Itt jönnek össze éjfelenként
A bús hazátlan szellemek,
s zokogva, - ködben, félhomályban, -
Kisértet-tánczot lejtenek.

A megcsalt, elhagyott leányok
Sötét, jajongó árnyai
Szoktak, - kikelve sirjaikból, -
E kút mélyére szállani.

A viztől fájdalmok megenyhül, 
Enyhülnek égő sebeik,
S kegyetlen végzetök bilincsét
Szent megadással viselik.

Mert ők feledni most se tudnak,
Szerelmök most is egyre ég,
S a hütlen férfit száraz ajkok
Reszketve most is áldja még.

Oh hajdan e kút volt tanúja,
Hogy egy nemes sziv mit tehet,
S mily áldozatra, türelemre
Képes, ha igazán szeret!

Oh hajdan e kút vize által
Boldoggá lőn két hű kebel,
Kiknek szerelmi koszorúját
A halál sem téphette el;

Kik összejönnek éjfelenként, -
Egymást általkarolva, - itt,
S meghallgatják a szellemárnyak
Keservét súlyos vádjait.

S a megcsalt, elhagyott leányok,
E bús, hazátlan szellemek,
Körülfogják a két szerelmest
S kisértet-tánczot lejtenek.

És a kietlen éjszakában
Soká zúgnak még dalaik;
És szeretőjüket keresve
Járnak, bolyongnak hajnalig.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.