2021. júl. 7.

Kozma Andor (1861-1933): A patak

 


Nem tudom, mikép születtem,

De csak mély forrás lehettem,

Mígnem lenn a sziklás mélyben

Úgy megáradt bő erem,

Hogy a föld sem bírt velem.

Ott sem férve börtönömben,

Tündöklő napfényre törtem,

S én, a régen gyönge, gyatra

Most ébredtem öntudatra. –

Földanyám ölébe’ tartott,

Tőle kaptam hímes partot,

Virult rajta sok virág;

Egyre mélyebb lett a medrem,

És mindjobban megszerettem

Fényedet, szép nagyvilág!

 

Patak lettem, csörgedezte,m

Könnyű játszi dalba kezdtem;

Tükröztem sok szép virágot,

Hajladoztak, nyíladoztak,

Kis dalomra ringadoztak –

De habom mind messzibb vágyott.

 

Kis virágok elmaradtak,

Inni adtam kis halaknak;

Szép madárkák, parti fecskék

Belém néztek, mint tükörbe,

Vígan kergetőzve körbe

S habjaim reptükbe nyesték.

Ám futásom hivatásom –

És mert futva egyre nőttem,

Oda kellett hagynom őket,

A csinos csevetelőket.

 

Színes tájak elmaradtak,

Nem neveztek már pataknak,

Átal zúgtam lanka völgyet,

S mély vizembe’ fürdő hölgyek

Nékem folyam nevet adtak.

Levetkőztek, kergetőztek,

Mint a pajkos, fürge őzek,

Szépségüknek voltam tükre,

Csókot adtam kis kezükre.

Aztán mind nagyobb alakban,

Viszont csókjukat se’ várva,

Tőlük is tovább szaladtam

a terjengő rónatájra.

 

Ez mint kövér, száraz dajka,

Ki a rétet altatgatja,

S ha az szomjaz, csicsígatja,

Engem is ölébe vett,

De bizony, nem étetett.

Inkább vizemből ivott;

S az is, a sok gabna gyermek,

Mely körötte annyi volt,

Mint amennyit vigan termett

Sok ezernyi földi hold,

Mindezeket megsajnáltam

S én itattam, én dajkáltam.

Meg is híztak, meg is nőttek,

Jól tartottam mindig őket,

Így a már közelgő nyárra

Méltók lettek a kaszára.

Medrem ezzel nem lett mélyebb,

Csak a vízem lőn sekélyebb,

S e miatt sincs panaszom,

Mert amit mélységem vesztett,

Szélességem nyerte ezt meg –

S több a kárnál a haszon.

 

Széles áram egyre árad,

Tükröz ős királyi várat:

A bal parton, mely lapályos,
Tündöklő szép s új a város.

Partjait kővel borítja,

Medremet szűkké szorítja.

Sok szép ívelt híd alatt

Meggyorsítom áramat.

Azt már mind sűrűbben járják

Füstokádó büszke gályák;

Belsejükben tűzpokolnak

Masinái zakatolnak.

Sűrű nép zsong a fedélen,

Örvendek, hogy ezt megélem;

Mert hol zúg a bátrak dolga,

Csupa lelkes emberé,

Ki a gátat megtöré,

Ott hű szívvel vagyok szolga.

 

Egyre bővül s terjed áram,

Lejtek a tenger felé

Éjsötétben s napsugárban.

Oda, abba űz a vágyam;

Az magába ölelé

Már sok édes víztestvérem.

Mily szép ilyen sorsot érnem!

Nem is érzem ezt halálnak,

Akik ily véget találnak,

Részei a végtelennek.

Hadd örüljek én is ennek!

 

Deltát érzek már a ködben,

Arra siet minden társam,

Ám elsőül magam lássam!

Versengnek már egyre többen,

Elakadnak iszap-ágyon…

Hajrá! engem hajt a vágyam

S hullámháton messzi nyargal,

Versenyezve a viharral.

Im az Óceánnak tükre,

Az ég mása, - mindörökre

Rám ragyog;

Most már célomnál vagyok!

Itt a végső alkalom,

Büszkén zengi el dalom:

Hosszú volt s nehéz a pálya,

S én azt véges-végig járva,

Sok szomjasnak adtam enyhet,

De nem hordtam soha szennyet.

Itt benyel a tenger árja –

S örök tiszt a habja renget.

 

Forrás: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai Új folyam 58. kötet 1929-1932. Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1932.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése