Téged dicsérlek szelíd Mulandóság,
változás apja, örök ősz, ki belehelsz mindent
napszín fuvalmaddal, melyen láthatatlan rozsda borong.
Te vonod az első pehelynyi árnyat az újszülött homlokára,
néked szolgál, lábad elé hullva, ami arra megérett.
S te lengeted a fájdalom reményét:
hogy édes leszen majd a zsibbadás...
Zenét hallgattam az este, egymásba fonódó
szomorúságát négy fátylas vonónak
s midőn az Andante kiadta lelkét,
a csöndben láttam egy halovány lepkét:
az is te voltál.
S ha olykor éjszaka didergő arcomat
fel kell emelnem, félig a paplan alá süllyedt
tetszhalálából, s bolyongok a néma szobán
mint künn a telihold, fázós és halovány:
te súgod olyankor, mit is veszítek itt,
jaj, mit kell itthagynom e földgolyón
melynek zűrös dallamait kezdtem megszokni már
jössz és szoborrá faragod utolsó álmaink:
e pufókarcú és márvány angyalokat.
(Forrás: csicsada.freeblog.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése