I.
Hol, mint elaggott óriás,
Dunának partinál,
Merengve fényes múltjain,
Visegrád romja áll:
Hajh, szebb világ volt egykoron
A víg és népes várfokon!
Egy nagy király enyhíté itt,
Kedv közt királyi gondjait.
Virágkert volt a vár alatt,
A kertben kis leány,
És szívigéző kellemek
A lány arculatán.
A szép kis kertészlányra néz
Epedve sok fényes vitéz -
De ő kincsért nem esdekel:
Kincstára a kigyúlt kebel!
Az est ha jött, lágy pázsiton,
Körüle lombos ág,
Ült Lenke szép virági közt,
Ő a legszebb virág.
S zöld köntösében egy vadász,
Kiben még ifjú vér csatáz,
Enyelgve lejt és úgy örül
A legszebbik virág körül.
Megkedvelé a fürge, víg,
Ártatlan kisdedet
S jött a vadász minden napon,
Ha csendes estve lett.
Enyelgni jött negédesen -
Várt Lenke rá szerelmesen,
Kinek, midőn nap alkonyult,
A legszebb hajnal felpirult!
II.
Midőn hegy-völgy levetkezé
Zöldellő fátyolát,
Ősz jöttinél a vári nép
Budára zajlott át.
Szép Lenke nyugtalankodik,
Mosoly nincs ajakán -
Néz lomb közől, nyiláson át,
A távozók után.
Csak a vadászsereg felé
Tekintget untalan,
Aggódva, mert nem látja azt,
Kiért oly nyugtalan.
Hogy elhagyá hitetlenül
S most vissza sem tekint,
Ez költe a leány szívén
Gyötrelmet s néma kínt.
Lassúdadan haladtanak
A bánatos napok -
Ősz apja mond: "jó gyermekem
Miért e bánatok?"
"Ne búslakodj’ leány, az agg
Apát vidítni kell!"
De Lenke hallgat s szó helyett
Hulló könnyel felel.
Melyet nem ismert ekkorig,
A bú, szívére hat -
És elhervasztja arcin a
Piros virágokat.
Azóta jött s elszállt a tél
Zordon fuvalmival,
Tavasz lőn és az ifjuló
Berekben cseng a dal!
Kedves helyén, lágy pázsiton,
Körüle lombos ág,
Bús Lenke ül virági közt
Most a halvány virág.
Víg s népes a királyi lak,
Benn a vadászsereg:
De azt, kit olyan égetőn
Szeret, nem látja meg.
Lenkét a sírnak érlelék
A kínos érzetek!
Egy csillagos szép éjben a
Halál csókolta meg.
Sírjához atyja vérező
Szívvel kísérte el,
S a sír felett szoborként áll
Fehérlő fürtivel.
S az egykor oly boldog helyen,
Felette lombos ág -
Ott nyugoszik virági közt
Az elfonnyadt virág.
III.
Jár egy komoly tekintetű
Vadász a sír körül,
Melyen a megfosztott, szegény
Agg kertész búban ül.
Nem sejti ez, hogy oly közel
Dicső királya van,
Ki szánakodva osztozik
Nehéz fájdalmiban.
Mátyás király az álvadász,
Ő járt enyelgve itt,
A lány vidám tekintetén
Feledni gondjait.
Alvó leányka, kell-e szebb
Emlék vagy síri jel,
Mint a könny, mely a nagy király
Szemében ünnepel?
(Forrás: Kerényi Frigyes összes költeményei – Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda Bp., 1875.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése