Komócsy József (1836-1894): Oh, bár könnyeidben…

Oh, bár könnyeidben lángol a fájdalom,
Sürü zokogás kél panaszos ajkadon,
Esengsz a rég eltünt álomképek után:
Még nem vagy egészen boldogtalan leány!

Van mit megsiratnod, ami fáj szivednek;
Az elmult napok még feléd integetnek,
S az a sötét felhő, mely lelkeden támad
Sürü könnyeidből – a tisztító bánat…

Bánatod ohajtom, könnyeid irigylem,
Oh mert nincs forrása a kiégett szíven
Könnyeknek, amelyek enyhülést adnának,
Örök éjje van csak a hideg halálnak!

Ne nézz rám, fordítsd el könnyező szép szemed:
Én már nem sirhatok soha többé veled;
Az én életemnek sem fénye, sem árnya,
Lelkem egy uj élet hajnalát sem várja.

A remény szikrája szivemből kialudt.
Nem tudom, nem kérdem: van-e innét kiut?
Mint a sötét vizek kavargó örvénye -
Életem úgy vész el az örök mélységbe.

Nem hat ide napfény, melynek sugarába
Felragyog a porszem, gyémánt-köddé válva;
Sohsem hallom hangját sóhajtó szellőnek,
Sohsem látom szinét aranyos felhőnek;

Örökös unalom dermesztő homálya -
A világ négy táját előttem bezárja:
Még is végtelenben, mint kárhozott lélek -
Emlék, remény nélkül vergődöm és élek!

Nem sírok a multért, a jövőt nem várom;
Lelkemet nyügözi ama szikla-járom,
Melybe Prometheuszt verték az istenek:
Mert már nem gyülölök mert már nem szeretek!...

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.