Hegedüs István (1848-1925): Jósika Miklós

  
- Születésének 100-ik évfordulójára -

Világtörténet! Robogsz útadon,
Előtted leng a győzelem babéra;
Ha jaj, ha vész, ha rom követ nyomon,
Nép, népet sírba dönt, örökre néha,
Virágzó város, hogy ha lesz vadon,
Te nem törődve vele, törsz a czélra,
A néma föld vért, veritéket fölszí
És a világ is új mezté felölti.

Rómának romján támad új hon, és
Népeknek sírját a  utód kutataja;
Velencze fénye eltünt, el tova,
Elhalt a múltba, ama Híd sohajja,
S midőn gyors nyílként száll a gondola,
Egy röpe árny fut át csupán csak rajta,
Pedig ez árnyban múltak árnya éled
És szörnyü dolgokról szólhat mesélhet.

Édes hazám, te is hányszor valál
A „századok mesgyéje”, bús romoknak
Ölén riaszta már a zord halál,
Török, tatár fölöttünk átrobogtak,
S megnyilt előttünk népek sírja már;
Világtörténet, nagy diadalodnak
Utján levertél… mégis újra támadt
E nemzet s újabb diadalra szállhat.
Ki mente meg ki költe föl megint?

Szétszórt romot ki épitett föl újra?
Föltámadás fuvalma meglegyint
S fölkélsz hazám új létre, megújúlva.
S ki a múltak könyvébe bétekint,
Csodák világát látja ott bámúlva,
Világtörténet kosija ragadja
S e nemzet im előre tör haladva.

Ki  mente meg, ki költe föl megint?
A rombadőlt hont hangosan siratva
Kelték a költők: zengzetükre
Épült föl Thebe, Amphionnak lantja
Építé újra élő regekint;
Mert honszerelmünk sír el nem  takarta
S a széttagolt hon egybeforra ismét
És szebb, mint volt és szebb lesz ennél is még.

Mit az időnek árja elborít:
Családok élte, szívek dobbanása,
Szülemlő vágyak s áldó, drága hit,
A szerelemnek örök szent varázsa,
A néma könny, szép csillag fátylakint,
A melyen áttör bűvös szem sugára,
Elröppenő mosoly, kelő remények -
A költő-szívben föltámadva élnek.

S mámorba ejti e letűnt világ:
Nem hagyja veszni örök semmiségbe,
Mi szent, nemes volt, drága eszme, vágy,
Mi annyi szívbe, lángra gyúlva ége,
Letűnt tavaszból egy kicsiny virág,
Kiégett szívnek hamva, szenvedélye
Ragadja őtet ellenállhatatlan
S agyából a múlt új életre pattan.

És látja népe, hogy ez mind övé,
Varázsát érezi a drága múltnak
S miként a repkény foly a rom köré,
Úgy koszorúzza meg a régi múltat.
Oh, e csodát a költő művelé,
Hogy rég  letűntet láunk megújultnak
S a mint a múltat felépítjük újra,
Reményünk támad, ismét lángragyúlva.

Hősök bolcsője*, bárczek szent hona!
Oh, hány nagy árnyék kelt ki a romokból
S kiket födött már régi sír, moha,
Előttünk állnak, délczeg ménük tombol;
Deli leventék vágtatnak tova;
Szüzek arczára hull a lenge fátyol;
Őszinte mély hit, daczos férfi jellem;
Női méltóság, édes szűzi keblen.

(* Jósika hívja így Erdélyt „Zrinyi, a költő” czímű regényében.)

*

Jósika Miklós születésének 100-ik évfordulójára

A párttusák közt honfiérzelem
Köt drága frigyet EGY haza nevében,
Zordon harczok közt szende szerelem,
Melynek fuvalmán támad édes éden;
A büszke jellem hogyha megjelen,
A hűtlen árulás arczán a szégyen
Lobogva gyúl ki, mindez hű alakba’,
Költő, föltámad zengzetes szavadra.

Szavad hatalmán, dicső Jósika,
A múlt szive megdöbben és fölérez
S habár regényed a fantázia
Játéka csak, a sors viztüköréhez
Hasonlatos, a melyben látni a
Jövendő képét, ah, valóban él ez:
Csodás igézet, mert a hon szerelme
Ihlette lelked új életre keltve.

Nagy néked is, oh nagy az érdemed,
Nemzetébresztő költőink sorába’;
Szent kegyelet nyújt koszorút neked,
Az órát, melyben születél, megáldva.
Száz év röpült el és most nemzeted
Fénylő nevek közt fonja dicssugárba
A te neved, mert hogyha él, virágzik,
E lét fényétől neved is sugárzik.

S u g á r z i k, oh, mert hálás a magyar.
Kicsiny sziv az, a melybe hála nem fér.
Mi bántja, e nép feledi hamar,
Ha gyászol, fenségesbet látsz-e ennél?
Oh, mert a jóknak mindig jót akar,
Hálánál szentebb érzést soh’sem ismer:
Költő, hogy e nép háláját kinyerted,
Ez legszebb pályabére érdemednek.

Budapest, 1894. április 16.

Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve és a Jósika Mikós születése 100-ik évfordulójának emlékére tartott ünnepély. VI. Szerkeszti: Ferenczi Zoltán. Kolozsvárt, 1894.