Új bölcső mellett anyai koporsó,
Koporsó gyásza bölcső bűne lett;
Átzúg a gyászon apai komor szó, -
Szegény kis árva, mért is született?
Az ifju lélek, vonszolván a vádat,
Anyátlansága fölsíró sebét,
Bolyong, mint dacra zordonult bubánat
S mint sejtelmektől hajszolt büszkeség.
Koldúsreménnyel járja a világot,
Szomjassá gyötri sivatag jelen,
Igézik lelkét színes, csalfa álmok,
Bódítja mámor, kósza szerelem;
Ecsettel, tollal szent titkokra lesve
A termő bú már új hangon zenél:
Hajnalra zeng egy diadalmas este
S már őt köszönti: üdvözlégy vezér!
S bevonul Pestre rózsás Auróra
Új hajnalálmok rózsás szekerén,
Köréje árad szép találkozóra
A szárnyaló hit s megifjult remény;
Öreg Kazinczy hódolón vidámul,
Új színfalak közt friss kedv, ősi hév, -
És földereng a kékegű Dunántúl:
Országra zeng a Kisfaludy-név.
Az álmos földön megpezsdült az élet,
Átleng a színen frissebb fuvalom,
Alakok zsongnak, élő tiszta képek, -
Virágnyílás a fáradt ugaron;
Mint szívből szívbe csorduló ajándék,
Halk mosoly röppen, harsány nevetés, -
Az író tolla mégse léha játék,
Munkája oly szent, mint a magvetés.
Merengni multon: hollószárnyu bánat,
Jövendőt hinni: édes izgalom;
Bú és reménység egymáson ha áthat:
Magyar sors képe szíven, színpadon;
Mohács szent gyásza él, mert halhatatlan,
D emégis: immár mosolygóbb az ég,
Targallyakon már tavasz rügye pattan,
S a szív fölujjong: él magyar, áll Buda még!
„Sötét olajfák illatos hüsében”
Áldott, ki egykor szépet álmodott:
Most lelkes társak lángolóbb tüzében
Nyer szebb álmokra kedvet és jogot;
Övé a hír s ez ujton lázba ejti:
Száz terven virraszt, hevül és vitáz, -
S övé a sors, hogy könnyelműn felejti:
Fáradt a test és sorvasztó a láz…
A magyar kalász sokszor jégnek érik,
De hisz, remél a lelkes magvető,
S mikor legszebben hirdetné igéit,
Ráéhezett a magyar temető;
A magyar földön jaj! korán temetnek,
Virág, fa, ember elhervad hamar, -
De a dicsőült szent emlékezetnek
Oltárul épül minden ravatal.
Nagy emlék néz ránk multba csillagultan,
S meg nem tagadják fénylőbb csillagok;
És mintha szólna: Korán éjbe hullta,m
De az időknek most is fény vagyok;
Új század útján pazarabb a fény is:
Ezernyi lángját izzón hinti rád, -
De árvább korban szent láng voltam én is:
Halk magyar éjben áldott mécsvilág…
Forrás: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai Új folyam 58. kötet 1929-1932. Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1932.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése