és gyermek között, az egyiknek mindent, a másiknak semmit, pedig Jancsi mindig volt olyan szerető fia, mint Kisfaludy Sándor… Fölszakadtak a Kisfaludy Jánosék régi sebei, de Károlyról már nem volt szó.
Az öregúr nem szólt semmit, csak sunyian lapozgatott a könyvében.
Nem, mondta magában Károly, ő nem fog engedni, mert nem tud! A saját makacsságának rabja. Úgy beleásta magát az odújába, hogy élve nem lehet onnan kihúzni. Ha Károly egy esztendeig térdepel is a küszöbön, ha meghal és mint csontváz, kihűlt pipával a kezében, ül a sárga karosszékben.
Károly elmosolyodott… Vajon mi történt vele, hogy egyszerre magas toronytetőről tudta nézni magát és édesapját? Két kaján kis emberféreg, elbújik a napfény és a szeretet elől, és lassú tűzön pörköli meg a tulajdon szívét… A gondolat siralmas, de nevetnivaló is. Ha színpadon eljátszhatná, a karzat alkalmasint kacagna. Mert még a Zrínyi Mikós hősies makacssága is komikummá torzul, ha az ellenfél nem Szolimán szultán, hanem egy rojtos nadrágú gyorspiktor…
Károly hirtelen lendülettel felbukkan a keserű árvízből, amely elöntötte a Kisfaludy-házat a padlásablakig. Nem volt már a szívében egy csepp gyűlölet sem. Mert minden harc: egymás meg nem értés4e. Ő már megértette édesapját és szögre akasztotta fegyverét. Sajnálta, fájó szívvel sajnálta a vén embert. Ők ketten ugyanegy Kisfaludy-fajta, de más-más helyet foglalnak el az égen járó nap alatt. Az ifjú arccal a világosságnak, az öreg arccal az árnyéknak fordul. Többi fiának homlokán Mihály úr elbírja az ifjúság fényét, de Károlyén nem, mert Károlyban önmagát érzi. Károly ifjúságában merényletet lát a saját öregsége ellen.
Az ifjú egyszerre egy kész és keményre érett elhatározást talált magában: nem szabad többé bántania az öreget. Nagyon erőtlen lehet szegény, hogy olyan kétségbeesetten védekezik a gyöngeség látszata ellen. Kettőjük közül Károly az erősebb fél, tehát kímélettel tartozik a másiknak.
Úgy érezte, világosság gyulladt ki életének homályában. Most már mindent másképp lát, mint eddig. Szinte félt, hogy Trézsi ki találna jönni a szobából, mielőtt még nem tudná fogni a gondolatokat, amelyek elvillantak előtte, mint hölgymenyét a vadász előtt.
Neki most csak egy kötelessége van, igen, egy kötelessége: hogy megtalálja önmagát. De hol keresse meg az igazi Kisfaludy Károlyt? Nem a pikturában. Két nap óta ő különben is kiábrándult már ráfáeli hivatottságából. Két nappal ezelőtt kint barangolt a budai Zugligetben, vázlatkönyvével a hóna alatt. Torkig volt az itáliai cukrász-romokkal és valami ismeretlen italra szomjazott. Egy fiatal facsemetét rajzolt a könyvébe. A fa magában állott a gyepes hegylejtőn. Ostornyélnyi törzs, rajta két kopár ágacska, egyéb semmi. Három ü de és tavasziasan fanyar, fekete vonal az egész. Lerajzolta és mélységesen elszomorodott. A valóság karcsún, könnyed lendülettel emeli bájos vonalait égnek, - a másolat pedig súlyos, darabos, halott. Pedig három vonal az egész! Azóta tudja, hogy ecsettel a kezében ő csak iparos.
Pedig arany van a lelkében, érzi, tudja. De hogyan bányássza ki, ha nem ecsettel? Írótollal? Írt ő már egyet-mást, amire most nem szívesen gondol vissza. Eleinte Himfy nyomdokán haladt, de a szerelmek lantosa, ha éneket mond a magyar közönségnek, szükségét érzi, hogy előbb klasszikus tógába öltözzék.
Lélek, aki Croesust tenne
A nyomorult Irusból,
Ki által tán Caesar lenne
Catóból és Brutusból…
Ha Himfy szerelmet vall a zalai vicispán lányának, miért kell ahhoz Irus, Cato és Brutus segítsége?
Színjátékot is szerzett Károly a székesfejérvári truppnak, de a nemes pátosz, amely hőseinek ajkán mennydörög, a német Schiller és Körner szavának bágyadt visszhangja volt…
A közönség azonban tapsol és ujjong. Várnak valakit és addig is, míg az elérkezik, boldog izgalommal kémlelik a kapukat. Kinek kell eljönnie? Az ember mindig önmagát várja és ha megtalálja magát, akkor azt hiszi, beteljesedett az Idő. Mit szólnának a magyarok, ha könyveikben és játékszínükben magyarokkal találkoznának? Nem hősökkel, akik szappanbuborékvárakban születtek, hanem emberekkel, kicsi, éhes és hiú emberekkel, akik pesti bérházakban, vagy vidéki kúriákban laknak, és akiknek borostás a pofájuk, ha két napig nem borotválkoztak. Ez a gondolat is sokszor villant már előtte, mint a hermelin a vadász előtt, de most elfogta és a tarisznyájába gyűrte.
Még mindig ott térdepelt a küszöbön, de nem tudott róla, mert valami nagyszerű mámor takarta körül királyi bíborpalástjával… Most mindjárt meg fogja érteni a távoli csillagképek vonzási törvényét – csak ki ne jöjjön addig Trézsi!
Íme, itt van a közönség, amely magyar igazságokra és magyar emberekre éhes… és van Pesten egy tucat fiatal költő, aki már megunta a klasszikus tógát, de még nem meri magára venni a polgári kaputot, mert nem tudja biztosan, költő viselhet-e egyáltalában ilyet. Ha ajtót nyitnának nekik, ajtót a dohos mythológiai lomtárból a hétköznapok verőfényes kertjébe, milyen tüzes örömmel rohannának a vezérük nyomában!
És itt van az új magyar nyelv. Kazinczy, a nagy hegedűcsináló remekbe készítette. A nagy öreg most bámulja művét, másokkal is bámultatja, pengeti – milyen remek hangja van! -, de játszani nem tud a hegedűjén. Senki sem játszott még az új csodahangszeren!
Most már lázasan érezte Károly, miért született a világra, már sejtette, mit kell tennie. Lehunyta a szemét és világító felhőt látott, gomolygó felhőt, ragyogó, mosolygó emberarcokból. Bólintanak feléje a rokonarcok, integetnek neki, hívják, várják. Pestre kell mennie! Az egész ország poshad, de Pesten erjed az élet, forr a harc, gyulladnak a győzelmi tüzek!
Haragosan kopogó cipősarkok az ámbitus tégláin: Trézsi szalad ki az ebédlőből. Az elkeseredett oroszlán-anya, aki hiába harcol, nem tudja megmenteni imádott kölykét.
- Hát borzasztó az a makacs vén ember! Igazán szégyen… egy apa így bánik a fiával!
Károly mosolyogva fölkelt a küszöbről, merev lábait nyújtogatta.
- Ne bántsd szegény öreget! Olyan, amilyen.
- De mi lesz most már veled, Karcsi?
- Visszamegyek Pestre.
- Újból kezdeni a koplalást? Megint nyúzatni magadat,
Károly nem válaszolt mindjárt. Mit is mondjon? Hogyan magyarázza meg a megmagyarázhatatlant? Hogy ő ezentúl gazdag ember szándékozik lenni, - mindenkinek ajándékozni fog?
Később így szólt:
- Fontos dolgom van odafent.
Trézsi bágyadtan legyintett.
- No hiszen a te dolgod, a te fontos dolgod! És mikor indulnál?
- Most mindjárt. Elmegyek a Zöld hordóba, ott mindig vannak pesti fuvarosok.
- Már alkonyodik! És te még nem is ettél!
- Majd a hordóban, vagy útközben – mindegy!
- De hiszen ez borzasztó! És mit mondjak édesapánknak?
- Mondd neki: nem fog többet látni. Nem mintha haragudnám, igazán nem, de nem akarom felizgatni az öregurat… Pedig az én látásom mindig fel fogja izgatni…Mondd neki: bárhol leszek is, szeretettel fogok rá gondolni…
- És mit szól majd Himfy? A te kedvedért jött el Sümegről.
- Ő majd még hallani fog rólam.
- hátha mégis itt maradnál, Károly? Holnapig megpuhul édesapánk.
Károly azonban nem válaszolt, megcsókolta Trézsit és nyakába kanyarította foszlós szél felhőkergetőjét. És a költő szörnyű és szent önzésével, amely elhágy rokont és szeretőt, hogy kövesse a titokzatos szózatot, kisietett a sötét utcára. Künn az éj láthatatlan szárnyas alakjai lestek rá és szegődtek a kíséretébe.
Trézsi könnyes szemmel nézett utána a kapuból. Ösztönszerűen megérezte, hogy a fiú most szakadt ki csak igazán a szülei házból, most, mikor egy új család ölelő karjaiba siet.
Forrás: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai Új folyam 58. kötet 1929-1932. Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1932.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése