2021. júl. 7.

Babits Mihály (1883-1941): Őszi misszió

 


Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi újságot

Mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este

Kigyúltak a város lámpái alatta, nem látta őket

Sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál.

 

S ha berregést hallott, találgatta, autó? vagy repülőgép?

Vagy mótor a sima Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott

Tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat

Vernek lenn kőmívesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl

 

Gépfegyvert próbál – oly mindegy volt neki! tudta,

Balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,

Százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért

Újra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves

 

Jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és

A konok isteneket vakítva lobogjon az égig

Szellem és szerelem – jól tudta ezt a hegyi hírnök

S elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,

 

Korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap

Kéjes mosollyal, nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos

Bánatban elhagyott szeretői, a lombok, és ingnak,

Mint beteg táncoslány, aki holtan hull ki a táncból:

 

Akkor a hirnök föláll, veszi botját, s megindul a népes

Völgyek felé, mint akit nagy hír kerget le hegyéről

És ha kérdik a hírt, nem bír mást mondani: ősz van!

Nagy hírként kiáltja, amit mindenki tud: ősz van!

 

Úgy vagyok én is, nagy hír tudója; s mint bércet annál több

Forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem

Úgy feszül a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit

Bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak

 

Versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült

Népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre

Nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor

Állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb

 

Tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké –

Oh szent ritmus, örök szerelem nagy Ritmusa, évek

Ritmusa, Isten versének ritmusa – mily kicsi minden

Emberi történés! a tél puha lépteit hallom,

 

Jő a fehér tigris, majd elnyújtózik a tájon,

Csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha

Tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,

Megy s eltünik az új tavasz illatos dzsungelében.

 

Forrás: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai Új folyam 58. kötet 1929-1932. Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1932.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése