- Walther von der Vogelweide költeménye –
Én Istenem, sok évem vajjon hová loholt?
Éltem, vagy életem csak álom csalása volt?
Amit valóra vettem, mind csak csalóka fény?
Ó, jaj nekem, hogy úgy van: csupán aludtam én.
Most aztán felriadtam és azt sem ismerem,
Mi régen ismerős volt, akár a tenyerem.
A táj s a nép, kit ismert a futkosó gyerek,
Ma: idegen vidékek, idegen emberek.
Sok fürge kis barátom ma lomha-lábu vén.
Szántó a rét, fa nincsen a rengeteg helyén.
Még jó, hogy megmaradtak a régi patakok,
Azt hinném máskülönben, hogy magam sem vagyok.
Alig köszön, ki egykor derülten üdvözölt.
Ilyen borús nekem még sohasem volt a föld.
Oly gyorsan elfutottak a régi víg napok,
Akár a tengerárban az illanó habok,
El, mindörökre, jaj!
Ó jaj, hogy minden ifjút a gond keresztje nyom!
Kik egykor lelkesültek vidulva, szabadon,
Ma súlyos gond epeszti. Jaj, úgy bánt engemet,
Akárhová tekintek, ma senkisem nevet.
Táncos, dalos napoknak örökre vége van,
Nem élt még jó keresztyén ilyen siralmasan.
Bús szallag vonja gyászba a női homlokot,
Ékes lovag ruhája parasztosan kopott.
Rómából szép hazánkba jöttek kemény szavak,
Van ok, hogy mind a lelkek itt búslakodjanak.
Úgy fáj – ó messzeszállott, sok drága szép napom! –
A kacagást sírásba kell már torzítanom.
Madár ma bút az erdőn mi gyászunktól tanul,
Csoda, ha vén szivemre a bánat fátyla hull?
De zsémbemnek mi haszna? Feddő szavam mit ért?
A földi jók vadásza elveszti túl a bért.
El, mindörökre, jaj!
Ó jaj, hogy megzavarta kedvünk egy csalfa kéz!
Vígságunk búra fordult, epére vált a méz.
Csal a világ, mutatja szép, tarka köntösét,
De titkos belsejében, mint a halál, sötét.
Vigaszt keress, ha bűne szivedre lelhetett,
Kis bánás nagy bűnöktől megmenti lelkedet.
Lovag, a célra gondolj, az üdvösségre csak,
A vaspáncél tiétek s a villogó sisak,
A szent kard jó paizzsal, mely vésszel szembenéz.
Bár én, szegény, lehetnék keresztes jó vitéz!
Ott én is megkeresném vitézi zsoldomat,
Nem földet és aranypénzt, mit úrgőg osztogat:
Koronát, égi fényűt, hordozna majd fejem,
Mit zsoldos is kiküzdhet a dárdás harcteren.
Ó, hogyha már mehetnék a cél felé hajón!
Dalolnám, hogy dicsőség! – sosem sirná a szóm:
Jaj, mindörökre jaj!
Forrás: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai Új folyam 58. kötet 1929-1932. Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1932.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése