Tinódi Sebestyén XVI-ik századunk legjelentékenyebb dalnoka. Életviszonyaiból csak annyit ösmerünk, hogy Szigetvárott, Török Bálint mellett, mint ennek deákja (titkára), majd pedig más főuraink udvarában élt, míg tőlök elmaradván, 1549-ben Kassán elepedék meg. Innét 1553-ban Kolosvárra költözött át, hol „Erdélyi historiáját” versekben megirván, ezt régibb müveivel együtt: „Chronica, Tinódi Sebestyén szerzése” czim alatt, két könyvben, közrebocsátotta, 1554-ben. – Felmaradt költeményei t i z e n n y o l c z historiás énekből, k é t bibliai elbeszélésből, s h á r o m tan- és feddő-énekből állanak. Többnyire négyes rímekben adott verseinek alig van itt-ott költői értékök, de van nyelvészeti, s még inkább történelmi becsök, a mennyiben t. i. mint maga mondja: „sem adományért, sem félelemért h a m i s a t be nem irt azokba, s valódi kútfői e verses krónikák a költő egykorú eseményeinek. Emelte Tinódi országos hirét azon sajátja is, hogy énekeit maga szerzette dallamok s lant kiséretében szokta alkalmilag előadni.
Príni Péter, Mailát István és Terek Bálint fogságáról*
Sirva veszik el mast szegén Magyarország;
Mert tőle távozék hangosság, vígaság,
Belőle kikele sok fényös gazdagság
És fogságban esék egynehány uraság.
Ezen örvend vigad az terek császárság,
Hogy magyar urakban vagyon oly bolondság:
Hiszik, hogy őbenne vagyon oly jámborság,
Hogy fogadásában nem volna ravaszság.
Bolondság tőletök, fejenként, magyarok:
Terék álnok hitit meg nem gondoljátok.
Maga(1) csak tőlem ez sokszor hallottátok:
Sok fejedelmeket mint csaltak, tudjátok.
Az tereknek hiti erőssen azt tartja,
Ha hittel (2) szép szóval kaurt(3) megcsalhatja,
Ajándokkal vagy lopva elragadhatja,
Isten azért neki mennyországot adja.
Sőt ugyan nagy parancsolat ez ököztök
Miként az szeretet parencsolat nektök;
Ha az szeretetöt ti jól tisztelnétök,
Az terek hitinek bizon nem hinnétök.
Tudjátok, magyarok, hirösök valátok.
Mig nagy szeretettel egymást hallgatátok;
De mihelt köztetök ti meghasonlátok.
Ottan(4) országtokban im mint púsztulátok.
Im az terek császár mind ezen öröle(5),
Ő álnok hállója ottan elterőle,
Jelös fő halakat vele megkerőle,
Kikkel gazdagságot, sok szépségöt lele.
Álnok hállójában egyször el-beejté
Az jó Prini Pétört mikort elviteté;
hiti, fogadását császár elfelejté,
Az nemes úrfiat nagy fogságban veté.
Nagy somma kincsével magát ő megváltá,
De semmi lőn neki kincse oda volta,
Csak fiátúl ne leszön vala megválta,
Kit, nem lőn mit tenni, császárnak hozata.
Vala nagy bánatja szép asszony-társának,
Fiát, hogy megérté, vinnék a császárnak,
Erőszakaszkodék(6) kezének, lábának,
Földhöz öté(7) magát ott sokan sirának.
Sokat szép fiának ő nem szólhat vala,
Mert nagy keserőség szivét folta(8) vala,
Ölelgeti, sírva apolgatja(9) vala,
Egy hintó-szekérben úgy öltötte(10) vala.
Lőn Prini Pétörnek így szabadúlása,
És az ő fiának odamaradása;
Az magyar uraknak lőn példaadása,
Neki mind éltiglen nagy fohászkodása.
Im minap Erdélyen császár beereszt,
Kucsig Bali béköt(11), kinek azt jelenté,
Hogy az Majlát Istvánt ő el-kihitetné,
Fogaras várából neki fogva vinné.
Tőn égetést, rablást Bali bék Erdélyben,
Majlátnak izene házában, helyében:
Hitöt, fogadást tőn az császár képében,
Hogy királlyá eszi Erdélynek földében.
Édös beszédökkel őt hivatja vala,
De az Majlát neki ott nem hihet vala,
Az moldvai vajda, Pétör vajda vala,
Ki az Bali békkel akkoron ott vala.
Rejá gondolának, nem sokat szólának,
Három szegin bojért(12) előhozatának,
Aranyos ruhákat reájok adának,
Szép patyolatokat fejökbe rakának.
Az Majlátnak hamar ők imezt izenék:
Hogyha ő nem hiszön a császár hitnek,
Im három fő vajdát küldünk kegyeslmének,
Csak adja ő magát egynehán beszédnek(13).
Termetök jó vala, ruhájok szép fényös;
Ebből Majlát nem lőn hozzájok kétségös,
ottan el-kimene, hogy legyen beszédös,
Kinek oda mente lőn nagy kellemetös.
Vivék fogva őtet az terek császárnak,
Három szegín bojért hagyák Majlátnénak;
Örök siralom lőn az tisztes asszonnak
És nagy emelközet egynehány országnak.
Sőt mégis halljátok császár hamis voltát,
Hogy jobban tudjátok óni magatokat;
Hogy álóját veté császár Buda alatt,
Ott benne fogata jó jelös halakat.
Drága halat egyest közzülök választa,
Kinek serínsége többét feljülmúlta;
Azt császár magának bárkájában tartá,
Az allábbvalókat ő mind elszalasztá.
Ez lőn Terek Bálint, ki jó vitéz vala,
Kinek terek császár sok hitöt ad vala,
Az basák, szancsákok(14) hitöt adtak vala,
Szép ajándékokval őt elcsalták vala.
Terek Bálint, kiknek oly igen hitt vala,
Hivségét herczegnek(15) úgy mutatja vala:
Mind ezeknél feljebb némöttel vív vala.
Teste szakadását ő nem szánja vala.
Intése nem tetszék az Prini Pétörnek,
Ki megmondta vala ez nemes vitéznek
Minden csalárdságát az császár hitinek;
De ő bátorsággal álla vitézségnek.
Nagy sokan terekek azon csudálának,
Hogy bátrobb vitézt ők soha nem láttanak,
De ezt őfelöle mondák bolondságnak,
Hogy ilyen igön elhitt török szép szavának.
Oh ez nemes vitéz mily igen csalaték!
Hiti az császárnak mind elfeledteték.
Mert ő megfogaték és alá viteték,
Minden szép javitúl ő megfosztattaték.
Duna mellett, mondják, Nándorfejérvárba
Csak harmad magával tartják nagy fogságba;
Mit tőle kivánnak azt nem fogadtába.
Hallottam, példába régen hogy mondották:
Az jó aczélt soha úgy nem paskolhatják,
Tiszta vassá őtet hogy ellágyíthassák,
Hogy soha aczélnak őtet ne mondassák.
Fohászkodik mostan sok gyakor sirásval
Asszony feleségöd az két szép fiadval;
Mert ők élnek mostan az nagy árvaságval,
Nagy sok bosszúságval, gyámoltalanságval.
Örömök soholt nincs te jó szolgáidnak,
Kik szivvel szeretnek, gyakran fohászkodnak;
Egynehán közzülök tétova búdosnak,
Ha megszabadúlnál, mégis sokan várnak.
Csuda, mint ohítnak az te jó barátid,
Meg azok is, hogy kik voltak ellenségid;
Lennének nagy somma kinccsel segétségid,
Csak kiválthatnának az te szeretőid.
Jól értitek immár hitit az terekne,
Urak! Úgy higyetök hitetlenségöknek,
Egymást szeressétök, jobb ti fejetöknek:
Ugy leszen romlása gonosz terök népnek.
Tanácsot sokáig, kérlek ne tartsatok,
Ha ez két víz között(17) ti lakni akartok;
Mert ha csak hallgattok, szömben ti nem vivtok(18),
Félök hogy sokáig itt nem uralkodtok.
Ezör ötszáz negyven és két esztendőben,
Baronyában ki szörzé, szent György innepében,
Nevét jelöntötte versnek kezdésében,
Ez urakról való megemléköztében.
(* Akrostichon, ezen szókkal a versfők betűiből: „Sebastianus literatus de Tinodh föcit, 1542.”
(1) Ámbár.
(2) Hitegetéssel.
(3) Hitetlent, - mint a török a keresztyént nevezi.
(4) Legottan.
(5) Tinódinál az ÖRÜL már mailag; nem átható igekép, mint régibb iróinknál.
(6) Ereje szakadt.
(7) Üté.
(8) Folyta, átjárta vala.
(9) Csókolgatja.
(10) Ültette.
(11) Béget, - bég török hivatalczim.
(12) Oláh nemest, urat.
(13) Adja rá magát, - a beszédre.
(14) Tiszti czimnév.
(15) János Zsigmond kis királyfinak.
Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József, cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése