2021. júl. 7.

Sík Sándor (1889-1963): Gyalogjáró ember éneke

 

I.

Az országúton ballagok.

Holdfény-ezüstös fellegek közt aranybogárka-csillagok.

Tücsök muzsikál, csak úgy magának,

Alvó fűszálak harmathűvös rejtekén.

És valahol, bóbiskoló barackfalomb mögül,

Egy láthatatlan pajta melegéből,

Hosszan, békésen, álmosan,

Elbődül egy tehén.

 

De hirtelen rezzen és mozdul mögöttem az út:

Dohogó, durva, távoli lárma zúg.

Fény szúr elő, mint éles, hosszú nyíl,

Ide-oda táncol és nő és súlyosodik:

S mint egy alattomos fény-faltörőkos,

Rombolja el az éjtszaka tündérpalotáját,

És gőgös-sebesen, titok-sötéten

Dübörög el mellettem a vonagló  éjben

Az automobil.

 

S félrehuzódva jókor, gyalog ember, az útból,

És a szememen a kezem:

Az árokpartról,

A mozdulatlan csillagok alól,

Nézek utána csendesen.

 

II.

Vajjon ki lehet,

Aki bent ül az üvegfal megett?

Hárító bőröket pajzsol a fülére,

Hideg üveget hord a szemén.

Ugyan ki lehet szegény?

Végigszáguld az éjtszakán,

Villany-sebesen, gép-magán.

És nem is nézi meg talán

A kedves, furcsa freskót a kis templom falán,

A szentjánoska mécsét meg se látja,

Nem sajdul a szívébe a tücsök szerenádja,

Nem állítják meg az emberek,

Akik itt élnek a gyertyás ablakok megett,

Nem mond neki semmit a báránykák kolompja,

Még fel se nézett tán a csillagokra.

Tán nem is érzi az élő éjtszakát.

És elgázolja az őr kutyát!

 

III.

Ó Istenem, milyen szegény!

Ahogy eldübörög a dolgok mellett,

Elsiklik a tűnő minden tetején:

Bőrpáncél van a füle mellett,

Acél-üveg két halszemén.

 

Csak átvillan a dolgokon:

Nem mint az esti szellő,

mely minden bokorral, bogárral rokon,

És magába ölel minden illatot,

S amelytől most is mámoros vagyok, -

Csak mint a villany, a reflektor sápadt északi-fénye,

Úgy csillag végig az úton, a dombon, a réten, metszőn, hűsen,

És meg nem melegszik tőle a fű sem.

Meddő sugár: nem simogat, csak villan és vakít,

És aki belenéz, eltakarja védőn

A szemeit.

 

Csak ellohol a dolgok mellett,

Buta percek alatt,

És ahogy elcikázott,

Utána semmi nem marad,

És a millió pici mindenségből

Őbenne semmi sem marad,

A minden aprók melegéből

Neki szegénynek semmi sem marad.

 

IV.

Ő csak dübörög. Hová?

 

Egy pillanat: még itt kaszál

Körülöttem a sárga sugár,

Egy villanat, egy surranat:

S már túl a falun gyúlad fel a táj.

Két villanat: és már oson,

Lassít az alattomos gép a városon,

Ahol bárokban zakatol a jazz,

S a Bestiáról foszlik a mez.

Három villanat: Budapest,

És Bécs és Párizs:

Egy nagy házban egy Generális

Virraszt a nagy térképek fölött.

A fáradt Gép tovább zörög:

Pálinkabűzös sztrájktanyák,

(Álmukban nyöszörögnek az édesanyák)

És még egy utolsó villanás,

Egy fénysikoly robban az égnek:

A mechanikus a rozzant Gépet,

A Hullát várja a Hullaház.

 

V.

Ó istenem, milyen szegény!

Pedig ember ő is, akárcsak én!

És akár az a vándorló legény,

Aki ott ül a híd peremén,

Szivarkát sodor víg füttyszó-ütemre,

És visszamosolyog az Adjistenemre.

 

Hiszen őt is, őt is az Isten keze gyúrta,

Mint ezt a kis kutyát,

Amely az úton most fut át,

És felém kaffant barátságosan,

Mintha mondaná: „Szervusz, pajtás,

Ugy-e bizony szép este van!”

És ezt a lekaszált édes lóherét,

amelyen most elnyújtózkodom,

A lelkem gyökeréig telten

Békességgel és illatokkal,

és föltekintek, és összemosolygunk

A csillagokkal.

 

Forrás: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai Új folyam 58. kötet 1929-1932. Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1932.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése