Az erdőszélen hóvirág fehérlett.
Sarjadó gyepen az iskola
glédában állt, mint még soha.
Valaki a Talpra Magyart szavalta.
Aztán a tanító beszélt a szabadságról.
Hallgatta a sok parasztgyerek,
oldalt a jegyző meg a pap
s tisztes, komoly, ősz emberek.
A harangozó tartotta a zászlót,
vén bajuszos arcán
zord egykedvűséggel.
S a tanító lelkesen magyarázta,
hogy mi is történt
ezelőtt sok, nagyon sok évvel.
Hősökről beszélt és csatákról
s arról, hogy miként folyt a vér,
amikor annyi ember meghalt
valamiért.
A többiek hallgattak némán.
Hitték is, nem is a mesét.
Öreg volt már a múlt. Setét
s bizonytalan ködök takarták.
S egyszerre csak egy kisgyerek
hangosan megszólalt hátul:
"Édesanyám! Mi a szabadság?"
A tanítóban elakadt a szó.
Odanéztek mindannyian.
Az asszony pedig felsóhajtott,
és azt felelt:
"Amikor hazajönnek a katonák, fiam."
Ó, hóvirágos, régi Március…!
Azóta mennyi vér ömlött megint,
s részeg torokkal hányszor ordították
közénk a véres jelszót, hogy:
"Szabadság!"
Voltunk azóta hősök, mi magunk is.
Hősök, pribékek, árulók,
honmentők és hazátlanok,
voltunk minden, amit csak akartak
a habzó szájú álapostolok.
Négyszer szabadítottak föl azóta
propagandás vad próféciával
és mind a négyszer más zászló alatt!
És mind a négyszer esküdtek rá,
hogy most lettem szabad!
Hát ez a szabadság, emberek?
Szónokló, híres emberek!
Élők és holtak mind ezt akarták…?
S mi lesz, ha majd egy szép napon
megkérdezi egy kisgyerek:
"Édesapám, mi a szabadság…?"
Ó, hóvirágos, régi Március…
Talán sóhajtunk egyet mi is akkor
és annyit mondunk csöndesen: fiam,
szabadság az, ha majd
hazatérhetünk mindannyian.
(Forrás: Retkes Tamás: Elfelejte(te)tt versek (1919-56) – internet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése