2021. júl. 7.

Kosztolányi Dezső (1885-1936): Életre-halálra

 


Mint aki búcsúzik, beszélni

Akarok.

 

Itt éltem én, vér véretektől,

Magyarok.

 

Mint akit égő szókra gyújt föl

A halál,

 

Szájam kigyulladt viziókat

Kiabál.

 

Együtt örökre, együtt, együtt

Veletek.

 

Kuckóba, sáncba, rongyba harcos

Feletek.

 

Mi volt ez? A szivembe harsog

Az egész.

 

Láng és korom, megtébolyul, ki

Belenéz.

 

Sírtam miatta, én is, én is,

Beh korán.

 

Én is zokogtam hosszú, véres

Lakomán.

 

Éreztem a semmit, a szégyen-

Maratást.

 

De láttam egykor kánaáni

Aratást.

 

Kerek eget, mely egy családot

Ölel át.

 

Parasztleányok hercegnői

Derekát.

 

Bő dáridót, mely könnyeinkbe

Belefúl.

 

Ifjú erőt, bűnt tékozolni

Pazarul.

 

Mégis mindent, ami tiétek,

Szeretek.

 

Vén bajszotok, puffadt, lilás-kék

Eretek.

 

Úr-kedvetek, amelynek párja

Nem akad.

 

Öreg, nehézkes, régi-ízű

Szavakat.

 

Ábrándomat, mely életemre

Sebet üt.

 

Hajnal felé a multba rívó

Hegedüt.

 

A délibáb vizében úszó

Gabonát.

 

Tükröztetett kastélyt, ezüstlő

Habon át.

 

Halottjaim csontját a földben,

Halavány,

 

Matróna-arccal, mélyen alvó

Nagyanyám.

 

Rokontalan, sívó magányom

Egyedül.

 

A hosszú őszt, mely visszanézve

Menekül.

 

Jaj, életem engem bilincsbe

Veretett.

 

Élő bilincs, forró bilincs, te

Szeretet.

 

Bilincsbe jár mindig a tiszta

Szerelem.

 

Ember-jussom testvér-bilincsben

Perelem.

 

Haraptam ezt és kincsre vágytam,

Ami nincs.

 

Csókoltam is, mert álom, áldás

E bilincs.

 

Lelkem, ha kérte, amit a sors

Nem adott,

 

Arany János bűvös szavával

Mulatott.

 

Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem

Feledem.

 

Holtomban is csak erre járok,

Keleten.

 

Izzóbb a bú itt és szívig döf

Az öröm.

 

De szép, vidám, vad áldomás volt,

Köszönöm.

 

Forrás: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai Új folyam 58. kötet 1929-1932. Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1932.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése