Sápadt holdvilágnál,
Kékes árnyak között
Virrasztott a halál
A Doberdo fölött.
Fehér sziklafogak,
Mint a kutya, ha mar,
Reám vigyorogtak.
Fázva mentem hamar.
Mint pokoli szemek,
Tüzesen pislogtak
Az ágyúk s mint ebek,
Veszetten ugattak.
A Vallone fölött
Halál-aratásban
Engem egy kő födött:
Megálltam és vártam.
Ágyuzás, vad tusa,
Remeg a Doberdo;
A pokol himnusa,
Ördögi dáridó. –
A völgyben búsan szólt
Egy szép tárogató;
Szava mély ima volt,
Oly nagyon megható.
Fönt dúl a küzdelem;
Lent hő ima virraszt;
Még sincsen kegyelem;
A rémség vért fagyaszt.
A völgybe leérve
A hang után megyek,
Az útról letérve
Sziklák közt sietek;
Nagy kereszterdőben
A hős honvédeknél,
Csendes temetőben,
Hol már senki sem él.
Gránátok suhogtak,
Mint halálmadarak;
Repeszek nyávogtak,
Akár kányahadak.
Ott a keresztek közt,
Ülve fehér sziklán,
Élő a holtak közt,
Egy jó honvéd, strázsán
Fujt bánatos szép dalt
Kis tárogatóján,
A hősi halált halt
Hű bajtársak sírján.
Ők hallgatták csendben
A bús szép nótákat,
S virágot szedtek mennyben,
Ledobták azokat.
Láttam esni szépen
A kis virágokat,
Tündöklő dicsfényben
Hulló csillagokat.
Forrás: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai Új folyam 58. kötet 1929-1932. Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1932.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése