Közületek a legkisebb is átlépheti a Körös vizét itt, ahol fakad. Az a hely pedig Bánffy-Hunyad mellett van: Körösfőn. Csak úgy bujdos a zöld fű között a picike ér; aztán mind nő, nő és Csucsánál már akkora, hogy fodros vizén tutajok úsznak; aztán folydogál szép csendesen a bájos Körös-völgyön tovább. Mert a Körös-völgy igazán szép egy völgy: azon végig kell utazni. A ki velem jő, elviszem a kis Tündérvárig, onnan indulunk ki, beutazzuk az egész Körös-völgyet.
Azt mondja a rege, hogy hajdan tündérek lakták ezt a völgyet: vadvirágok kelyhén volt az éjjeli pihenésök, az édes otthonuk; de télire beköltöztek az izi-pici Tündérvárba. A Körös vize felett van egy óriás szikla, annak a közepén a sima sziklaoldalhoz tapasztotta valami tündérkéz azt a pici várat, a minél kisebb vár nincs ezen a világon. A „Tündér”-várral szembe mohás hegyről omlik alá egy gyönyörű vízesés, mintha csak a tündérkéknek akarna kedveskedni. A fehér gyöngyös vízeséshez rézsútosan áll a „Két püspök.” Kősziklából van a leomló talárjok is, a püspöki süvegök is; kezet adnak egymásnak és kő a kezük is; de a madarak igazi madarak, a mint ott csicseregnek a kőpüspökök vállán. Vajon az ici-pici Tündérvár lakóiban, vagy a vízesés ragyogó kristályában gyönyörködik mindig, mindig a mozdulatlan két püspök?
Úgy mondják, mióta vasút van és vonatok dübörögnek át a völgyön, a tündérek csak eltűntek, nem szeretik a széngőzfüstöt, aztán vonaton sem utaznak soha.
Pedig a tündérek nem tűntek el és most is láthatják azok, a kik szeretik - de igazán szeretik - a hegyet, völgyet, vizet, vadvirágot és az eget. Én nagyon szeretem, s azért láttam is sok-sok tündérkét a Körös-völgyben.
Egyszer éppen így történt az:
Bucsánál kiszálltunk a vonatról és gyalog mentünk a Körös partján. Szép tavaszi reggel volt; a víz fodrain ezer meg ezer kis aranycsolnak ringott; fehérmellű fecskék suhantak az aranycsolnakocskák felett és a vízen túl fehér virágban ringtak a kökénybokrok s az aljában fiatal pázsit zöldellt; aztán mintha aranyos zöld fátyol lebegett volna mindenfelé. Egyszer csak a zöldes fátyolon át meg-megcsillant valami: előbb egy, kettő, azután sok, sok; ki sem tudom mondani hány. Bizony tündérek azok! Már a leheletüket is érezni lehet, s ha azt megéreztük, akkor már látjuk habruhájok lebbenését, aranyhajuk csillogását, s tündérillat terjeng mindenfelé és az olyan édes: jobb mindennél.
(Forrás: Gyarmathy Zsigáné: Erdélyország Tündérország – Mesék, igazak, apróknak, serdülteknek – Bp., Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. kiadása 1900.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése