Nem tudom, mikép születtem,
De csak mély forrás lehettem,
Mígnem lenn a sziklás mélyben
Úgy megáradt bő erem,
Hogy a föld sem bírt velem.
Ott sem férve börtönömben,
Tündöklő napfényre törtem,
S én, a régen gyönge, gyatra
Most ébredtem öntudatra. –
Földanyám ölébe’ tartott,
Tőle kaptam hímes partot,
Virult rajta sok virág;
Egyre mélyebb lett a medrem,
És mindjobban megszerettem
Fényedet, szép nagyvilág!
Patak lettem, csörgedezte,m
Könnyű játszi dalba kezdtem;
Tükröztem sok szép virágot,
Hajladoztak, nyíladoztak,
Kis dalomra ringadoztak –
De habom mind messzibb vágyott.
Kis virágok elmaradtak,
Inni adtam kis halaknak;
Szép madárkák, parti fecskék
Belém néztek, mint tükörbe,
Vígan kergetőzve körbe
S habjaim reptükbe nyesték.
Ám futásom hivatásom –
És mert futva egyre nőttem,
Oda kellett hagynom őket,
A csinos csevetelőket.
Színes tájak elmaradtak,
Nem neveztek már pataknak,
Átal zúgtam lanka völgyet,
S mély vizembe’ fürdő hölgyek
Nékem folyam nevet adtak.
Levetkőztek, kergetőztek,
Mint a pajkos, fürge őzek,
Szépségüknek voltam tükre,
Csókot adtam kis kezükre.
Aztán mind nagyobb alakban,
Viszont csókjukat se’ várva,
Tőlük is tovább szaladtam
a terjengő rónatájra.
Ez mint kövér, száraz dajka,
Ki a rétet altatgatja,
S ha az szomjaz, csicsígatja,
Engem is ölébe vett,
De bizony, nem étetett.
Inkább vizemből ivott;
S az is, a sok gabna gyermek,
Mely körötte annyi volt,
Mint amennyit vigan termett
Sok ezernyi földi hold,
Mindezeket megsajnáltam
S én itattam, én dajkáltam.
Meg is híztak, meg is nőttek,
Jól tartottam mindig őket,
Így a már közelgő nyárra
Méltók lettek a kaszára.
Medrem ezzel nem lett mélyebb,
Csak a vízem lőn sekélyebb,
S e miatt sincs panaszom,
Mert amit mélységem vesztett,
Szélességem nyerte ezt meg –
S több a kárnál a haszon.
Széles áram egyre árad,
Tükröz ős királyi várat:
A bal parton, mely lapályos,
Tündöklő szép s új a város.
Partjait kővel borítja,
Medremet szűkké szorítja.
Sok szép ívelt híd alatt
Meggyorsítom áramat.
Azt már mind sűrűbben járják
Füstokádó büszke gályák;
Belsejükben tűzpokolnak
Masinái zakatolnak.
Sűrű nép zsong a fedélen,
Örvendek, hogy ezt megélem;
Mert hol zúg a bátrak dolga,
Csupa lelkes emberé,
Ki a gátat megtöré,
Ott hű szívvel vagyok szolga.
Egyre bővül s terjed áram,
Lejtek a tenger felé
Éjsötétben s napsugárban.
Oda, abba űz a vágyam;
Az magába ölelé
Már sok édes víztestvérem.
Mily szép ilyen sorsot érnem!
Nem is érzem ezt halálnak,
Akik ily véget találnak,
Részei a végtelennek.
Hadd örüljek én is ennek!
Deltát érzek már a ködben,
Arra siet minden társam,
Ám elsőül magam lássam!
Versengnek már egyre többen,
Elakadnak iszap-ágyon…
Hajrá! engem hajt a vágyam
S hullámháton messzi nyargal,
Versenyezve a viharral.
Im az Óceánnak tükre,
Az ég mása, - mindörökre
Rám ragyog;
Most már célomnál vagyok!
Itt a végső alkalom,
Büszkén zengi el dalom:
Hosszú volt s nehéz a pálya,
S én azt véges-végig járva,
Sok szomjasnak adtam enyhet,
De nem hordtam soha szennyet.
Itt benyel a tenger árja –
S örök tiszt a habja renget.
Forrás: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai Új folyam 58. kötet 1929-1932. Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1932.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése