Surányi Miklós: A barbár

A Rajna partján már kizöldültek a dombok, és kidugták fejüket a tavasz első virágai. Régen volt ilyen szép tavasz - mondogatták az egyik parton a németek, a másik parton a franciák, akikre a fényesen sütő nap egyforma szeretettel árasztotta termékeny hevét. A németek és franciák egyformán boldogok lehettek volna a tavaszi napsugárban, ha a francia direktórium piros nadrágos katonái és a szövetséges európai hatalmak ádáz harcot nem vívnak egymás ellen - Isten tudja, miért. A köztársaságiak és royalisták, a forradalmárok és legitimisták, mint a veszett farkasok, úgy pusztították egymást, s a párizsi direktórium, hogy véget vessen a belső tusakodásnak, két nagy sereget indított útnak a feudális Európa ellen: az egyiket a Rajna, a másikat Itália felől, hogy azok győzelmes előnyomulásukban Bécs falai alatt találkozzanak. Emiatt hiába sütött oly ragyogóan a nap, hiába bújtak ki a földből a Brenta virágai, hiába szerette egymást ég és föld a nagy termékenyítő tavaszi szerelemben - rút és félelmetes volt ez a tavasz a Rajna mindkét partján.

A párizsi direktórium jól kiszámította a Bécs ellen irányuló haditervet; a tervnek azonban csak az egyik fele kecsegtetett sikerrel, mégpedig az, amelyet a fiatal Bonaparte tábornok vezényelt Itália felől. A másik rész erős vereséget szenvedett Károly főherceg csapataitól, és a Rajna bal partján egymás után estek a francia városok osztrák és orosz seregek kezébe.

Károly főherceg csapataiban sok volt a magyar. A magyarok csaknem mind huszárok voltak. Alacsony, tömzsi, sötét bőrű, tatár formájú hadinép. Hosszú bajuszuk kétoldalt lekonyult, s a hajuk csimbókba fonva vagy kontyosan, mint a törököké. A tisztek közül az öregebbek még parókát hordtak, és copfjuk a hátukat verte, ahogy lovaikon az ellenség felé vágtattak. Nemrég még a törökök ellen küzdöttek. A legénység harcedzett, vén barbárokból állt. A Rajna mentén szörnyű meséket mondottak róluk az anyák, ha rakoncátlan gyermekeiket meg akarták ijeszteni. Borzasztó hírük volt, s a francia csapatok úgy gondoltak rájuk, mint a római légió a germánokra és a hunokra vagy a nyers húst evő oroszlánszívű angolszászokra.

A Rajna mentén a franciák nem tudtak megállani e félvad nép előtt. A városokból a polgári lakosság hanyatt-homlok menekült. A polgári népség irtózott a harcok barbár embereitől. A háború túlságos hirtelen szakadt rá a Rajna-parti franciákra. Nemrég ott még valóságos árkádiai idill volt az élet a Bourbonok romlott, de fényes uralma alatt. A nép nyomorgott ugyan, de a földesurak és a városi polgárság a Lajosok kultúrájának finom légkörében önfeledten mámoros életet élt. A francia nemes és a gazdag városi polgár szerette a dalt, a könyveket és a szerelmet; Voltaire istentagadó és cinikus könyveiből szívta magába az élet szeretetét, és elvesztette minden félelmét a túlvilág borzalmai és a bűnhődés iránt. A nagy forradalomnak csak végső hullámai csapkodták ezeket a Rajna-parti városokat; azokban nem folyt vér, csak a menekülő arisztokraták könnyei; ott a forradalomnak csak dicsőségét és vívmányait érezte a nép, amely most a hadsereg győzelmeinek, Belgium és Hollandia elfoglalásának, az új köztársaságoknak és a népuralomnak részeg mámorában élt. Hat-nyolc év óta tart már ez a farsang; néha átvonul a városon egy-egy francia csapat, a zenekarok a Marseillaise-t játsszák, a dobok szakadatlanul pörögnek, és a tamburmajor ezüstgombos botja vidáman táncol a menetelő hadoszlopok előtt. A franciák azt hitték, hogy dobpergés és zeneszó mellett táncolva hódíthatják meg egész Európát, mint ahogy a francia enciklopédisták, Rousseau és Voltaire valamiféle varázspálcával, ellenállás nélkül hódították meg egész Európa lelkét. Így volt ez eddig. Most pedig a francia seregeket visszakergették a Rajna bal partjára, s a városok egymás után esnek a szövetségesek kezébe. A franciák megrémültek. Hát ez is lehetséges? Ilyen csodák is történnek még a világon? Még utóbb a barbárok elözönlik Elzászt, és durva patkóikkal letapossák a francia kultúra virágait. A diadalmámor, a dicsőség és győzelem részegsége egyszerre elpárolgott a fejekből, s a nemesurak és polgárok foga is vacogni kezdett a félelemtől. Ezek a barbárok nem tréfálnak. Ahogy bevonulnak egy-egy városba, a csapatok néhány órai szabad rablásra kapnak engedélyt a parancsnokuktól. A csapatok vad porosz, orosz és magyar katonái ugyancsak kihasználják ezt a néhány órát. Jaj minden szépségnek és drágaságnak, amit a francia városban találnak. A rajnai borok patakokban folynak az utca csatornáiban; részeg katonák tivornyáznak a házakban, és lába kél minden elemelhetőnek, aranynak, ezüstnek, selyemnek, bársonynak, drága szőnyegnek, képnek és főképpen a pénznek. Asszonyok és leányok egyetlenegy percig sincsenek biztonságban; valóságos tatárjárás ez, s ha elzúgnak a csapatok egy-egy város fölött, ott csak sírás és jajveszékelés, szégyen és gyalázat és nyomorúság marad. A barbárok... a barbárok!...


Fleures kicsiny városka, de gazdag, a polgárai műveltek, és a lányai szépek. Fleures-ben már napok óta hallják az ágyúk dörgését, és az utcákon végigrobognak a Rajna-parti menekülők társzekerei. A menekülők borzalmas híreket és hajmeresztő pánikot hoznak magukkal. Az ellenség óráról órára közelebb van Fleures-hez. A városból, aki csak teheti, mindenki elmenekül. A környékbeli kastélyok kiürülnek, s a városka gót stílű, keskeny, magas házai konganak az ürességtől. Csak egyetlen házban maradtak otthon a lakók. Ez a ház a polgármesteré, akit Claude Tillier-nek hívnak, öreg ember, akinek a fia a harctéren küzd, ő maga pedig feleségével és Amélie leányával reszketve őrzi a házat, amelyet a világ minden kincséért sem volna hajlandó elhagyni.

- Ha kell, itt halunk meg valamennyien - jelentette ki az öreg polgármester, aki köszvényes lábával öreg karosszékben ül, a könyvtárszobában.

- Amélie-t rejtsük el - siránkozott az asszony, és borzalmas eseteket mesélt el fiatal lányokról és a barbár lovas katonákról.

Keskeny, háromemeletes épület volt a polgármester háza, s a föld alatt még két emelet mélységre volt a ház pincéje. Amélie a legmélyebb pincébe zárkózott be édesanyjával, s a pince bejáratát a cselédség ügyesen elmaszkírozta. Az öregúr pedig bevette magát a könyvtárszobába, mint valami szentélybe, és elkészült arra, hogy drága kötésű könyveit akár a saját kiaszott, nyomorék testével is megvédelmezi. Körös-körül faragott polcokon sorakoztak az aranyozott bőrbe, pergamenbe kötött, kék, vörös, lila és barna hátú bordás vagy rovátkás, bélyegzőkkel díszített könyvek, néhány Jean Grolier-remekmű, amelyek aranylánccal voltak a polchoz erősítve, aztán Le Gascon mester filigrán könyvei, mozaikokkal, pointillé-vasakkal alakított, cottage-roof stílű kötések, különféle préselt bőrök és régi olasz kéregpapírok, selyembársonyba vagy kecskebőrbe kötött, ezüstveretes könyvremekek - az öreg Tillier apó egész életének legnagyobb örömei, nem is szólva arról az örömről, amelyet a könyvek tartalma nyújtott a lelkének. Az öregúr elszántan várta a barbár horda látogatását.


Huszárezred rohanta meg a városkát, s az ezredparancsnok kétórai fosztogatást engedélyezett a katonáknak. Az egész város visszhangzott a patkók csattogásától, a fegyverek dörgésétől, a lovak nyerítésétől, a huszárok káromkodásától s attól a pokoli zenebonától, amely a harácsolás, rablás, tivornyázás és erőszakoskodás vad jeleneteit kísérte. Az öreg Tillier halottsápadtan ült a könyvtárszobájában, tekintetével végigsimította a körben sorakozó könyveket, s reszkető fehér keze néha kinyúlt, mintha el akart volna kergetni kísérteteket, amelyek drága kincseit fenyegetik. A szíve hevesen dobogott, és közben asszonyára és leányára gondolt, akikért kibuggyant szeméből egy könnycsepp. Öregségében és tehetetlenségében szinte halálra váltan leste, hogy mi történik vele. Egyszerre hallotta, hogy a ház kapuját megdöngetik, sarkantyúk csengenek a folyosókon, és beront egy csomó huszár. A huszárok élén fiatal főhadnagy toppant a szobába, megállt a küszöbön, körülnézett, és szemét összehúzva a félhomályban kereste a házbelieket. Az öreg Tillier mozdulatlanul ült a karosszéken a szoba leghomályosabb zugában, és a főhadnagy nem vette észre. De úgy látszik, annál inkább észrevette a könyveket, mert hirtelen kigyúlt az arca, és áhítattal hordozta tekintetét körül a könyvállványokon. Állt és nézett, és megfordult maga körül, és odalépett az egyik állványhoz, és ujjával megérintette néhány könyv arany díszes gerincét.

Az öreg Tillier szíve megdobbant, és szinte testi fájdalmat érzett erre az érintésre.

E pillanatban a főhadnagy huszárjaihoz fordult, s valami ismeretlen barbár nyelven rájuk ripakodott, kikergette őket, s azok dohogva, kardcsörtetve, nagy sarkantyúpengéssel, úgy, ahogy jöttek, elhagyták a házat.

Az öreg Tillier nem akart hinni az érzékszerveinek. Meg sem mert moccanni, még a lélegzetét is visszafojtotta. Úgy látszik, ez a fiatal főhadnagy kiparancsolta huszárjait a házból, s a huszárok engedelmeskedtek. Hallotta, hogy nagy döngéssel becsapódik az ajtó, s a huszárok kurjongatva vonulnak el az ablak alatt, s mennek a szomszéd házba fosztogatásra. Úristen, mi történik most?

Tillier látta, hogy a fiatal lovastiszt a könyvek közül kivesz egy Voltaire-t. Felnyitotta valahol a közepén, és olvasni kezdte. Künn az utcán lódobogás, részeg kurjongatás, jajveszékelés, vad röhögés, itt benn a szobában halálos csend és félhomály, s a katona odamegy az egyik ablakhoz, hogy jobban lássa a finoman metszett betűket. Tillier úr szíve hangosan dobogott, ez az egyetlen zaj a szobában, de a katona nem hallja az öreg könyvgyűjtő szívdobogását. A katona csak olvas és olvas, néha elmosolyodik, aztán ráncba borul a homloka, az egyik szemét felhúzza, mintha magában vitatkoznék a könyv tartalmával. Ahogy lapot fordít, az öreg Tillier észreveszi, hogy a katona jobb kezének hüvelykujja hiányzik. Ezt bizonyára valamelyik csatában vesztette - gondolta magában, és már szánja szegényt, mintha csak a saját fia volna. Aztán jobban megnézi. Barna a bőre, a pofacsontjai kissé kiállók, szemöldöke bozontos, a szája szép vonalú, termete karcsú, látszik, hogy nemesember, ahogy az ablakpárkányon ül, az attitűd szép, szinte szoborszerű, a ruhája tiszta, finom posztó, dúsan aranyozva, csupa sujtás, hímzés és zsinór, a csizmája valóságos remekmű. - Úristen, miféle náció lehet ez, az bizonyos, hogy sem porosz, sem sváb, sem orosz, habár kissé taláros, de mégis szép és előkelő. Nem tudja megállni, és halkan, félénken megszólal:

- Uram!

A katona megrezzen.

- Ki van itt?

Az öregúr izgatottan felel.

- Uram, ezek az én könyveim. Mit szól ezekhez a kötésekhez?

A katona összecsapja sarkantyúját, és bemutatkozik.

Az öregúr int, hogy üljön le, és megkérdezi, hogy honnan jött, merre van hazája, és szereti-e a szépen kötött, ritka, öreg könyveket.

Néhány perc múlva jó barátok lettek. Az öregúr meghúz egy csengőzsinórt, amire óvatosan beoson egy suhanc inas- vagy udvarosféle, s az öregúr kiadja a parancsot, hogy vezesse fel a pincéből a Madame-ot és Amélie kisasszonyt. A hölgyek feljönnek, és ámulva látják, hogy az ellenséges tiszt és az öregúr hogy összebarátkoztak.

A tiszt pedig ragyogó szemmel nézi Amélie kisasszonyt, és beszélni kezd neki.

- Tudják-e, hölgyeim, hogy merre van a Duna?

Amélie kisasszony felkacag.

- Ó, már La Fontaine írt egy költeményt a dunai barbárról. Ön is járt arra, főhadnagy úr?

A katona mosolyogva bólint.

- Még azon túl is, a nagy síkságon, amelyen még vadlovak nyargalásznak, és a marhacsordák télen is szabad ég alatt tanyáznak. Ott van egy nagy falu, amelyet a bennszülöttek városnak hívnak, mert van benne egy nagy templom, rideg és dísztelen, és nincs benne oltár, mert Kálvin hívei imádkoznak benne. Van még egy nagy ház, az a kollégium. Ott tanulnak a diákok. Ott tanultam én is, de már tizenhat esztendős koromban felcsaptam katonának, és apám, anyám haragja ellenére közlegény lettem egy huszárezredben. Attól fogva egy öreg huszár őrmester viselt rám gondot... Azóta járom a világot, és mindenütt keresem a könyveket, és ismerem Voltaire-t és Rousseau-t és az enciklopédistákat, és bámulom a dicső francia nemzetet, demokrata vagyok, ismerem a forradalom tanait, és nem is tudom, miért harcolok a franciák ellen.

- Melyik császár alatt szolgál ön? - kérdezte az öreg polgármester.

A fiatal katonatiszt tűnődni kezdett.

- Császár - hát a német császár... a bécsi császár alatt... de az nekem nem császárom, mert én nem vagyok német, és osztrák sem vagyok... De hiszen ezt önök talán meg sem értenék - legyintett hirtelen búsan a fiatal tiszt.

Amélie kisasszony nem hagyta annyiban.

- Meséljen valamit az ön hazájáról.

A fiatal tiszt kivette zsebéből az órát, és vállat vont.

- A harácsolás ideje lejárt, nekem össze kell szednem a legényeimet, sajnálom, innen el kell mennem.

- Ne menjen... Legalább mondja meg a nevét.

A fiatal tiszt, aki még mindig kezében tartotta Voltaire egyik könyvét, most hirtelen elpirult, a könyvet visszatette az állványra, aztán meghajtotta magát a háziak előtt.

- Bocsássanak meg, hogy terhükre voltam. És fogadják el köszönetemet.

- Miért? - szepegte Amélie.

- Azért, mert életemnek legboldogabb óráját töltöttem el itt. Fájdalom, azonban mennem kell. Kérem, ne felejtsenek el. Engem Fazekas Mihálynak hívnak, a hazám Magyarország, és a nagy falu, amelynek kollégiumában megtanítottak az önök nyelvére... Debrecen... De hiszen ezeket a barbár neveket önök úgysem tudják megjegyezni... Kisasszony, a név nem fontos... én nem felejtem el önt soha életemben... és ön is emlékezzék vissza rám...

A katona meghajtotta magát, és sietve elhagyta a szobát. A házbeliek egymásra néztek, és szívdobogva hallgatták, ahogy a sarkantyú végigpengett a folyosón, s aztán az ajtó kinyílt, majd újra becsapódott.

A barbár mindörökre eltűnt.