Csendesen peregve hull a lomb,
Sárga és piros az őserdő;
Még zöld a sűrű macókás domb,
Virágtalan, fakó a mező.
Sima vizű sötét tó körül
Dideregve zokog a bús nád;
Lassan kúszva mindent eltörül
Az esthomály s lappangva száll rád.
Öreg este van és siket csend,
Nyirkos a lég, mint a sírboltban,
Hideg szellő sóhajt odafent,
Vak sötétség borul rád holtan.
Egy-egy öreg ponty fölugorva
Néha nagyot loccsan a tavon. –
Oly lelkehagyottan mogorva
Bénultság fekszik völgyön-halmon.
Ott ültem a holt erdő szélén;
Szitálva hullott a sűrű köd;
Sötét bú rágott szivem mélyén,
Fájó lelkem vergődve küzdött.
Szeretett csonka magyar hazám!
Rád gondolok e sötét éjen,
Itt a csendes kis tavak partján,
És a bú szántja lelkem mélyen.
Míg arcomon könnyek peregnek,
A fákról nagy cseppek hullanak;
Sírva panaszoljuk egeknek,
Hogy téged mily szörnyen bántanak.
Gonosz kezekkel széjjeltéptek,
Fölosztottak bitorlók között.
A hősöket, kik híven védtek,
Hontalanná teszi, ki győzött.
Sötét éjjeleden hű szolgád,
Oh én édes, drága jó hazám,
Sajgó szívvel fordúl te hozzád;
Én csak érted küzdök igazán.
Tied volt mindig szivem, lelkem,
Ha kell, érted od’adom éltem;
Csak boldog légy, magyar nemzetem,
Régi nagy hazám, én mindenem!
Forrás: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai Új folyam 58. kötet 1929-1932. Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1932.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése