„Sors bona nil aliud.”
Z r i n y i.
A 15-ik században a HUNYADIAKRÓL, a 17-ikben a ZRINYIEKRŐL ismerte Európa a magyar nevet. És méltán. – A legmagasabb tornyok fénylő keresztjéről ismerjük föl távolból a várost; a legnagyobb hajók magas árbóczáról a közelgő hajós sereget.
De a int magas tornyot és magas árbóczot ér először a villámterhes felhő: nagy emberek, dicső hősök is leghamarább fölköltik az irigység kaján ördögét; életük küzdelem pályája, és pedig nemcsak azokkal, KIK ELLEN fegyvert fogtak; de rendesen azokkal is, KIKÉRT életüket koczkára teszik, föláldozzák.
Ezt olvassuk történetkönyveinkben, HUNYADI JÁNOS dicső, de tövises vezéri- és kormányzói pályájáról; ezzel rémit LÁSZLÓ fiának bakó bárdja alatt háromszorosan vérző sebe; s ezzel MÁTYÁS fényes de nehéz uralgása, melyet irigyek és kárágyók oly soká kétessé tettek.
Igy a fénynek, melyet a három hős neve árasztott reánk, elég árnyat ad a Cilleyek, Garák kárvágya, gonoszsága, néha magának a nemzetnek hálátlansága.
A ZRINYIEK sorsa sem volt különb.
A magyar nyersebb modora, őszintébb természete, talán több személyes vitézsége és kevesebb hadvezéri tapintata, mind nem valának alkalmasak arra, hogy az Európa különböző tájairól a török ellen küldött vezérek rokonszenvét megnyerjék; s miután ezek épen semmi fáradságot nem vettek arra hogy a nemzet beléletével megismerkedjenek, s a velük viszonyban állók tetteit a nemzet saját szokásai- és törvényei szerint mérlegeljék: minden szabad szóban nyílt lázadást, minden elnyomott sohajban öszveesküvést láttak, s ez és ennek következményei által az ellenszenv oly személyes gyülölséggé növekedett, mely nem egyszer a haza legnagyobb fiait, a dynastia leghivebb hőseit elvesztette, vagy legalább veszni hagyta.
VI. ZRINYI MIKLÓSNAK, Szigeth parancsnokának fejét - kinél nagyobb hőse a kereszténységnek, hivebb bajnoka a hazának és dynastiának nem vala – a Komárom alatt 30,000 emberrel figyelő Salmnak küldte meg Szokoli, a nagy vezér.
„Fogadd – irja – szives hajlamom jeléül legmerészebb vezértek fejét, melyre ezentul is nagy szükségtök volna; a törzsököt eltemettettem ,mert szégyen, gyalázat lenne, ha ily bátor férfiu holttetemei a táborban feküdnének az ég madarainak étkül.” Ime a különbség a keresztény és pogány hadvezér közt. Az veszni hagyja legvitézebb vezértársát; ez méltányolja az érdemet ellenségében is.
A dicsően halt szigeti hős fia: GYÖRGY, hasonlag horvát bán és hadvezér vala. Hős int atyja, hű mint atyja, szerencsétlen végü mint atyja.
Saját költségén fogadott sereggel védte uralkodója érdekét a svédek ellen; vitézül harczolt Bethlen Gábor ellen is, oly időben, midőn az előtt a magyarságnak háromnegyede meghódolt
De balvégzete Wallensteinnal hozta össze – ki, közben legyen mondva, hires vitézségének magyarországi hadjáratában kevés jelét adá – s a leghivebb hős, a palánki bég fejeért, melyet fővezére lábaihoz tett, gonosz kezek által megmérgezett, kedvencz fekete retekkel vendégeltetett meg, s elhalt legszebb férfiu korában.
Mindezeket csak azért kelle elmondanom, mert VII. ZRINYI MILKÓSRÓL, az elsőnek unokája s az utóbbinak fiáról akarok szólani.
Az ember tulajdonai két forrásuak: örököltek és szerzettek. Először is tehát azon körülményeket kelle emlitenem, melyekből az ő öröksége forrását vette.
A költő ihletével megaranyozott lángoló hazaszeretet, hűség a kereszténység és dynastia érdekei iránt; de ellenszenv azon vezérek ellenében, kiknek atyja és nagyatyja halálát tulajdonitá: - ezek valának örökölt tulajdonai, s ezek adják a kulcsot jelleméhez.
1.
ZRINYI, A KÖLTŐ, 1616-ban született. Atyja a már emlitett Wallenstein körében megmérgezett Zrinyi György, anyja SZÉCSI KATALIN vala.
Atyja halálakor még csak tiz éves volt; de anyja azután is mindent megtett, hogy fia nevelése őseihez és jövőjéhez méltó legyen. Gondoskodott, hogy a legjelesebb mestereket kapja, s még fiatal korában megutaztatá őt Olaszországban és a szomszéd tartományokban.
Ennek köszönheté, hogy kevés idő alatt annyiféle nyelv birtokába jutott, mennyivel kortársai közöl, igen kevesen: folyvást beszélvén a diplomatiai latin, továbbá a magyar, olasz, szláv, török és német nyelvet is. Olaszországi utja kettős ereményü vala: a lángvérü ifjuban itt gyult ki először a szerelmi tüz; s költészete a megismert olasz formák után itt tevé első kisérletét.
A költőnek ezen első szerelme, mely költészetének legszebb virágait fakasztá, úgy látszik mind végig az ábrándos keservnél maradt; legalább verseiben a boldog szerelemnek semmi, - a teljesületlen maradt vágyaknak, ki nem elégitett szenvedélynek igen sok nyomaira találunk. Igy például „Vadász”-ában:
„Oh te szép Viola, te két szemed mely szép
Annyira kegyetlen hozzám mint márvány kép,
Most vigaszik minden az kikeleti nép
Csak az én örömöm te miattadnem ép.
Most sivó oroszlán leteszi haragját
Most erdei kan nem köszörüli fogát:
Te kegyetlenségednek nem látom módját;
Örökké rám gyujtod szivednek haragját.
Mit örülök rajta, ha hegyről lement hó,
Ha bánat úgy hordoz, mint erős száju ló,
Ha az én sok könyvem árvizhez hasonló,
Ha búm örökké nő mint fára az komló.
Az Hekla tüzei nékem kegyelmesek;
Nekem Késmárk kövei engedelmesek;
Az Dráva vizei nékem nem sebesek:
Csak az te szép szemeid nem kegyelmesek.
Aczél meglágyulhat tűzzel, mesterséggel;
Hangyanyom kűsziklán esmérszik idővel:
Heában tétedet ápolgatni verssel,
Tűzzel, mesterséggel, s nem hajolsz idővel.
Lám az vad kerecsent megszelégyithetni,
Lám sebes sólymot is kézre süvölthetni;
Pánnak nehéz nem volt Holdot elhitetni,
Hogy égből leszáljon s kész legyen szeretni.”
Ismét a „Violához” czimzettben:
„Kegyetlen hova futsz! Te árnyéknál könyebb,
Miért meg nem hallgatsz aspisnál süketebb,
Ah ne légy mint egy kű s márványnál keményebb,
Ne légy Salamandra az jégnél hidegebb.
Nem használ te nálad az én könyhullásom,
Nem használ szép versem s utánad járásom,
Kegyestlen Siréna nézheted sirásom:
Nem könyörülsz, nem szánsz, látván kárvallásom.
Mint ama könnyü köd az forgó szél előtt
Eltünsz és előttem és szemeim előtt;
Mint hideg hó harmat nap melege előtt,
Mint fürj karvaly előtt, mint árnyék nap előtt.
Bár volna lábod is oly mozdulhatatlan
Az mint kemény szüved, mely oly irgalmatlan.
Nézd az merre te futsz, tüske mely számtalan;
Oltalmazd magadat, ne menjen lábadban.
De mindenre bátor vagy, csak én tülem félsz,
Erdőkön, p usztákon vadak közt bátran élesz;
Engem rut kigyónak, engem sárkánynak vélsz
Mert sok könyörgésemre csak meg nem is térsz.
Jó tudós vagyok már én állapotomban;
Tudom hogy szeretlek, tudom hogy heában.
Tudja jól Tantalus nem iszik álmában
s mégis kapdos utána s fárad heában.
Mégis utánad én mint Echo szó után,
Mint deres hó harmat nap melege után,
Mint tudatlan fürj csalogató síp után,
Mint egy kemény magnes a hideg vas után;
Én is készakarva hordozom hálómat,
Lánczozva kötözve látom fogságomat;
Látom és szeretem én nehéz igámat,
Mégis mint egy magnes szeretem vasamat.
Mind e versszakok szép emlékei e fiatal költő magas emelkedettségének, lángoló szerelemnek, és naiv lyrájának. Nyelve a korhoz mérve hibátlan, emelkedett és költői.
2.
De a szép Olaszföld olajfái, narancsberkei elmaradtanak, s a visszatérő ifju honfi itthon a legszomorubb valót találta.
Szaggatott hon, kicsinyes érdekek, haszon- és kárvágy, féltett előjogok, nemzetiségek közti vetély s végre átalános elcsüggedés, és a segélynek másoktól várása a leghatalmasabb ellenség ellenében,mely már Bécs kapuit kezdé fenyegetni.
És mind ezekben reá nagy szerep várt. Alig husz évvel már fontos hivatalokat bizott reá, jeles tetteket várt tőle a király és haza. Főlovászmesterré, légrádi és muraközi kapitánnyá, Zala- és Somogy-megyék főispánjává, királyi kamarás és tanácsnokká nevezteték.
De e magas hely csak arra szolgált neki, hogy nemzete gyászos ravatalát annál jobban láthassa s az ifju hős kezébúl kihull a szerelmi koboz; jobbja már kardot forgat, s a baljában a SZIGETI hős nagyatyjának történetét riadozza a tárogató a hanyatló kor számára!
„Dedicálom ezt az munkámat az magyar nemességnek – mond annak előbeszédében – adja Isten, hogy véremet utolsó csöppig neki dedicálhassam.”
„Homerus száz esztendővel az Trójai veszedelem után irta historiáját; énnekem is száz esztendővel azután történt irnom SZIGETI VESZEDELMET. Virgilius tiz esztendeig irta Aeneidost; én nékem pedig egy esztendőben, sőt egy télben történt véghez vinnem munkámat. Egyikhez is nem hasonlitom pennámat, de avval ő előttök kérkedhetem, hogy az én professiom avagy mesterségem nem az poesis, hanem nagyobb s jobb országunk szolgálatjára annál. Az kit irtam, mulatságért irtam, semmi jutalmat nem várok érette; ő nekik más gondjuk nem volt, nekem ez legutolsó volt. Irtam az mint tudtam, noha némely helyen jobban is tudtam volna, ha több munkámat nem szántam volna vesztegetni. Vagyon fogyatkozás verseimben, de vagyon mint az holdban, mint az napban, kit mi exlipsisnek hivunk stb.”
Hős költeménye első soraiban mindjárt elárjulja, hogy az ifjui gondatlan ábrándok honát, az olajfák méla hallgatagberkeit elhagyta: szóval, hogy a szerelmi lyrát harsányhangu tárogatóval cserélte föl.
„Én az ki azelőtt ifiu elmével
Játszottam szerelemnek édes versével
Küzdödtem Viola kegyetlenségével:
Mostan immár mársnak hangosabb versével.
Fegyvert s vitézt éneklek, török hatalmát
Ki megmerte várni, Szoliman haragját,
Ama nagy Szolimánnak hatalmas karját,
Az kinek Europa rettegte szablyáját.
Musa! Te ki nem rothadó zöld laurusbul
Viseled koszorudat sem gyönge ágbul,
Hanem fényes mennyei szent csillagokbul
Van kötve koronád holdból és szép napbul;
Te ki szűz anya vagy és szülted uradat,
Az ki örökkön volt s imádod fiadat
Ugy mint Istenedet és nagy monarchádat;
Szentséges királyné hivom irgalmadat!
Adj pennámnak erőt úgy irhassak int volt,
Arról ki fiad szent nevéért bátran holt,
Megvetvén világot kiben sok java volt;
Kiért él szent lelke ha teste megis holt.
Engedd meg hogy neve, mely most is köztünk él,
Bővüljön jó hire valahol nap jár kél,
Lássák pogány ebek: az ki Istentől fél,
Soha meg nem halhat, hanem örökkén él.”
Igy mentegetőzve, a magyarok Védasszonyát és musáját segélyre szólitva, szerényen kezd a költő „Sziget veszedelméhez2; de műve folytán teljes költői önérzetre ébred s annak végén, lelkesedve ekként kiált fel:
„Véghöz vittem immár nagyhirü munkámat
Melyet irigy idő sem viz el nem moshat
Sem az ég haragja, sem vas el nem ronthat,
Sem az nagy ellenség, irigység nem árthat.
És mikor az a nap eljün, mely testemen
Csak uralkodhatik, fogyjon el éltemen
Hatalma: magamnak ugyan nagyobb részem,
Hordoztatik széllel az magas egeken.
S honnan Scythiából ki jött magyar vitéz,
Merre vitézségét látta világ, nagy rész
Azokról helyekről minden szem reám nézheted
Hirrel becsülettel valamig világ lész.
De hiremet nem csak keresem pennámmal,
Hanem rettenetes bajvivó szablyámmal:
Mig élek, harczolok az Ottoman holddal,
S vigan borittatom hazám hamujával.”
3.
A harcz véres kardja azonban a tárogatót is kiszoritá a költő kezéből.
Elébb a szomszéd török vár Kanizsa ellen tett apróbb csatákat; majd Puchaim alatt Rákoczyt verte meg aTiszánál. E hős tettei után beálló rövid fegyverszünetet pedig, a magas költészet egéből már földre szállott szerelem órái tölték be, melyek öt választottjával: gróf DRASKOVICS JÁNOS horvát bán leányával EUSÉBIÁVAL valóban össze is köték. Alig áldozhatott azonban pár hetet az uj életterveknek, midőn 1646-ban királya III. Ferdinánd fölhivása a svédek ellen ujra csatára szólitá.
Zrinyi ritka hűséget és erélyt fejtett ki. Egész, saját költségén állitott és tartott dandárral jelent meg s a svédeket egy véres ütközetben megvervén, kétszázat vágott le s kétszázat hozott foglyuk közölök a királyi táborba.
Még ugyanez évben, öccse és Batthyányi Ádám segélyével Alit a kanizsai basát is megverte s ez érdemeiért a Draskovics bán nádorrá választása által megürült báni méltóságra ő emeltetett.
Ez uj méltóság elnyerésével csaknem egy időben érte neje elvesztése, kinek magtalan halála, s a menyasszonyi hozomány visszakövetelése közte és nádor ipja közt véres versenyre adott alkalmat. Ez Zrinyi győzelmével, de egyszersmind nemes engedékenységével végződött, miközben Löblini Lubl Zsófia személyében második nejét is haza hozá.
Ezután Kosztainiczát támadta meg s midőn 1658-ban véletlenül kiütött égés a kanizsai várat erősen megrongálta, Zrinyi használni akarván a törökök zavarát, e vár bevételére indult: de annak vivásától a fennálló – bár a törökök által egyre megtört – frigy tekintetéből eltiltatott s így az erős fészek, melyest bevenni később annyi erőefszitéssel sem sikerült, ekkor a bizonyos bevételtől megmenekült.
Midőn Zrinyi e parancsot kapá, kardját mérgében, boszujában földhöz vágta a kárpótlásul és a Mura-vonal védelmére Kanizsával szembe hatalmas várkastélyt kezdett épiteni, melynek Új-Zrin nevet adott. Még munkában volt ez, midőn a nevezetes 1662-iki országgyülés megnyilt, melyben ő már mint a hazának elsőrangu csillaga tündökölt. Királya határtalan bizalma, hősi tettei, rendithetlen igazságossága minden pártok fölébe emelék: úgy hogy a sérelmeik ki nem hallgatása miatt kétségbeesett evangelicus rendek is utolsó szükségökben ő hozzá a catholicushoz folyamodtak. És ő, a lángeszü és lánglelkü honfi, képes is vala azoknak némi megnyugtatást adni; emelkedett szelleme előtt a kisebb érdekek elhallgattak, elszégyelték magokat.
„Én más valláson vagyok – mondá ezeknek – de kegyelmetek szabadsága az én szabadságom; a kegyelmeteken ejtett sérelem, rajtam ejtett sérelem. Volna bár százezer pápista mellett, százezer lutheránus és százezer calvinista vitéze a fejedelemnek: ők megmentenék együtt a hazát.”
Ugyanekkor történt, hogy az országgyülésen Montecuccoli eredménytelen erdélyi hadjárata hozatván szóba, a rendek panasza Erdély és Várad elvesztése miatt, melyeket – szerintök – a szerencsétlenül elhullott Keményt gyámolitva, könnyü lett volna megtartani, elkeseredésig ment.
Montecuccoli e vádakra a sértett gőg gunyával felelt. Szerinte a magyarok nem illetékes birák valamely nagyobb hadmivelet megitélésére. Zrinyi erre még élesebben felelt:
„Bár mily tudatlanok legyenek a magyar kapitányok – irá »Ne bántsd a magyart« czimü névtelenül kiadott röpiratában – egysem tette volna ellenségeé helyett, a maga sergét tönkre, még pedig minden ütközet nélkül; egysem nézte volna száraz szemmel és száraz karddal annyi hazafi rabszijjra füzését… Te – folytatja – mint arithmeticus viselsz háborut; felveted mennyi embere van az ellenségnek, mennyi neked, s ha kevesebbségben vagy, - kitérsz előle. Engedd, hogy ezek ellenében a régi hősöknek néhány példányát hozzam föl: Epaminondas nem úgy tett. Mikor serge csekélységére figyelmezteték, azt mondá: hagyján, én saját magammal pótlandom a hézagot stb.”
Röpiratát – melyben több helyütt saját és vezértársai kardját is mérlegbe veti –, a jövőre hivatkozva, e latin verssel végzi:
„Denique quid verbis opus est, spectemur agendo
Et mihi vel medium tibi quod concreditur agnem,
Plurima signa Getis referens ornetur honore.”
Ez éles tollharcz Montecuccolit a bán találos ellenségévé tevé, s később nem egy keserü órával kelletett annak az elégtétel ezen örömeért lakolnia.
Ugyan e hongyülés alatt irta: „A törk afium ellen való orvosság”-át is, melynek czélja a nemzetet álmából fölrázni s megmutatni, hogy a török jármot okkal móddal, idegen segély nélkül is lerázhatja. – Ebben midőn a régi magyarok dicső hadviseléseit leirta volna, többek közt így szól:
Itt talán valaki engemet megszólit s kérdi tőlem: mit akarsz ezekből a sok beszédekből kihozni? Mit tanácslasz? Könnyü akárkinek is declamalni, praedicalni: de orvosság kell a betegnek, flastrom a sebnek. Én arra röviden felelek, s megis duplázom kiáltásomat: fegyver, fegyver kévántatik és jó vitézi resolutio, ezen kívül én semmit sem tudok, sem mondok. Avagy azért magyarok evvel oltalmazzuk meg magunkat, avvagy vitézül haljunk meg mindnyájan, mert non datur medium. Elfussunk? Nincs hova, sehol másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országából ki nem megyen, hogy minket helyeztessen belé; az mi nemes szabadságunk az ég alatt sehol nincs, hanem Pannoniában. Hic vobis vel vincendum vel moriendum est.”
„De miért kelljen elvesznünk avagy kétségben esnünk, míg csontjainkban velő, ereinkben vér, míg Isten az menyországban a mi bizodalmunk lehet, míg karunkban kopját, markunkban szabját szorithatunk? Avagy különb compositióból vagyon-e az mi ellenségünk felépitve? Vagy nem azoktól a vitéz magyaroktól származtunk-e mi, kik kevés néppel számtalan sok ezer pogányokat kergettek? Nincsen-e Istennek hatalmában Hunyadi győzedelmeit, Mátyás király dicsőségeit kezünkben is még ujra megvirágoztatni? De úgy ha mindnyájan egy szívvel lélekkel segitségül hiván Istennek szent nevét, körmösen nyulunk a magunk dolgához, és fáradunk, vigyázunk, tusakodunk az mi életünkért.”
Ismét alább: „De meg kell vallanunk, noha nyögve és pironkodva, mert »Dedecori est fortuna prior«, olyan messze estünk mi mostani magyarok a régiektől, hogy ha előljönének mostan más világról azok a mi vitéz eleink, sem mi őket, sem ők minket meg nem ismerhetnének. Mert nyelvünkön, szólásunkon kívül mivel hasonlithatjuk mi magunkat? És bizonyára mondhatnák nékünk: »vox quidem vox Esau, manus autem Jacob«. Csufsága lettünk a nemzeteknek és magunknak, ellenségünknek pedig, valahonnan jön reánk, prédájává. Miért? A vitézségnek disciplinája meg nem tartásáért, a részegségért, a tunyaságért, az egymás gyülölésért és ezer ilyen vétkünkért. Én hizelkedhetem édes Nemzetem te néked, hogy hazugságommal dicsérjelek, mert a Profétaként: Pooule meus, qui te beatum praedicant, ipsi te decipiunt; hanem im megmondom magamnak fogyatkozásidat olyan szivvel és szándékkal, hogy megismervén magad is, vesd ki ezt a mocskot lelkedből, reformáld vétkeidet, öltözzél igazságban, övedzzél erősséggel, hivd segitségedre a Jehovát, resolváld magadat, avagy ajándékozd magad az Isten nevének és magadnak oltalmára kössünk kardot a pogány ellen. Ha azért a magunk fogyatkozásit megismerjük elébb, könnyebben az orvosságot is föllelhetjük azután. Vizsgáljuk meg hát micsoda formáju hadakozások voltanak azok, kik nem succedáltak és mi formán estek. Ihon az i gaz relatio.”
„Mikor meghallottuk, hogy a török nagy készülettel fegyverkezik és készül reánk, mi is akkor, de későn tapodni kezdtünk, kaptunk mindenfelél, hadat, seregeket kezdtünk gyüjteni. De micsodás seregeket, micsodás hadakat? Régi látott hallott vitézekből állott-e valyon ez a sereg? Bizonyára nem, hanem mentül rosszabb, hitetlenebb, istentelenebb, tolvajabb volt az országban, a gyült öszve mi sipolásinkra. És még ki volt ennek hadnagya? Ugyancsak szintén ilyen, vagy a ki még jobban megelőzte a többit részegséggel, garázdasággal, kevélységgel; a ki a maga vitézsége rudimentáit vagy kassai kereskedőkön, vagy kecskeméti tőzséreken, vagy soproni kalmárokon, vagy más szabad városok s szegény polgárok kárán végezte el stb. Régenten amaz nagy Hannibálnak vitéz hadát Campania, egy olaszországi gyönyörüséges tartomány, a maga göynyörüségével elvesztegette, ellanyhitotta és elerőtlenitette: nincs a mi magyarinknak szüksége Campaniára; elébb hogysem a hadban jövünk, készen vagyunk immár elvesztegetve, eltunyulva, Diis hominibusque invisi. Nem kell minekünk oly nagy ellenség, mint a török; egy canicula melege, egy februariusnak szele, egy éjszakának virasztása, egy napnak koplalása megrontja hadainkat és semmivé teszi. Ilyenek a mi köz hadaink; de mivel jobb ennél a nemesség? Mivel jobb az uri rend? Bizonyára mind egy bordában szőttek vagyunk, egy cseppnyire is egyik rend a másikat nem csufolhatjuk. – A mostani nemes nem gondolja meg, micsoda az igaz nemesség, mivel nyerték meg az mi eleink az nemességet, mivel tartatik is meg. Egy nemzet sem pattog úgy s nem kevélykedik nemesség titulusával úgy, mint a magyar; maga annak bizonyitására, conservátiójára, látja Isten, semmit nem cselekszik; ülnek haszontalanul fiaink vagy atyjoknál, és anyjoknl, vagy ha ugyan derekasan látni, hallani akarnak (az mint ők mondják) egy magyar ur udvarában beállanak és szerződnek: ott mit tanulnak? Innya; mit többet? Pompáskodni, egy mentét arannyal megprémezni, egy kantárt pillangókkal felczifrázni, egy forgóval, egy varrott lódinggal pipeskedni, egy paripát futtatni, egy szóval: esküdni, hazudni és semmi jót nem követni. Hejh mely különb vala amaz lacedaemon asszony, mikor a fiát, mely immár felnevelkedett vala, felfegyverezvén jó módjával, egy paizst ada végtére neki ezen szókkal: aut cum hoc, aut in hoc, azaz: avagy ezt hozd haza tisztességesen, avagy ebben halva hozzanak becsülettel. MI pedig nem így, hanem ha udvarban nem megyen is az ifju, sem hadban, sem végekben, sem idegen országokbann vitézlő mesterségeket tanulni nem mégyen ugyan, hanem agy prokátorságot patvarián, nem az igazságnak szeretetiből pedig, hanem másokat nyomoritani kivánván, tanul; vagy papságra adja magát Isten tudja micsoda indulatból. Az urfiak szintén ilyek; az ital legnagyobb mesterség és katonaság; mentől aljasabb s rosszabb lovászokkal, kóborló katonácskával társalkodhatnak, legnagyobb katonaságnak tartják; osztán ha a husz esztendőt alig érik is el, mindeniknek feleség kell, ha tizen volnának is egy familiából; senki nem tanul tudományokat, senki nem lesz zarándokká, hogy láthasson, tudhasson abból valamit hazájának szolgálni. Ezek kivánják aztán a generálisságot, és ugyanezeknek kell adnunk, mert ha nincs más jobb.”
„Oh egek, oh Isten! Mért hoztál ki minket Scythiából, holott ottan avagy nem bomlottunk volna meg ennyire az Campaniában, avagy ha bomlottunk volna is, nem látott volna ennyi világ minket magunk roszasága miatt veszni. De ha nincs haszon a panaszkodásban, és a haszontalan való fohászkodásban, nyuljunk az remediumhoz ha vagyon; s vagyon is pedig ha akarunk, mert noha az mi magunk népét az mint mostan vagyon jól le ábrázoltam, ugyan mindazonáltal ha kérded: kit kivánok s micsoda nemzetet akarok oltalmamra, azt mondom: a magyart kivánom. Miért? Azért mert ez legalkalmatosabb, legerősebb, leggyorsabb és ha akarja legvitézebb nemzetség.”
Ezután egy állandó magyar sereg fölállitását sürgeti, melyről igen részletes és hadvezéri tehetségét tanusitó tervvel áll elő s utólagosan még egyszer fölkiált:
„Boldog Isten hiszen nagy vilitas ez; s mi vagyunk a magyarok? Mi magyarok? De bár azoknak ne mondjuk magunkat! Ha Váradot vissza nem esszük, ha Erdélyt elvesztjük, ne is hadakozzunk bár azután, hanem avagy most avagy sohasem; fussunk ki az országból, ha eztet resteljük. Ugy hallom Braziliában elég puszta ország vagyon; kérjünk spanyol királytól egy tartományt, csináljunk egy coloniát, legyünk polgárrá!”
Lehetetlen vala e néhány sor közlését önmagunktól és az olvasótól megtagadnunk. Gyarló tollunk nem lett volna képes e nagy férfiunak jellemzőbb képét adni, int önmaga e sorokban, melyekből mint erős fényü tükörről a nap élénk sugarakban verődik vissza lángoló hazaszeretete, bámulatos szónoki és költői tehetsége. Mint szerető atya gyermekeihez, szól ő itt nemzetéhez; s hogy megtudhassuk, mie volt ő a magyar haza minden osztályának, e néhány sor legbiztosabban utasit.
És a hős bán hogy ne csak szavakkal, de tettekkel is megmutassa barátainak, meg ellenségeinek, miként kell viselnie magát egy honszerető hős és ügyes hadvezérnek: az országgyülés szétoszoltával haza száguld s Uj-Zrin vagy Zerinvár épitését oly eréllyel eszközli, hogy mint egy kortársa irja: „er selber – Zrinyi – thut alle Tag drei Stund Erden mit Schubkarren zur Aufbauung der Festung zu führen!”
Hogy mily fontos volt ezen – Montecuccoli által „használhatlan juhakol”-nak nevezett – vár a törökökre nézve: kitetszik abból, hogy a porta a békemegtartás egyik föltételéül annak lerontását tüzte ki. Küprili a nagyvezér a kanizsai basát megfojtatta, a miért e vár épitését elnézte s helyébe a megöletettnek elődét: Alit hivta vissza Asiából, hogy Zrinyit és várát megsemmisitse.
E közben a tettleg fölbomlott béke a hadi tanácsot rémületbe ejtette s a békekövetek egyre jártak keltek, hogy azt bármi áldozattal ujra megkössék. – Hasztalan volt. A nagyvezér hatalmas sereggel Érsekujvár alá száguld s Apafit Erdély fejedelmét is ide parancsolván, Párkányról némely előhadakat tönkretesz, mi Montecuccolit annyira óvatossá teszi hogy Magyar-Óvárnál nézi végig a felföld kulcsának Érsekujvárnak elestét.
Nem így Zrinyi. Ivekre terjedő volna azon sok apróbb csata leirását közleni, melyeket ő a nagyvezér diadalmas hadjárata közben vivott ki. Vára elkészültével horvátjait rögtön táborba hivja s potyázóival most a Szávánál, majd Buda mellett fényes győzelmeket arat. Mig a fő török sereg Érsekujvár alatt mulat; ő a Csallóközben, Esztergomnál, Érsekujvárnál annak előörseit folyvást nyugtalanitja, s midőn az ősz beálltával a győzelmes nagyvezér visszavonulván, annak üldözésére a még mindig óvakodó Montecuccolit reá nem veheti: sergével attól elválik; a rabszijra füzött magyar foglyok nagy részét kiszabaditja; s a Zerinvár alá toluló kanizsai törököket ugyanott összetöri.
Öccse segélyével még ugyanez őszön (1663) a Stájerföld földulására küldött nagy török-tatár hadat is visszanyomja; míg egy más csapatot, mely magyar álruhában a Csallóközbe lopózkodott, részint levág, részben elfog.
E csaták a bán hirnevét irigyei daczára megszilárditák; úgy hogy midőn télre kelve (1664) királyával, I. LEOPOLDDAL egy téli hadjárat tervét közlené: az a hadi tanács ellenmondása daczára is beleegyezését adja.
Most tehát végre elemében volt. Fejedelme bizalmával megajándékozva s irigyei által nem gátoltathatva, megmutathatá: mire képes hazafiui lelkesülés és hadvezéri ügyesség.
Január 21-én indul ki Zerinvárról, s másnap Batthyány és Nádasdyval egyesülve, Berzencze vivásához fog, mely 23-án kezében van. 25-én már Babocsát is beveszi s ezt és környékét a több mint százéves török uralom alul felmenti.
27-én a barcsi erőd széthányatása után, portyázóival Pécs városát fölgyujtatva s vezértársát Hohenlohét e vár vivására visszahagyva, maga a lovassággal Eszékhez, a táborozás Főczéljához robog.
Itt állott azon roppant hidkészület, mellyel még a nagy Szoliman hidaltatta volt át a Drávát, Dunát és azoknak mocsárait, oly czélból, hogy azon keresztül a török erő bár mely pillanatban a magyar földön teremhessen. Roppant földhányásokkal, számtalan őrtoronnyal és erőkkel volt ez megerősitve s épitőjének fölszámithatlan költségébe, óriási erőfeszitésébe került. Ezt lerombolni; a vidéket kipusztitani annyi volt: mint a tavasszal bekövetkező hadjáratot megakasztani s legalább pár hóig késleltetni.
Zrinyi véghezvitte ezt. Az óriási müvek febr. elején már romhalomba hevertek. 9-én a bán ujra Pécsett volt s az ostromszerek hiányával sikertelen vivást fölbontván, nagy ragadmánnyal és győzelemkoszoruzott sereggel vonult vissza Zerinvárba.
E hadjárat a kereszténységet iránta a legnagyobb lelkesedésre gyulasztotta; honfiai előtt a tisztelet és bámulat tárgyává tette. A pápa köszönő levelet intézett hozzá; Regensburgban processiókat tartottak, melyekben több ottlevő birodalmi fejedelem s maga LEOPOLD császár is részt vett, ki most a bánt legnagyobb magasztalásokkal halmozta s – családját is befoglaló – római szent birodalmi herczegi czimmel kinálta meg.
De a hősnek elég volt az elismerés, az eredmény feletti öröm s irigyeinek visszavonulása.
Ez csakugyan megtörtént. Ő elő, Montecuccoli – bár gunyolódva – háttérbe lépett s maga a mindenható minister Porcia egy hozzá intézett levelében a leghizelgőbb kifejezésekkel tisztelte meg.
A bán honfiai felbuzdult lelkesedésének s az iránta támadt bizalomnak most még nagyobb czélt tüzött ki: KANIZSA bevételét.
E vár – akkoriban a török uralom egyik legerősb védbástyája – mint hirlelék eleséghiányában szenvedett; a nagyvezér az eszéki híd fölégetése által, a segély-adhatástól elvágva a Stiria rendei az ostromszereket megajánlák: bevétele tehát épen nem látszék kivihetlennek; minden oldalról még Regensburgból is lelkesitették erre.
Ő tehát, hogy az időből ki ne fogyjon, hirtelen megjelenik a vár alatt s csakugyan mindjárt az első rohamra sikerül neki a város bevétele: de nap nap után mulik, - a Stájer ostromszerek nem érkeznek, az igért segélysereg egy része végképen kimarad s az örség első rémületét ezalatt kipihenni. Az ostrom rendes utat vesz; hosszura nyulik a ZRINYI, az életét minden perczben koczkára tevő Zrinyi, a segélyt hasztalan sürgeti.
Végre a tavasz is beáll s Küprili a bosniai és szerelmi bégek által három hó alatt helyreállitott eszéki hidon 40,000 emberrel és 100 ágyuval átrobog a SZIGETHNÉL állást vesz.
Most homályosulni kezdett Zrinyi szerencse-csillaga. Az örökös tartományokat fedezetlen nem hagyhatá; harmadrésznyi erejével a vezért Kanizsa alatt be nem várhatta s miután társát Hohenlohét (ki vele már előbb meghasonlott) nyilt csatára nem veheté: kénytelen volt a vivást félbeszakitani s Zerinvárba visszavonulni.
Balsorsát ellenségeinek gunyhahotája kisérte; serge átvételére a mellőzés miatt most még elkeseredettebb ellenségévé vált Montecuccoli jött elő, ki miután a bán őrségét Uj-Zrinből kivonta, annak védelmét csekély franczia csapatra bizván: mozdulatlanul nézte, miként ostromolja, miként veszi be, s rontja le Küprili azon sasfészket, melyhez annak ura oly szép reményeket kötött; melyen saját kezeivel dolgozott s melynek köveit vérével és viritékével rakta volt egymásra!
4.
Hősünk sorsát a bekövetkezett sz. gothardi diadal és annak következményei még keserübbé tették.
A veszteség, melyet vára széthányatásával s jószágai nagy részének elvesztésével szenvedett; a guny, mellyel most felül kerekedett vetélytársa üldözé, s végre a hazára nézve hátrányosan kötött vasvári béke a hős szivét mély bánatba sülyeszték.
A leginkább franczia vitézség által kivivott nagy győzelem után az országrendei megkérdezése nélkül oly béke köttetett, mely szerintök épen oly nagy vereség után is szégyenletes lett volna. E szerént nem csak Várad és Érsekujvár veszett oda; de Székelyhidnak a Nyirség előfalának le kelle rontatnia, s Zerinvár fölépithetése betiltatott.
A hazafiak elkeseredése ezért általános lőn; a bán megirta „SIRALMAS PANASZ”-át, s fájdalmas szivvel vonult vissza CSÁKTORNYAI várába a magyar fiatalság harcziskolájába. Itt szépmüvészeti és tudományos gyüjteményei között megvonultan s az egykori győzelmeiben elfoglalt török lobogókra könyüs szemekkel tekintve élt a nagy ember. De irigyei itt sem hagytak neki békét. Azon tizezer tallérért, melyet elvesztett jószágai kárpótlásaul a franczia királytól kapott, s Leopold császár tudtával fogadott el, - most gyanuba véteték s Bécsbe fölhivatása „TANÁCSKOZNI A MAGYAR DOLGOKRÓL” barátait megdöbbenté.
Őt magát azonban e vád nem nyugtalanitotta. Móra velenczei kereskedőhöz, 1664. mart. 30-án Csáktornyáról adatolva egy levele maradt fenn, melyben irja: „hogy a franczia király neki pénzt küldött követe által; ő nem tudja miért és csodálja, hogy micske hire Lajos királyhoz eljutott.”
Készülőben volt, hogy fölmenjen s barátai aggodalmát nemes önbizalommal kivánta eloszlatni. „Conscia mens recti famae mendacia ridet” – mondá a nála vendégképen mulató erdélyi ifju gróf Bethlen Miklósnak – „semmit nem vétettem; ha veszek, ártatlan, tisztességesen, az igazságért, nemzetemért veszek, hogy ezt a gyalázatos békességet nem javallottam, melyben nem voltam egyedül.”
Ily körülmények s kedélyhangulatban találta a bánt azon szerencsétlen eset, mely őt életétől, a kereszténységet első bajnokától, a hazát legerősb oszlopától megfosztá, s melyest a jelenvolt Bethlen Miklós így ir le:
„Nov. 18-án erdei disznókra menénk ebéd után, hintón. Volt ugyan paripa is. Vitnyédi az első, én a hátulsó ülésben bal, ő jobb felől ültünk csak hárman. Hozzá fogánk a vadászathoz. Ő maga levetvén a nagy bő csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskábal bemene és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emedisznót. A hálóknál is a gyalogok lövének egyest s vége lőn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár haza menjünk; estvefelé is vala. Azonban oda hozá a fátum egy Póka nevü vadászát, ki monda horvátul: én egy kant sebesitettem, mentem a vérén: ha utána mennénk, elverhetnők. Az ur mindjárt mondá nekünk Zichivel kettőnknek, látván, hogy elakarunk vele menni: öcsém uraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guics kapitánynak: csak beszélgessenek itt kegyelmetek öcsém uraimékkal, meglátom mit mond ez a bolond… Csak bocskorban lóra kapa, puska kezében, Póka után elnyargalva; egy Maglani nevü sabaudus ifju gavallér, Guzics öccse, meg egy Angelo nevü kedves olasz inasa és a lovász elnyargalának utána. Mi ott a hintónál beszélgettünk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics mondja a bátyjának: hamar a hintót, oda az ur. – Menénk a mint hintó nyargalhat; és aztán gyalog a sürübe befuték én. Hát ott fekszik, még a bal kezében, mint tetszett, az ér gyengén lüktetett; de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala. Maglani így beszélte: hogy a mint Póka után a disznó vérén bement az erdőbe, míg ők a lovakat kötözték, csak hallják a jajszót. Póka szava volt. Maglani legelöl érkezik. Póka egy horgas fán; az ur arczczal a földön s a kan a hátán; ő hozzá lő, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo; az ur felkél s mondja: rútul bánék velem a disznó, de ihol egy fa, melyet csatában magával hordozott zsebében – állitsátok meg a sebnek vérét vele, ez arra igen jó. Eléggé próbálták vele, de hiába; csak elfolyt a vére, s először ülni, aztán fekünni s végre csak megkellett halni, mert a fején három seb vala, egy balfelől a fülén felül, feje csontján ment el csak a kan agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bőrét; más ugyan a bal fülén alul az orczáján a szeme felé rút szakasztás; de e kettő semmi, hanem harmadik jobb felől a fülén alul a nyaka csigolyának ment be s elé a torka felé és a nyakra feljáró minden inakat ketté szakasztotta; ez ölte meg a vér elmenvén. Rettenetes sirás lőn az erdőben, a legalábbvaló csak a gyermek is siratta.”
Tagadhatlan azonban, hogy ezen részletes leirás daczára és távollevő öccse későbbi vallomás mellett is, a nagy hős halála körül bizonyos homály borong. A későbbi eseményekkel öszvefüggést kereső koron – s a nép azon sajtságán kívül, mely szerint az nagy hősei elvesztét örömest boritja titokteljes fátyolba: sokat tesznek erre, egy némely történészünk fenhagyott gyanui; egy máig megörzött fegyver melyen ez esemény az illető nevével, mint ki Montecuccoli vadásza lett volna s a bánat orozva ejtette volna el, s végre magának Bethlen Miklósnak – bár nem teljes hitelü – franczia emlékirata, melyben a dolog némi eltéréssel adatik elő. Itt a többek közt ezt irja:
„Mais etant cependant resté seul dans le Cháteau: il se ravisa, et voulut voir ce que deviendroit cette chasse: il ordonna pour cet effet qu’on lui fit atteler des chevaux á son carosse, pour aller dans les routes de la forét et pour entendre dumoins le bruit des chasseurs. A peine y avoit-il une demi-heure qu’il etoit dans la forét, qu’il entendit crier que la béte n’etoit pas loin; mais comme il semble qu’il soit impossible de fuir sa destinée, il sauta de son carosse en bas, et prenant une carabine il s’enfonca dans le bois environ deux cent pas. Ses Domestiques qui etoient restés autour du carosse, aiant entendru tirer un coup peu de temps aprés, y coururent sur kle champ; mais ils trouvérent leur Maitre étendu par terre et sans mouvement; ils le tournérent de tous le sens pour voir s’il etoit blessé en quelque endroit, et ne lui trouvérent aucune blessure, mais saulement quil étoit froissé á la tempe gauche. Ils le rapportérent dans son carosse et le ramenérent au Cháteeau, sans qu’il donnát depuis aucun sentiment de vie”*).
(* „De e közben magánosan maradván a kastélyban, meggondolá magát s látni akarta, mi lett a vadászatból: e végett befogatást parancsolt, hogy az erdőbe kocsizhasson, s a vadászoknak legalább lármáját halhassa. Alig volt félóráig az erődben, midőn kiáltani hallá, hogy a vad nem messze van; de úgy látszik, senki sem kerülheti el sorsát; leugrott (Zrinyi) a kocsiról, s karabélyt vevén, mintegy kétszáz lépésre benyomult a sürübe (az erdő-utról). Cselédei, kik a kocsi körül maradtak, kevés vártatva lövést hallván, azonnal oda futottak, de urokat a földön elterülve s mozdulatlanul találták; forgatták őt minden oldalról, hogy láthassák, mily részen legyen megsértve, de nem találtak rajta semmi sebet, mint bal halántékán zúzást. Vissza vitték őt kocsijába, és haza hozták őt a kastélyba, a nélkül, hogy életének valami jelét többé adta volna.”
5.
Sirhalmán állunk; meghalt. Utána család nem virágzott fel; egyetlen fia ÁDÁM a Zrinyiek sorsát osztá; nem ágyban, csatamezőn, SZALANKEMÉN alatt esett el magtalanul 1691-en.
Mindazok, kik valaha körébe juthattak, kifogyhatatlanok a nagy hős és költő nyájasságának, lángeszének és miveltségének dicséretében. Tollius Jakab, hollandi tudós, ki 1660-ban márt Csáktornyán, magát a nagy ember nemes viselet,e miveltsége és nagylelküsége, - palotájának fénye, könyvtára, régiség-gyüjteménye s mükertjei által teljesen elbüvöltnek állitja.
A francia COLIGNY, ki mint alvezér az akkori magyar táborozásokban részt vett s a bánnak ismeretségébe jutni szerencsés volt, az egykoru Antler előtt ezt vallá:
„Se quatour in Zrinio miratum fuisse: majestatem et gravitatem personae; prudentiam et promtitudinem in loquendo; liberalitatem et educationem in viro, alias oriundo e natione non culta(?). Id unicum ei defuisse, guod palpari non didicerit; se propterea nunquam ausum fuisse, vel unico ambiguo verbo ejus fidelitatem tentare, esto jam emulorum conatibus et potentia fuerit exulceratus”.*) (* Négy dolgot bámult Zrinyiben: külseje fenségét és komoly voltát; a beszédben okosságát és könnyüségét; a neveltséget és szabadelvüséget oly férfiuban, ki különben nem mivelt fajból származott. Egyedül az hiányzott neki, hogy nem tudott tapogatni; (? tán nem volt politikus?) de azért nem merte volna hüségét egy kétértelmü szóval is KISÉRTETBE HOZNI, habár versenytársai törekvései s hatalmaskodása által már fel vala bőszitve.)
Nem hallgathatom még el jeles törénészünk Szalaynak azon nehány sorát sem, mellyel a nagy férfiú halála miatti veszteséget oly élénk szinben állitja előnkbe.
„Zrinyi halála – így ir ő – nemcsak Slavóniáa és Horvátországra volt érzékeny csapás, melyeknek ő és testvére Péter védgeniusai voltak, mint Montecuccoli gúnyosan mondja, s mint a kanizsai, szigethi, szerémi és bosniai bégek tapasztalták; de pótolhatlan veszteség volt egész Magyarországra nézve is. A linczi békekötés óta, daczára a szószéken, a gyülési termekben megujuló vitáknak, kivált az uri rendet által- meg általhatotta a magyarság egységének s a magyarság veszélyben forgásának érzelme. Ezen érzelem őket összetartásra intette; kiviláglik ez például azon bizalmasabb viszonyból is, mely a közelebb mult vekben Lippait, Vesselényit, Nádasdit, Zrinyit II. Rákóczy Györgyhöz: az érseket, a nádort, az országbirót, a bánt Erdély fejedelméhez füzte. Lerázni, ha lehet és a mely mértékben lehet a török jármot; Erdélyt ismét benső viszonyba hozni a magyar koronához; megőrzeni, feléleszteni a nemzet szabaditékait s eldöntő sulyt nyerni a korona tanácsában; ez volt a hármas czél, melyet teljes öntudattal követtek. Ezen hazafiui törekvés legmagasztosabb személyesitője, már költői kedélynél fogva is Zrinyi Miklós volt, jellemének tisztasága, higgadt belátása egyszersmind biztositékul szolgáltak, hogy a kitüzött irány nem fog ürügyül használtatni magán érdekek foganatositására, hogy a választott eszközök nem lesznek férgesek, nem lesznek czéltévesztők, hogy a hazafiui törekvés nem fog kibányásztatni, cselszövő idegen hatalmasságok által. Ez volt »Zrinyi ragyogó csillaga, ehhez tartott okos kormánya«, de a dicső férfiu gyászos vége elszedvén a mozdulhatlan czélt, oda vetette a hajót hullámnak, viharnak.”
És mi, hogy a lelkes történész szép allegoriáját folytassuk, csak annyit teszünk még hozzá, hogy e viharba kivettetett WESSELÉNYI nádorban utolsó kormányosát is elvesztvén, csillag helyett büzhödt mocsár lidércz fényét követte, míg végre örvénybe sodortatva, a háborgó tenger Zrinyi Györgyen, Frangepánban és Nádasdiban, Németujhelyre dobta ki összetört darabjait.
6.
Hátra van még a költő Zrinyi müveiről szólanunk.
Öszves müvei soha és sehol nem jelentek meg. – az 1651-ben Bécsben kiadott és „Adriai tengernek Syrenája, gróf Zrinyi Miklós” czimet viselő kötet csak „A Szigethi Veszedelmet” s pár különböző tartalmu költeményt foglal magában. Ugyan ezek azóta Kazinczy Ferencztől 1817ben, Székács Páltól 1847-ben s Toldy fErencztől a legujabb időkben két izben értek kiadást.
Prosai munkái,m elyek nagyobbára hadi vagy politikai jelentőséggel birók, a Nemzeti Könyvtár 3-ik folyamában 1854-ben jelentek meg először, Kazinczy Gábor által.
Ezek a következők: „A vitézség circumstanciáiról”, „Aphorismi supra C. Taciti libros annalium”, „Cornelii Taciti annalium Liber tertius, quartus, sextus, undecimus, duodecimus, decimus quintus”. „Cornelii Taciti historiarum Liber Primus, secund., tert., quart., quintus”. „Cornelii Taciti Agricola”.
Mindezekben a költő olvasmánya tárgyai feletti apróbb megjegyzések, kijegyzések és éleselmü öszvehasonlitások foglaltatnak.
Továbbá: „Hogy egy hadviselő ember a jó szerencse nélkül semmi, és micsoda legyen a szerencse”. „Mátyás király életéről való elmélkedések”. „A török afium ellen való orvosság” ; mely hires és nagy hatást gyakorolt müve inkább „Ne bántsd a Magyart!” czim alatt ismeretes, mert e szavak szolgáltak neki motto gyanánt. „Tábori kis tracta”.
Mint e sorozatból látszik: a „Siralmas panasz”, a „Vitéz hadnagy” még kiadatlanok.* (* Források: „Ujabb nemzeti Könvtárs: Zerinvári gróf Zrinyi Miklós élete, kiadták Kazinczy Gábor és Toldy Ferencz.” Toldy: „A magyawr költészet kézi könyve.” Szalay László: „Magyarország Története IV. V. kötet.” Horváth Mihály: „Magyarok Története III. köt.” Bethlen Miklós: „Önéletirata, 17. Rész”. Cserey M. „Erdélyi Históriája”. Kazy: „Historia Regui Hungariae Lib. III.” Rátkay: „Memoria regum et banorum Croatiae”. Antler János Henrik: Memoria belli hungaro-turcici inter Caes. Leop. I. et Mahom. IV.” „Ortelius Radivivus Lib. II.” – „Memoires du Comte Betlem Miklos 232-233.” – Hormayr és Mednyászky: „Taschenbuch für die vaterländische Geschichte”. 2. Th. Sat.)
* * *
És most ott nyugszik az eltépett húru lant, a széttört kard, a nagy költő és hős, összeomlott családjának szomoru közös sirján, eltemetve annyi reményt, annyi dicsőséget…
HULLASS REÁJOK PÁR KÖNYÜT ÉDES NEMZETEM!
Forrás: HAZÁNK időszaki folyóirat. Szerkeszti Török János, a Magyar Academia tagja. Első évfolyam. 1868.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése